VÉGSZÓ-ELŐDEINK DICSÉRETE.
A gyermekorvoslás a legrégibb időkig követhető tapasztalati ismeretanyag, a gyermekgyógyászat viszonylag új keletű szaktudomány.
Az élettan és kórtan megfelelő fejlettségi fokán derült ki, hogy az emberpalánta nem miniatűr felnőtt, szövetrendszerének más a só-vízháztartási aránya, eltérőek a táplálkozási igényei, fokozottabban reagál a kiszáradásra, másként viselkedik a fertőző betegségekkel szemben, immunrendszerük kialakulatlansága miatt érzékenyebbek a toxinokra.
Eleink a magas csecsemő- és gyermekhalandóságot szinte “természetesnek” tartották, főleg a fejlődési rendellenességgel születők pusztulását az életképesebb utánpótlás reményében könnyebben vették tudomásul.
A csecsemők sorsa a bábák, illetve a dajkák kezében volt, a kisgyermekeket a felnőttek között gyógyították.
Egészen a 18. század második feléig, amelynek bűvös dátuma az 1764-es esztendő,. Ugyanis ekkor jelent meg Uppsalában a svéd Nil Rosén gyermekgyógyászati műve, a “De morbis infantum” (a szerző egyébként az orvosi végzettséggel botanikusként világhírűvé vált Linné diák - majd tanártársa volt), amelyet rövid idő alatt szinte minden kultúrnyelvre lefordíttattak.
Szerencsés véletlen egybeesés, hogy ugyanakkor hagyta el a genfi nyomdát a nagy francia felvilágosult író J. J. Rousseau „ Émile ” című remeke, az anyatejjel való táplálás máig leghatásosabb propagálója.
Legalábbis a történeti távlatban. Hogy mennyire “nem kullogtunk Európa után”, bizonyíték rá az 1771-es kiadású, első önálló magyar nyelvű gyermekorvosi munka, Csapó József debreceni főorvosnak “A kis gyermekek isputálja”, majd Rosén könyvének nyelvünkre történt átültetése.
A skandináv paediáter nagyhatású összefoglalójától függetlenül Anglia e téren is lépéselőnyben volt. Fothergill beiktatta a nómenklatúrába a scarlatina önálló kórképét, Heberden különválasztotta a varicellát a variolától, Francis Home monográfiát írt a diftériáról, és hát a betetőzés Jenner műve: a veszélytelen vaccinatio bevezetése. Egy év múlva Lenhossék Mihály akkori esztergomi főorvos is sikeres oltásokat végzett, majd a fővárosban Bene Ferenc, Erdélyben pedig Nyulas Ferenc.
A 19. század elején, miként a kórbonctanban és élettanban, illetve a belgyógyászatban és sebészetben, a paediátriában is Párizs vette át a vezető szerepet.
Itt nyílt meg 1802-ben az első európai gyermekkórház, 300-as, tehát, magas ágy-mennyiséggel. Kinevezett igazgatója Jadelot, akit olyan professzorok követtek, mint Trousseau, Billard és Bretonneau. Ez utóbbi a diftéria klasszikus leírója, Trousseau vezette be fuldoklást okozó croup esetén az életmentő légcsőmetszést.
A berlini híres Charité csak 1830-tól rendelkezett önálló gyermekosztállyal.
Azt követte a szentpétervári (1834), aztán 1839-ben Pesten az Ötpacsirta (a Nemzeti Múzeum mögött) utcai 12 ágyas önálló kórház, a kitűnő és sokoldalú Schöpf Ágost vezetésével. A szabadságharc alatt felvette a Schöpf-Merei nevet és a honvédsereg egyik fősebésze lett. Előtte orthopaediát is oktatott. A világosi fegyverletétel után csatlakozott a Kossuth-emigrációhoz, majd Angliában telepedett le, ahol Manchester városában gyermekkórházat alapított. Fiatalon hunyt el, távol hazájától. Pesti osztályát 1849-ben Bókai János, a híres dinasztia első képviselőjére hagyta.
A berlini gyermekosztály későbbi, mint a párizsi, vagy londoni, viszont a német Barez professzor indította meg a “Journal für Kinderkrankheiten” című első paediátriai szakfolyóiratot.
A bécsi gyermekkórház megalapítója is magyarországi születésű volt, K. W. Mauthner személyében. Korszakos művet írt J. von Heine 1860-ban a gyermekbénulásról. Epstein vezette be a gyomormosást a gyermekorvosi gyakorlatba.
Ekkor született meg H. E. Henoch alapvető tankönyve és írta le a róla elnevezett purpurát. A belgyógyász Schönlein professzorral közösen. Német iskolában tanult a dán Harold Hirschprung (a megacolon cong. kórképének tisztázója), a német nevű orosz Rauchfuss (a pleuritisnél észlelhető kopogtatási háromszög egyik névadója) a norvég Axel Johannenssen. A berlini katedrán Henoch méltó utóda Otto Heubner lett, a coeliakia egyik első leírója, a csecsemőtáplálás minőségi fontosságának felismerője, a meningococcus kimutatója a liquorban és a diftéria szérumterápiájának klinikai szorgalmazója.
Tanítványai: Czerny és Finkelstein az ő munkásságát folytatták. Koch láthatóvá tette az egyik legrettegettebb kórokozót, tehetséges munkatársa: Löffler identifikálta a diftéria bacilust, Behring, az első Nobel-díjas orvos bevezette a gyakorlatba az aktív immunizálást. Ha még idevesszük a német nyelvterületen működő, francia nevű Pirquet bécsi professzort, az allergiás percután reakció felismerőjét, a századfordulón a német paediátria meghatározó jellegű.
Francia földön Hutinel a csecsemőkori disztrófia és a szifilisz szaktekintélye, Rousseau után az anyatej legnagyobb propagálója. Budin professzor a só-vízháztartás fontosságának egyik korai felismerője, a mesterséges táplálás pápája, az “Assotiation internationale de Pédiatrie” megszervezője, majd Calmette és Guérin a tbc elleni védőoltás kidolgozója. Angliában Clemens Dukes és Sir Hutchinson a “Lancet” híres hasábjain írta kitűnő tanulmányait (l. Hutchinson-triász!). Amerikában Flexner és a japán Noguchi tenyésztette ki a gyermekbénulás kórokozóját.
A klinikus és a fertőzés folyamatának tisztázásában a svéd Medin is fontos szerepet játszott, így lett századunkra Heine-Medin kór, amelyet azóta a Sabin-cseppekkel sikerült szanálni. Az orosz Nil Filatov kitűnő tankönyvét 100 évvel ezelőtt magyarra is lefordították. Amerikában O’Dwyer az intubáció kidolgozásában, A. Jacobi professzor a gyermekgyógyászok nevelésében játszott meghatározó szerepet. New York-ban a Baby-Hospital tanítványai révén vált világhírűvé.
Jeles USA-beli gyermekgyógyászok voltak még: Francis Huber, Dillon Brown, W. P. Northrup és a kanyaró diagnosztikájából ismert Koplik.
Az olaszoknál Comba, Concetti és Mya neve érdemel említést, az Ibér félszigetiek közül Gomez-Ferrer és Martinezy Vargas.
Hazánkban ifj. Bókai János előbb az O’Dwyer-féle intubáció, majd a Behring-féle szérumterápia meghonosítója. Ő ismerte fel először a felnőttkori övsömör és a gyermekkori varicella közötti kórtani összefüggést, melyet a keresztagglutináció igazolt.
Kitűnő iskolát nevelt: Heim Pál, Szontagh Félix, Bókay Zoltán, Petényi Géza, Gegesi Kiss Pál és Kerpel-Fronius Ödön, valamennyien tanszékvezetők lettek.
A fertőző és alimentáris betegségek megfékezése után ma a daganatok és a genetika a paediátria legfontosabb problémája. Valamint az AIDS, amely kegyetlen fejezetet nyitott a legújabbkori medicina történetében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése