Büntetés a gyermeknevelésben
Az őszinte, jó családi kapcsolat magában hordozza a gyermek
jutalmazásának és büntetésének leghatásosabb módszerét: ha jót tesz,
megdicsérjük és vele örülünk, ha rosszat tesz, kifejezzük
helytelenítésünket, haragszunk rá érte. A jutalmazás és büntetés
ellentétpár sematikus alkalmazása már kisgyermekkorban is nagy kárt
okozhat a gyermekben.. A nevelés során, kedvező családi légkörben a
gyermek szívesen működik együtt a szülővel, mert szeretne rászolgálni a
szeretetre, amit tőle kap. Amikor haragszanak rá, úgy érzi, körülötte
átmenetileg langyosabb lett a szülői szeretet melege. Ez kedvezőtlen
állapot a gyermeknek, aki úgy érzi, ő játszotta el a szülei szeretetét.
Mindent megpróbál tehát, hogy visszaszerezze, és igyekszik elkerülni a
hasonló helyzeteket. Vigyáznunk kell azonban, hogy amikor a szülői
szeretet melege langyossá válik, ne hagyjuk tovább hűlni, mert általa
feleslegesen nagy bűntudatot kelthetünk a gyermekben.
Haragunk kifejezéséhez olykor elég lehet egy komoly tekintet, egy mélyen összeráncolt homlok vagy egy megemelt hang is. Az ordítozó, asztalt veregető, ajtót csapkodó felnőtt aligha tudja önuralomra nevelni gyermekét. Ezért inkább forduljunk szembe a gyermekkel, és felemelt hangon mondjunk pl. ilyet: „Iszonyú mérges vagyok” vagy „Nagyon dühös vagyok, amikor ilyet csinálsz”.
Amikor a gyermeket rosszasságáért büntetéssel fenyegetik, a gyermek nem feltétlen azt tudja meg miért ne tegyen valamit, hanem azt, hogy őt valamivel büntetni fogják, s azt szeretné elkerülni, főleg verésre számítva.
Leggyakoribb alkalmat kínál a büntetésre a kisgyermekeknél a dacolás és a hisztizés. Az ő kezelésük nem könnyű, s nagyon veszélyes lehet nem megfelelő büntetésük, ha az indulatra indulattal válaszol a szülő. A felnőttek sokszor úgy érzik, a gyermek ellenük dacoskodik, őket akarja bosszantani. Márpedig egyik gyermek sem hisztizik, vágja magát a földre vagy toporzékolva ordít, mert az neki jó. Valójában az egész jelenet során jobban szenved, mint a szülő! Mégis csinálja, mert megtagadják kívánsága teljesítését, és azért, mert azt hiszi, sírással, toporzékolással elérheti, amit egyébként nem engednek meg neki. Amennyiben feltétlenül indokolt a „nem szabad”, akkor ne változtassunk rajta akkor sem, ha arra a gyermek dühkitöréssel reagál. Nagyon lényeges azonban, hogy a gyermek ilyenkor is érezze azt, hogy anyukája megérti, milyen nehéz neki lemondania az ő kívánságáról. A szülő pedig éreztesse gyermekével, hogy ő a gyermekét akkor is szereti, amikor éppen tilt valamit, akkor is, ha sír, ha toporzékol. A „dackorszak” természetes jelenség, a szülő részéről megértést és nem büntetést igényel. Ne csapjunk rá tehát a gyermekre, mert ő nem azt érzi belőle, amiért a szülő csinálja, hanem azt, hogy a szülő bántja. S itt jutottunk el a testi fenyítéshez: a veréshez.
Bár a verésnek igen rossz pedagógiai mellékíze van, mégis a gyermek befolyásolásának egyik általánosan elterjedt módszere. Rendre akkor alkalmazzuk, amikor a fenyegetés, a ráhatás nem éri el célját. Többnyire nem előre megfontolt szándékkal kerül rá sor, hanem akkor, amikor végképp elfogy a türelmünk, és elönt bennünket a méreg. Ilyenkor a verés csak pillanatnyilag hatásos: megszünteti a szülőben felgyülemlett feszültséget, és szolgálatkésszé teszi a gyermeket, legalábbis egy időre. Ahogy mondják: „megtisztítja a levegőt”, akárcsak egy kiadós családi perpatvar.
A verés tehát nem tanít meg semmire azon kívül, hogy a szülő az erősebb, „aki azt tehet a gyengébbel, amit akar”. A veréstől lehet félni, ami ugyan visszatartó erő, de csak addig, amíg a kiváltó okot nem sikerül eltusolni. Legtöbbször indulatból ütnek a szülők, azért, mert már úgy gondolják, más nem segíthet. Ennek óriási veszélye van, mert a gyermeknek az indulatok levezetésére agresszív mintát nyújt, adott esetben talán ő is ütni fog. Rögződik benne: ütésre ütés a válasz! Másik hátránya a verésnek, hogy a gyermek, az ifjú, így megkapván a méltó büntetést, mentesül a felelősség alól, nem kell törnie a fejét a jóvátételen. A verést a gyermek mindig szeretetlenségnek éli meg, de nemcsak a „kapóban”, az „adóban” is rossz érzést, lelki állapotot vált ki. Állítólag vannak országok, ahol a gyermek testi fenyítéséért a szülőnek börtönbüntetést szabnak ki. Ugyanakkor mindnyájan tudjuk, akik gyermeket neveltünk, hogy előfordult, amikor odacsaptunk – tehetetlenségünkben. De ez egészen más, mint a rendszeres verés, mert a gyermek azt végül is megszokja, egyre kezelhetetlenebbé válik, s nem használ neki már a verés sem. Ne csináljunk akaratlanul a gyermekünkből mazochista hajlamú embert!
Büntetni tiltással is lehet, de a tiltást elfogadhatóan indokolni szükséges. Ne mondjuk a gyermeknek, hogy valamit azért nem lehet tenni, „mert mi nem akarjuk”, „azért, mert én mondom”. Mélyen elítélendő, ha a gyermek kérdésére a szülő válasza csupán ennyi: „Csak!” Megfoghatatlan és megalázó magatartás gyermekünkkel szemben.
A szóbeli büntetés – amennyiben ez elkerülhető – ne mások jelenlétében történjen, azért ne, hogy a gyermek vagy az ifjú ne érezze környezetében a megszégyenítést. Ugyanis, ha valakit rendre megszégyenítenek, értéktelennek érzi magát, ezért szeretne eltűnni szem elől. A teljes magány érzése ez, s a teljes elszigeteltségbe száműzhet.
Büntetésül soha ne mondjuk gyermekünknek, hogy „Nem szeretlek”, vagy „Nem foglak szeretni” – Ne szidjuk, ne fenyegessük és ne ordítozzunk rá – Ne vonjuk meg tőle az ételt vagy egyéb szükségleteit. Ne tiltsuk el a játéktól, a barátjától és ne büntessünk munkával, megszégyenítő tevékenységgel. Kamaszokat verni még súlyosabb hiba!
Kisgyermeknél a „Szégyelld magad!” feddő kifejezéssel sok mindent nem érhetünk el, mivel ő még nem érti a szégyenkezés jelentőségét, tartalmát, nem is tudja valójában mit kell tennie, hisz a szégyenkezés nem velünk született tulajdonság. Akinél azonban túlzottan kialakítják a szülők a szégyenérzetet büntetésül, az a gyermek idővel nevetségesen szégyenlőssé válhat, főleg akkor, ha nem kap kellő felvilágosítást arról, amiért büntetésül szégyenkeznie kell.
Ha az iskolás gyermek túlzottan érzékeny, akkor ő görcsösen elrejti könnyeit, talán saját maga előtt is. Tele lehet tépelődő gondolatokkal, önsanyargató érzésekkel, súlyos összeütközések dúlhatnak benne. Az ilyen tulajdonságú ifjúval körültekintőek legyünk a büntetés kiszabásakor. Inkább engedjünk, mint veszítsünk… De ne azért engedjünk, hogy az összegyűjtött kifogásolható magtartásért egyszerre rójunk ki büntetést.
A gyermekek a büntetésből csak azt tanulják meg, hogy mindig az erősebbnek van igaza. Amikor elég érettek és erősek lesznek hozzá, megpróbálják valamilyen módon visszaadni a kölcsönt: számos gyermek ilyenkor viselkedésével keseríti meg szüleit, és voltaképpen ezzel megbünteti őket.
Az ideális állapot persze az lenne, ha senkit nem kellene büntetni. Ilyen eszményi állapot azonban nincsen. A felnőtteknek abból kell kiindulniuk, hogy őket sem büntetik mindig mindenért. Így tehát a gyermekeket nem szabad nyakra-főre büntetni.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése