Az iskolakezdés csodái és buktatói
Sok szülõ még hatéves gyermekénél is nagyobb izgalommal várja a tanévkezdést, hiszen most derül ki, jól döntött-e, hogy nem hagyta még egy évig az óvodában, jól választott-e tanítási nyelvet, osztályt, szakosítást, tanító nénit, és egyáltalán: bírja-e majd az iramot a gyerek? Mert ma már a teljesítmény a lényeg, az, hogy a kis elsõs milyen hamar tanult meg írni, olvasni, hány különórára jár, és már az alapiskola elsõ osztályában elkezdik-e a felkészítését valamelyik elit egyetemre.
Mindez persze enyhe túlzás, de tény és való, hogy a játékosság és a nyugalom lassan kiveszik iskoláinkból, mert a tanterv diktál, a pedagógus ideges, a szülõnek pedig határozott igényei vannak – sokszor nagyobbak az indokoltaknál. Iskolakezdés elõtt néhány megszívlelendõ jó tanácsot gyûjtöttünk össze mindazoknak, akiknek a gyermeke most fogja kezdeni az ismerkedést a betûk, számok és érdekes tudnivalók birodalmával.
Értõ, figyelõ gyereket
csak otthon nevelhetünk
.
Az óvoda mesékkel és játékkal teli szeretetteljes légkörébõl egy csapásra az utasítások, tiltások és követelések világába kiragadni egy alig hatéves gyermeket a legnagyobb bûntény azok közül, amelyeket poroszos iskolarendszerünk elkövet. Képzeljük csak el, mekkora sokkhatás éri azt a kis elsõst, akit erre otthon nem készítettek fel, és akit balsorsa még olyan pedagógussal hoz össze, aki elsõsorban a tantervre, nem pedig a gyermekek képességeire és igényeire figyel. Szeretettel és odafigyeléssel azonban a szülõk és tanítók nagyon sokat tehetnek a könnyebb beilleszkedésért: az iskolára való legjobb felkészítés például az, ha a gyermekkel egészen pici kora óta nagyon sokat beszélgetünk, és olvasunk neki. – Az otthon elmondott mesék, történetek, az, hogy megbeszéljük vele a dolgokat, amelyeket lát, hall és tapasztal, önkéntelenül is treníroznak az iskolára, mert fejlesztik az összpontosító képességét, megtanul figyelni a csak auditív csatornákon érkezõ információkra. Állandó zajban élünk, beszédünk is felgyorsult, ezért az a gyermek, akinek a beszédértéssel csak egy pici gondja is van, hatalmas hátrányba kerülhet. Érdeklõdõ, figyelõ, értõ gyermeket csak otthon nevelhetünk, az iskolában erre már késõ van.”
Mikor iskolaérett?
Ma már a szülõk eldönthetik, hogy a hatéves kor betöltése után iskolába küldik-e a gyermeküket: ha úgy látják, hogy ráférne még egy lazább év, ezt a beíratás után kérvényezhetik. Sajnos, sokan ennek a kérdésnek az eldöntésekor sem a gyermek tulajdonságait és képességeit veszik alapul, hanem azt, hogy a szomszédé vagy a rokoné már iskolás lesz, s „mit fognak szólni, a miénk butább?” Vagy fordítva: ha fiuk-lányuk barátja, barátnõje az oviban marad, hadd maradjon õ is, úgyis olyan rémes az iskola, minél késõbb kerül oda, annál jobb. Pedig minden gyereknek akkor kellene kezdenie az iskolát, amikor õ maga érett rá: van, akinek alig hatévesen, másnak pedig csak jóval a héten túl.
Az sem mindegy, hogy milyen iskolát választunk neki: magába forduló, stresszhelyzetben nehezen teljesítõ, visszafogott gyermek számára biztosan jobb az alternatív módszerekkel dolgozó, a tanulók kreativitására építõ tanintézmény, de vannak olyan gyerekek is, akiket a verseny és a belõle eredõ izgalom sarkall.
A döntés nem könnyû, és jócskán elõre nézve kell meghozni, szem elõtt tartva azt is, hogy esetleg hol, milyen szellemiségû iskolában tudja majd folytatni tanulmányait, és a kapott alapokkal képes lesz-e ott beilleszkedni. Ez azonban az egyetlen dolog, amiben érdemes, sõt kívánatos a jövõre gondolni, egyébként semmi szükség arra, hogy már elsõben számítógép-kezelõi tanfolyamra és nyelviskolába járassuk a kis nebulót. Pszichológusok csak a harmadik osztálytól javasolják a különórát, amikor az iskola már természetes közeggé lesz, és megtanulta, elfogadta, hogy feladatai vannak – de akkor is csak egyet, legfeljebb kettõt, ha nagyon különböznek (mondjuk, nyelvtanulás és tánc).
Nem rohamlépésben
Elsõ osztályban csakis olvasni, írni és számolni kell megtanulni, azt sem rohamléptekben, hanem szép komótosan, hogy megmaradjon a tudás a kis fejekben. „Nem tudom, miért, de nagyon sok iskolában úgy gondolják, hogy karácsonyig olvasniuk és írniuk kell az elsõsöknek, sõt, van, ahol ezeknek az elsajátítását már november végére ígérik. Felesleges és káros ez a hajsza, hiszen az elsõ két osztályt ebbõl a szempontból is egységnek kell tekinteni –. – Ezen a téren is nagyon nagyok a gyerekek közti különbségek. Van olyan, aki úgy jön az iskolába, hogy ír, olvas, mert idõsebb testvérei mellett ráragadt – ez a jobbik eset, a roszszabbik az, ha a szülõ gyakoroltatta vele –, és van olyan is, aki a második osztály végére tanulna meg csak stabilan olvasni, ha hagynák, és lenne elég idõ a gyakorlásra. Ebben az életkorban még három hónapnyi eltérést is elég pontosan lehet regisztrálni, és mivel egy elsõ osztályban olyan gyerekek ülnek, akik között akár egyévnyi korkülönbség is lehet, nyugodtan mondhatjuk, hogy négy-öt-hat lépcsõfokban különböznek egymástól. Melyik az a tantervkészítõ hivatalnok, akinek az agyából kipattant, hogy ez a sokféle gyerek mind egyszerre tanulhat meg írni és olvasni? Pontosabban megtanulhat úgy-ahogy, de ha siettetjük õket, nem szánunk elég idõt az alapozásra, akkor a késõbbiekben szövegértési problémáik lesznek, és emiatt nem fogják majd fel a tananyagot. Ami pedig az írást illeti: van, aki szépen ír – elsõsorban a lányok –, van, aki kézfejének az életkorral járó fejletlensége vagy más testi-lelki ok miatt csúnyán. Nagyrészt azért, mert arra kényszerítjük a gyerekeket, hogy minél szûkebb sorokba minél kisebb betûket írjanak ahelyett, hogy óriási formákkal és betûkkel gyakorolnának, mert kézcsontjaik és inaik még csak erre készek. Ha túl korán kezdjük írni tanítani õket, s túl vékony ceruzával vagy tollal, görcsös lesz a fogásuk, és egész életükben kínlódva, csúnyán fognak írni.”
Komolyabb lányok,
csintalanabb fiúk
Nagy különbségek vannak a gyerekek között a nemükbõl eredõen is: a lányok ebben az életkorban fejlettebbek, mint a fiúk, és jobb az alkalmazkodóképességük, ezért az osztályközösségben is hamarabb megtalálják helyüket.
A fiúknál sem a szándékkal van gond, egyszerûen más a tempójuk, az idegrendszerük, emiatt nyüzsgõbbek, figyelmetlenebbek, sokkal több türelmet igényelnek. Ha azonban egy gyerek otthon is rendszer szerint élt, tudta, hogy mikor mit várnak el tõle, és mit kell tennie, az iskola rendjét is könnyebben el tudja fogadni. „Azt viszont nem lehet és nem is szabad elvárni egy hatéves gyermektõl, hogy naphosszat fegyelmezetten üljön, mert mozgásigénye hatalmas – naponta négy-öt órát kellene a szabadban futkároznia, hogy a testéhez képest hatalmas agyát ellássa oxigénnel. – Ehelyett órákra bezárjuk egy terembe, az iskolából pedig sietünk vele haza, ahol újabb bezártság és újabb feladatok várják.
Az elsõ osztályban a kicsiknek rengeteg mozgásra volna szükségük – lehetõleg a szabad levegõn –, sok mesét kellene hallgatniuk, játszaniuk kellene, énekelniük, táncolniuk, festeniük, rajzolniuk – és mindezt örömmel, nem félve attól, hogy hibáznak.
Egy elsõstõl az volna elvárható, hogy természetes kíváncsiságát, amely az új környezetben újra erõsebbé válik, bevigye az iskolába, kérdezzen, és tudjon felelni a rövid, képszerû, konkrét, neki szóló kérdésekre. Tanítás vagy napközi után tilos volna még otthon is tanulni, vagy ha muszáj, akkor húsz percnél hosszabb ideig nem volna szabad házi feladatokkal terhelni õt. A maga kis feladatát vagy foglalkozását azonban jó, ha iskoláskorban már a saját kis asztalkájánál végzi, lehetõleg önállóan, de úgy, hogy valamelyik szülõ ott van a közelében, és segít, ha kell.”
Jól választottunk
pedagógust?
Mindezek mellett azért egy iskolában mégiscsak a pedagógus a legfontosabb, rajta múlik, hogy mit tesz hozzá a kötelezõ tantervhez, és hogyan alakítja azt, képes-e közösséggé kovácsolni az osztályt, észreveszi, felkarolja-e a kiközösített gyermeket. „Amikor egy iskolán belül osztályt, pedagógust választanak a szülõk, érdemes olyan tanító nénire bízni a kis elsõst, akiben maguk is megbíznak, hiszen az iskola valahol a család folytatása.
Egy halk szavú anyukának és a gyerekének is nyilván egy visszafogott, csendes, békés természetû tanító néni lesz rokonszenvesebb.
A magabiztos, teljesítményorientált szülõk, akik gyermeküket is így nevelték, viszont biztosan határozott, szigorú pedagógust választanak, aki követel és ösztönöz. Mindkettõ lehet jó, a lényeg az, hogy ne fossza meg a gyerekeket a felfedezés örömétõl, tartsa ébren a kíváncsiságukat, és lehessen bele kapaszkodni. Ha iskolakezdés után pár héttel azt látjuk, hogy kislányunk otthon órát tart a babáinak, ugyanolyan tollat akar, mint a tanító néninek van, kisfiunk pedig nem gyõz beszámolni a sok új dologról, amit az iskolában hallott, akkor megnyugodhatunk: jól választottunk.”
De ha reggel nyögvenyelõsen indulnak iskolába, egyszer hasfájásra, másszor fejfájásra panaszkodva, miközben egészségesek, akkor baj van. Vagy a túl gyors tempóval, vagy a pedagógus általános szemléletével, esetleg az osztálytársakkal, a gyermekkel magával. Az elõbbieket meg lehet oldani nagyobb odafigyeléssel, a szülõk és az iskola közötti jobb együttmûködéssel, az osztálytársak meghívásával, közös programok szervezésével; de ha a gyermekrõl derül ki, hogy mégsem való még iskolába, vagy legalábbis nem oda, ahová jár, az már szakemberre tartozik.
A tanulási zavarokkal küzdõ apróságokat már az óvodában ki kellene szûrni, legtöbbjükrõl mégis csak az elsõ osztályban derül ki, hogy részképességeik nem eléggé fejlettek, emiatt nem tudnak jól írni, olvasni, számolni. Még ma is gyakran elõfordul, hogy az ilyen diszfunkciós gyermekekre egyszerûen rásütik, hogy buták – holott csak másként kell számukra utat nyitni a betûk és számok világába. Amely igazán csodálatos és gazdag világ, minden kis elsõs számára élmény lehet a megismerése. Csak rajtunk, felnõtteken múlik, hogy az lesz-e.
Forrás –Verőcei Ágnes
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése