Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2015. augusztus 4., kedd

KONFLIKTUSOK A SZÜLŐK ÁS NAGYSZÜLŐK KÖZÖTT A GYERMEK ELKÉNYEZTETÉSE KAPCSÁN

Konfliktusok szülők és nagyszülők között a gyermek elkényeztetése kapcsán

Tipikus jelenet: anyuka aggódó, feszült arccal magyaráz a nagyinak a „nagyis nyaralás” megkezdésekor: mit tegyen, mit ne tegyen, mire figyeljen, mit ne engedjen. Mellette a gyerek boldog, hogy végre kiszabadult a nagyvárosból, itt van a kert, a szabad levegő: „Jó, jó, de most már menjél, anya…”
Vagy: Gyerek a nagymamához: „Nagyi, ugye, ha anyáék elmentek, megint adtok abból a csokiból, ami az éjjeliszekrény-fiókban van eldugva…?” Ugye, ismerős?
Anyák és nagymamák

Sokszor halljuk, hogy egy nő akkor válik igazán felnőtté, amikor gyereke születik. Más vélemény szerint pedig akkor, amikor elveszíti a saját édesanyját. A felnőtté válás persze folyamat, amelyben a fontos határköveket ki lehet jelölni, ezek lényegét, fejlődést hozó jelentőségét azonban csak utólag látjuk, az adott pillanatban legfeljebb csak a nehézségeket érzékeljük.
 Valójában mindkét mérföldkő egyformán jelentős. Az első gyermek születésével egészen új szintű, minden addigitól eltérő felelősségek hárulnak – mondhatnánk úgy is, hogy zuhannak - hirtelen a nőre. A gyökeresen új élethelyzet, a megnövekedett felelősség a fiatal, felkészületlen, de még a felkészültebb kismamákat is az esetek egy részében sokként érheti, annál is inkább, mert ezekre tökéletesen – éppen újszerűségük, ismeretlenségük miatt – felkészülni sem lehet.
Ugyanakkor az is igaz, hogy egy nő életében a saját édesanyja személyisége és szerepe mindig is meghatározó marad, akkor is, ha már maga is családanya. És igen, akkor is, ha a kapcsolatuk konfliktusos! Probléma igazán nem is az időnként természetszerűleg megjelenő konfliktusok esetén, hanem akkor van, ha a szerepekről alkotott felfogásuk merev, rugalmatlan, azaz nem követi flexibilisen a változó igényeket, életfeladatokat. Ha a „szerepleosztás” rigid, akkor látens vagy nyílt harc indulhat meg azzal kapcsolatban, hogy ki kompetensebb, ki tudja jobban, kire kell hallgatni.
Egy olyan jelentős életciklus-váltáskor, mint a gyerek születése, minden addigi szerepkör megváltozik, a nagyszülővé váló anya befolyása, lányával való viszonya is átalakul. Mármint egészséges esetben. Ez az átalakulás az addigi hierarchiában is változást jelent. Saját új családjában immár az újdonsült anya lesz az irányító, mintaadó, felelősségvállaló. Új család születik, saját külső határral. Ehhez nem minden új nagyi alkalmazkodik zökkenőmentesen. És ilyenkor jönnek a konfliktusok: kontrollálási, beleszólási kísérletek jó tanácsnak, segítségnek álcázva, határfeszegetések vagy határátlépések.
Komoly dilemma előtt áll ilyenkor sok fiatal anyuka. Nem szeretne összeveszni egyik újdonsült nagymamával sem, ugyanakkor szeretne bizonyos határt megszabni, hogy meddig terjed a nagyszülői hatáskör. Ehhez sok családban komoly diplomáciai érzék szükségeltetik. Főleg akkor lesznek komoly problémák, ha az anya és az apa álláspontja nem egyezik ebben a kérdésben.
A pszichológusok arra figyelmeztetnek, hogy csak az a fiatal képes a saját új családja mellett valódi elkötelezettséget vállalni, aki megfelelő mértékben levált a saját szüleiről. Ha a leválás nem sikerült, akkor az érintett komoly lojalitásproblémába keveredhet, azaz két tűz közé kerülhet a párja és a saját szülei közötti esetleges konfliktusban.
Következetesség, rendszeresség és konfliktusmentesség, harmónia – a gyerek érdeke
Tudjuk, hogy egy kisgyerek nevelésében fontos a következetesség és a rendszeresség, hiszen ez adja meg azt a stabilitást, amely a nyugodt, zavartalan fejlődéshez alapvetően szükséges. Ahol azonban a szülők és a nagyszülők különböző nevelési elveket vallanak, és e más elveket alkalmazzák is, ott előbb-utóbb óhatatlanul komoly nézeteltérések adódhatnak. Az ebből eredő feszültséget már a csecsemő is érzékeli, a néhány éves kisgyermeket pedig még jobban összezavarhatják az olyan jelenetek, amikor a feje fölött vitáznak a felnőttek arról, hogyan is kellene őt nevelni.
 Ha együtt él több generáció, akkor ez folyamatos, elhúzódó problémák forrása lehet. Ha attól függően, ki van épp a gyerekkel, állandóan változik a napirend, a szokások, szabályok, akkor ez a káosz komoly mértékben összezavarhatja a növekedő gyermeket. A kiszámíthatatlanság, bizonytalanság, következetlenség romboló, hatására a gyermek személyiségében is torzulások keletkezhetnek. Akkor is, sőt, főként akkor, ha ezt a helyzetet a saját hasznára fordítja: hamar megtanulja, ki mit vár tőle, kinél mit szabad, és e tudása szerint alakítja viselkedését, manipulálja a környezetét, esetleg egymás ellen is ugrasztva a felnőtteket.
A következetesség mellett azonban ugyanilyen fontos érdeke az is a gyereknek, hogy harmonikus környezetben, állandó konfliktusok, viták nélkül élhessen. Hogy mindkét szempont - kiszámíthatóság és konfliktusmentesség - érvényesülhessen, az nem egyszerű, és a legtöbb esetben a gyerek érdekét néző felnőttektől bizonyos mértékű kompromisszumkészséget követel. Folyamatos finom kalibrálás, mérlegelés, utánaengedés (mi fér még bele és mi nem, melyik elvünkből tudunk engedni és melyikből nem) szükségeltetik, és természetesen állandó őszinte kommunikáció, megbeszélés, egyeztetés! Ez az alap, e nélkül nem megy.
Tipikus konfliktusforrások a gyermeknevelésben

Összegyűjtöttem néhány jellegzetes helyzetet és a helyzethez köthető tipikus reakciót. Olyan helyzetek ezek, amelyek az eltérő álláspontoknak köszönhetően gyakran szülnek vitát a gyerek környezetében levők között.
·         Sírás – azonnal fölvenni vagy hagyni, ha igen, meddig hagyni sírni? („Szívtelenség!” „Csak tágul a tüdeje… „Tanulja meg, hogy nem kap meg mindent azonnal!”)
·         Öltöztetés: túl- vagy alulöltöztetés („Beteg lesz ez a gyerek, hidd el lányom…” „Megfázik, huzatot kap stb.”)
·         Szobatisztaság („Bezzeg az én időmben ilyenkor már régen…” „A fenekére kellene verni, attól megtanulná, mi a rend!”)
·         Etetés: egyedül? Mikortól önállóan? Kanalanként a szájába, csak egyen?
·         Evés: Mit és mennyit? Főzelék, vagy inkább valami finomabbat? Édesség? („Olyan sovány ez a gyerek…” „Ha én így válogattam volna, kaptam volna az apámtól!”)
·         Tévézés: Mit és mennyit? („Addig is csöndben van…”)
·         Rend, tisztaság: (A lakásban – vendégségbe menve - minden élére állítva; a gyerektől azt várják el, hogy illedelmesen üldögéljen a kanapé sarkában, lehetőleg meg se mozdulva. Eredmény: a gyerek nem akar menni a mamához, mert ott nem lehet csinálni semmit. Ugyanez vonatkozik a csend – hangoskodás kérdésére.)
A helyzetek és reakciók leírását természetesen lehetne folytatni – ez csak néhány kiragadott példa.
Vélemények – pro és kontra a nagyszülői kényeztetésről

 konfliktus tehát komplex lehet, és nem feltétlenül egyszerűsíthető le arra a sztereotípiára, hogy a „nagyszülő kényeztet”. De egyáltalán probléma-e az, ha mégis többet megenged? Nem mindenki szerint az!
Egy vélemény a netről, egy szülői fórumból:
„A nagyszülők egyáltalán nem akarják nevelni az unokáikat, sőt. Ezt a "kellemetlen" feladatot meghagyják nekünk, mivel ők már ezt egyszer, kétszer, többször átélték, megküzdöttek vele és az unokáikat inkább szeretgetni, kényeztetni akarják, nem pedig nevelni. Azért vállalják olyan örömmel az unokákat, mert nincs már felelősségük; nem az ő problémájuk, hogy rossz evő vagy rossz alvó a gyerek, náluk úgyis azt eszik, amit kér és akkor alszik, amikor akar. És most már én is azt mondom, ez így van jól.
Valószínű, mi sem emlékeznénk olyan szívesen a nagyszülőknél töltött nyarakra, ha nem hagyták volna, hogy azt csináljunk, amit akarunk és nem kényeztettek volna a maguk módján.
Úgyhogy szerintem, az a legjobb, ha hagyjuk a gyerekeinket, hadd élvezzék a nagyszülők kényeztetését, itthon úgyis más szabályok vannak és bármilyen hihetetlen, a gyerekek is tudják ezt. Természetesen szükség van egy-két napra, amíg akklimatizálódnak, aztán minden megy a maga útján.
Ne felejtsük el azt sem, hogy a nagyszülők tulajdonképpen szívességet tesznek nekünk, és ezért nem piszkálódást várnak el tőlünk, hanem legalább egy köszönömöt. Nagyon sok nagymamát hallottam már a játszótéren arról beszélgetni, hogy itt fáj, ott fáj, de ha jön a kisunoka, hajnalban talpon vannak már, sütnek-főznek és mennek vele szaladgálni. A mi dédink is elmúlt már jócskán 80 éves, mégis ott "rohangál" a lányokkal az udvaron.
Nagyon sok nagyszülő a betegsége vagy a munkája miatt nem tudja vállalni az unokáit, ráadásul elég hamar bekövetkezik az az idő is, amikor már a gyerekek sem szívesen mennek, inkább a saját útjukat szeretnék járni egyedül vagy a barátaikkal.
Tehát kedves anyukák és apukák, inkább legyünk hálásak a szüleinknek, még akkor is, ha átmenetileg "megőrjítik" a gyerekeinket. Gondoljunk arra, hogy mi is egyszer megöregszünk és milyen jó lesz majd felelősség nélkül bandázni az unokáinkkal.”
Most lássunk egy ellenvéleményt. Részlet Csernus Imre: A Nő c. könyvéből:
„A mama valószínűleg rengeteg hibát követett el a lányával szemben, amelyek egyáltalán nincsenek lerendezve, tele van bűntudattal a lányával szemben, tehát óhatatlanul a bűntudatát akarja feloldani azzal, hogy az unokáinak sokkal többet enged meg, mint amennyit kéne, így az ilyen nagymamák mindig elkényeztetik az unokájukat. Ezzel aztán folytatódik a nagyi és a saját lánya közti konfliktus. Mama: “Ugyan már, olyan pici, hát most miért csinálod ezt vele?” A lánya: “Miért nem hagyod, hogy a gyereket én neveljem?” Sokszor mindez a gyerek előtt történik, így a gyerek idővel megtanulja azt, hogy kinél mit lehet megtenni. A jó ebben az, hogy gyorsan megtanul alkalmazkodni, a rossz az, hogy így a családon belül megtanulja összeugrasztani a hozzátartozóit, vagyis játszmázni. Rövid távon jól jár, hosszú távon azonban ráfázik. Egyik távoli ismerősöm családjában ez történt. Ott kimondták, hogy a nagyinál azt lehet csinálni, amit a gyerek akar. A nagymama azért van, hogy elkényeztessen, hogy lehessen csokit enni, tv-t nézni, tehát dől az összes felállított szabály… Na, most az állt elő, hogy ez a nagymama meghalt, de egy spirituális fényködben még most is létezik a családban, hogy ő volt a szuper, “az igazi nő”, az anya ezt meg sem tudja közelíteni. A meglévő anya-gyerek kapcsolat teljesen vacak. Bezzeg az utópisztikus nagymama, aki mindent megadott, meg szeretett, meg nála meleg volt… és a rohadtság az egészben, hogy ő a jófej.”
Egy másik vélemény a fórumozók közül: „Mások örülnének, ha ilyen problémáik lennének. Ahol nincs nagyszülő, ott nagyon nehéz lehet az élet megszervezése.”
Végül egy egybehangzó vélemény, amely a Mokka c. műsorban hangzott el egy kerekasztal-beszélgetésen (résztvevők: Zsidró Tamás, Szandi, Sarka Kata): „A nagyszülőnek kutya kötelessége elkényeztetni az unokát”.
Jótanácsok nagymamáknak
Betty Locke amerikai írónő írt egy könyvet, amelynek címe: Imádlak Nagyi! A nagymamák első kézikönyve (I Love You, Granny: A Grandmother’s First Handbook). A szerző kutatásokat végzett az unoka-nagyszülő viszonnyal kapcsolatban – könyvében e kutatási eredményeket írja le. A kutatás során alsó tagozatos gyerekeket kérdezett arról, hogy szerintük nagymamájuk elkényezteti-e őket. A gyerekek többsége csillogó szemmel válaszolta, hogy igen, és ez az a dolog, amit nagymamájuk a legjobban csinál! A szerző nagymamákat is megkérdezett: a megkérdezett több száz nagymama fele ismerte be, hogy igen, elkényezteti unokáit, és harmaduk még azt is hozzátette, hogy szerinte egy nagyinak ez a dolga.
Az írónő megkérdezte a gyerekeket és a nagyikat arról is, hogy szerintük mi a kényeztetés. Az egyik gyerek számára a „kényeztetés” azt jelenti, hogy a nagyi ajándékokat hoz neki, és érdekes helyekre viszi el, a másiknak azt, hogy a nagymama odafigyel rá, és az ő oldalán áll. Egy gyerek azt mondta, hogy „a nagyi az, aki úgy gondolja, hogy tökéletes vagy”. A nagyik közül a legtöbben egyetértettek abban, hogy az elkényeztetés definíciószerűen nem jó dolog, a jellem fejlődésében kárt okoz. De a nagymamák szerint az unoka kényeztetése más dolog. Az ő értelmezésükben a kényeztetés a következőket jelenti: örömet okozni, nevelés helyett inkább korlátozás nélkül örülni egymásnak, jól érezni magukat együtt, azaz: feltétel nélkül szeretni és törődni. Úgy gondolják: a szülő dolga a nevelés, a nagyszülőé pedig a kényeztetés, ami ebben az értelemben tehát: a feltétel nélküli szeretet.
Hogyan lehet ezt megvalósítani? Az írónő a könyvében – mint gyakorló nagymama - erre is ad tippeket:
·         Kiemeli a „minőségi idő” szerepét, amely elsősorban figyelő együttlétet jelent. „Hallgasd meg őket, figyelj rájuk, légy megértő a problémáikkal kapcsolatban!” Abból kell kiindulni, hogy nincs problémás gyerek, csak gyerek van problémákkal.
·         Sokat kell dicsérni (szavakkal, mosollyal, öleléssel).
·         Érdekes programokat kell szervezni. „Vidd őket érdekes helyekre! A legjobb, ha olyan helyekre viszed az unokáid, amelyeket a szüleikkel nem keresnek fel. Ilyen lehet egy új múzeum, kiállítás, egy színházi előadás vagy akár egy vendéglő is. Kisebb gyerekekkel érdekes szórakozás lehet egy villamos- vagy autóbuszvonal felfedezése, elutazás a végállomásig, onnan pedig egy másik úton való visszautazás. Próbálj néha az unokáidnak egyéni programokat szervezni, testvéreik nélkül.”
·         Küldemények. „Ha nem ugyanazon a településen laktok, küldj nekik képeslapokat, esetleg olvass fel nekik egy mesét, és küldd el magnókazettán vagy CD-n!”
·         Apró ajándékok Sok nagyszülő érzi fontosnak, hogy unokáit megfogható dolgokkal is kényeztesse. Sok családban a gyerekek szüleiktől szigorúan csak ünnepek - születésnap, névnap, karácsony, húsvét - alkalmából kapnak ajándékot; de ki nem nézné el egy nagyszülőnek, ha nem üres kézzel érkezik? Egy kis otthon készült süti, apró játék, színes ceruza, könyv biztosan nem számít túlzott kényeztetésnek.
·         A szeretet kimutatása. A kisebb gyerekek szívesen fogadják, hogy a nagyi megöleli, megpuszilgatja őket. A nagyobbak persze már kevésbé, legalábbis nyilvános helyen: sokszor elhúzódnak, mert szégyellnivalónak gondolják, ha szüleik, nagyszüleik nyilvánosan megpuszilják őket – az olyan gyerekes. A négy fal között azért ők is örülnek, ha odabújhatnak a nagyihoz.
·         Támogatás. „Lehet, hogy az unokád valami olyasmit szeretne csinálni, ami a szülei vagy a te gyerekkorodban még elképzelhetetlen lett volna. Hallgasd meg az érveit, mérlegeld őket, beszéld meg vele alaposan, és ha meg tud győzni, állj mellé! Add jelét annak, hogy bármikor fordulhatnak hozzád, és meg fogod hallgatni az érveiket. Tekintsd őket partnernek, és állj ki mellettük!”
Nagyi-típusok
Persze, a nagymama személyisége is lényeges szempont. A nagyik sem egyformák, a „nagymama kényeztet” sztereotípia már csak ezért sem állja meg a helyét így, ebben a formában. Megpróbáltam a különböző nagymama-típusokat összegyűjteni – természetesen a teljesség igénye nélkül. Mindegyik típus máshogy kényeztet – már ha kényeztet persze.
·         Süti-illatú, főzős-sütős tyúkanyó típus. Ő a klasszikus nagymama a meséből: jóságos, ősz hajú, kontyos, köténnyel a derekán.
·         Vagány nagymama. Sportos, kabrióban jár vagy görkorizik, számítógépen chat-el az unokával, dögös cuccokba öltözik.
·         A vidéki kertészkedős. Mindent tud a virágokról, növényekről, madarakról.
·         A vigasz-nagyi. Ő az, akihez mindig oda lehet bújni; általában gömbölyded, telt, dúskeblű.
·         Az előző rosszabbik változata: a bajkeverő. A háttérben lázít a szülők ellen: „Nekem mindent elmondhatsz, én megvédelek, még anyád ellenében is!”
·         A „kultúrnagyi”: színházba, komolyzenei koncertre, kiállításra hurcolja az unokát.
·         Az anti-nagyi, aki nem szívesen mutatkozik együtt az unokával, mert öregíti. Ha találkoznak, nyalja-falja, de rövid idő után már fejfájást kap tőle, viszont mások előtt mindig hangoztatja, hogy ő milyen odaadó nagymama.
Most akkor mit tegyünk, mennyire aggódjunk a nagyszülői kényeztetés miatt?
A kérdés tehát az: mi a teendő akkor, ha attól tartunk, hogy a nagyinál „elkapatódik” a gyerek? Esete és személye válogatja, de a legvalószínűbb az, hogy valamiféle kompromisszumra kell önmagunkat felkészítenünk. Ha azt várjuk, hogy tökéletesen a mi elveink szerint fog a nagyszülő a gyerekünkkel bánni, és minden ugyanúgy történik majd, mintha csak otthon lenne, akkor csalódni fogunk. De az se jó megoldás, ha tökéletesen elengedjük a dolgot, és lesz ami lesz alapon igyekszünk nem is gondolni arra, hogy mi jöhet majd azután, hogy a gyerek hazajött. (Természetesen ez azokra az esetekre vonatkozik, amelyekben a nagyszülő hajlamos a mi elképzeléseinktől nagymértékben eltérően vagy elkényeztetéssel, szabadjára hagyással stb. bánni a gyerekkel.)
A megfelelő attitűd megválasztásához négy változót kell figyelembe vennünk: hogy milyen a helyzet, milyen a nagymama, milyen a gyerek és milyen a szülő. Fontos például, hogy kezdő szülőről van szó, vagy rutinosabbról. Minél tapasztaltabb a szülő, annál elfogadóbb, lazább minden téren. Az első gyereknél még görcsösen ügyel a megfelelő napirendre, az egészséges étkezésre, a higiéniára stb., és minden ilyen irányú nagyszülői fellazítást igyekszik kétségbeesetten visszaverni. A második vagy többedik gyereknél már e téren is megengedőbb.

Ami viszont minden esetben nagyon fontos: szülőként igenis húzzuk meg a saját határainkat. Annak is egyértelműnek kell lennie, hogy a szülő-gyerek-nagyszülő kapcsolatban a szülő az irányító. A szülőnek világosan ki kell fejeznie mind a gyerek, mind a nagymama felé - a párjával egyetértésben - hogy ők a „főnökök”. Ha a nagyi kényeztet, de a szülő mégis úgy dönt, hogy otthon tartja magát az elveihez, érzelmileg nem mindig könnyű állni a sarat. Ilyen esetekben nem szabad meglepődni, ha a gyerek a kisebb ellenállás irányába (nagyi) fog húzni, esetleg érzelmi zsarolásba kezd (a nagyi jobban szeret, mint te...). Ilyenkor az elsődleges elv: következetesség, kitartás, hosszú távú szempontok.
#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése