Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2017. július 19., szerda

AZ ISKOLAI FEGYELEIEGYES PŐSICHOLOGIAI KÉRDÉSEI

A fegyelem fogalma és jelentősége. Vitathatatlan tény, hogy a tanítási-tanulási folyamat sikerességének egyik fontos előfeltétele a tanulók tudatos, felelősségteljes, normatisztelő és fegyelmezett részvétele a sajátos didaktikai tevékenységekben. Ugyanis az egyes tanuló fegyelmezetlen és helytelen viselkedése károsan befolyásolja  nemcsak magának a szabálysértő tanulónak a megfelelő fejlődését, hanem az egész osztály elvárt tanulmányi előmenetelét is.
Az iskolai rendszabályoknak, a tanítási-tanulási folyamathoz kötődő követelményeknek megfelelő viselkedés pszichológiai kérdését ma viszonylag ritkán és kevesen közelítik meg. A tapasztalat azt mutatja, hogy a fegyelem, illetve a fegyelmezés kérdése többnyire a pedagógiai gyakorlat vonulatában, a gyakorló pedagógusok révén kerül az elemzések tárgyává és nem az elméleti kutatók elvi fejtegetéseik során. Pedig a kérdés lényegét mindenekelőtt a tudományos vizsgálatok alapján, a pszichológiai és pedagógiai elméletekből kiindulva lehetne megállapítani az iskolai oktatás és nevelés számára. Ez az érdekes szituáció egyfelől annak tudható be, hogy a pedagógus szinte nap mint nap szembe találja magát a tanítási órát valamilyen formában zavaró, viselkedési problémákkal és normaszegő hajlandósággal rendelkező tanulókkal. Másfelől pedig annak, hogy napjainkban egyre több pedagógiai szakember a mélyen megértő és széles körben elfogadó, a gyermeki személyiség szabad fejlődését (gyakorta a be nem avatkozást) hirdető, függetlenségi igényét tiszteletben tartó (a tiltás, büntetés, utasítás vagy kényszerítés minden válfaját elvető), tág mozgásteret biztosító, szinte mindegyik reformpedagógiában megtalálható pedagógusi attitűd iránt kötelezi el magát. Ebből kifolyólag a fegyelmezés kérdését a feltételezett szabadságkorlátozás és a gyermeki jogsérelmek miatt félve közelítik meg. Azonban a pedagógus fegyelmező tevékenysége, illetve a fegyelemre nevelés távolról sem a gyermek szabadságát és mozgásterét akarja korlátozni. Személyiségének nem az egészséges és felszabadult fejlődését óhajtja kordában tartani. Nem betörni akarja és nem a szolgalelkűség vagy az abszolút engedelmesség kialakítása a célja. Megbízható adatok bizonyítják, hogy a gyermeket, illetve a gyermek személyiségének épségét a fegyelem megkövetelése, illetve alapvető viselkedési normák betartásának elvárása semmi esetben sem károsítja. Ellenkezőleg,  jót tesz neki, hisz a normaismeret, a szabálytudat, a felelősség- és   kötelességérzés kialakulása révén felkészíti a sikeres szociális beilleszkedésre, s mérsékeli bizonytalanságérzését, elidegenedettségét és tájékozatlanságát. Az explicit iskolai normák és szabályok, illetve az azoknak megfelelő viselkedési szokások és készségek a gyermek biztonságos tájékozódás eszközei lehetnek nemcsak az iskolán belüli, hanem a szociális élet területén is.
Az is igaz azonban, hogy a fegyelem megteremtésének jellege, illetve a pedagógus fegyelmezési módozata okozhat sérüléseket a személyiség egészséges fejlődésében. A szabálysértő tanulói viselkedés jellegének nem megfelelő, a gyermek pillanatnyi fejlettségi szintjétől eltérő, pszichikus problémákat okozó fegyelmező tanári módszerek egyrészt nem vezetnek elfogadható eredményekhez, másrészt kárósító hatásokat kelthetnek. Tehát nem téveszthetjük össze a fegyelmet a fegyelmezési módszerekkel (például a kényszerítéssel). A fegyelemre nevelés, ha megfelelő módszerekkel történik, ha nem a tanári hatalom képezi alapját, hanem a tekintély, ha nem alkalmaz rutinok által meghatározott egyszerű sémákat, ha mellőzi a hamis előfeltételeket és előítéleteket, ha nem rombolja az osztály szocio-emocionális klímáját, ha nemcsak rövid távú megoldások elérésére törekedik, akkor minden bizonnyal kivételesen fontos  személyiségformáló pedagógiai tevékenységet alkot, s  távolról sem jelent szabadságkorlátozó tényezőt.
A fegyelem az emberi személyiség  szociális megnyilatkozásainak olyan komplex rendszere, mely elősegíti valamilyen cselekvés vagy tevékenység biztonságos, az előírt követelményeknek megfelelő,  sikeres végrehajtását. Zrinszky László (2002,188) szerint a fegyelem „a társadalmi együttélés adott viszonyaihoz, formáihoz való részben tudatos, részben önkéntelen vagy szokásszerű alkalmazkodás”. Tehát nemcsak puszta szófogadásról vagy vak engedelmességről van szó, hanem a megértett normák érvényesítéséért kifejtett erőfeszítésekről is. Kern Éva (2002) szerint a fegyelem “olyan külső és belső motivációk révén kialakított magatartásformák összessége, amelyek egy adott rendszer szabályaihoz (értékrendjéhez) való alkalmazkodással annak munkáját erősítik, kiegyensúlyozott működését, céljainak elérését biztosítják”. Iskolai vonatkozásban, a tanítási-tanulási folyamat viszonylatában ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a tanuló gyermek fegyelmezettsége a szabad, értelmes, hatékony és biztonságos tanulási aktivitás és mindenfajta sikeres iskolai cselekvés alapját képezi,  természetszerűleg a gyermek normális fejlődését biztosítja. Fehér Vargha Ibolya (2003) is úgy véli, hogy fegyelmen voltaképpen   „azoknak az írott vagy íratlan szabályoknak, rendelkezéseknek a megtartását értjük, amelyek valamely közösség (tanulóközösség vagy a pedagógusok és a tanulók közössége) vagy szervezet (az iskola) eredményes működését biztosítják”.
Ezeknek a meghatározásoknak a szellemében nyilvánvalónak tűnik, hogy a gyermek iskolai fegyelmét és fejlődésére vonatkozó szabadságát nem szabad szembeállítani, s a követelményállítást, valamint a követelmény teljesítésének elvárását, illetve a fegyelmezés pedagógiai rendszerét nem szabad szabadságmegvonásként, tekintélyelvűség érvényesüléseként vagy a személyiség fejlődését sértő mozgástér-korlátozásként értelmezni. 
Oktalanság lenne azt feltételezni, hogy a gyermeknek – természetes fejlődési folyamatában – nincsen szüksége a pedagógusok határozottan segítő felügyeletére, egyértelmű normákat állító és útmutató irányítására. A neveléstörténeti visszatekintés is azt mutatja, hogy amióta szervezett iskolázás létezik, azóta léteznek az iskolák működését, azok belső életének lezajlását, a tanárok és tanulók tevékenységét, illetőleg a közöttük lévő viszonyulásokat vezérlő szabályok is Ezek a szabályok részint az iskola egészére, részint a tantermi (és tantermen kívüli) viselkedésre és tevékenységre vonatkoznak. Könnyen bizonyítható (a csődbe jutott liberalista reformpedagógiai irányzatokkal is), hogy az egészséges fejlődési folyamatnak sok rosszat tesz, ha a gyermek az iskolában túlzottan nyitott és kötetlen légkörű  környezetbe kerül, s ha nem  szembesül viselkedésének szabályozására hivatott  egyértelmű előírásokkal, pontos elvárásokkal, egyéni és közösségi érdekeket szolgáló normákkal (vagy túlzottan lágy, úgymond humanizált követelményekkel találja magát szembe), s ha azok viszonylatában semmiféle szorongást, stresszérzést, frusztrációt, feszültséget vagy fáradtságot soha nem él meg. Továbbá az sem szolgálja a normális fejlődést, ha a pedagógusok valamilyen okból kifolyólag nem teljesítik a fegyelmezett magatartásra nevelési kötelezettségeiket, ha feladják reaktivitásukat vagy cselekvést megerősítő magatartásukat, és ha a tanulók viselkedésével szemben közömbösek és érdektelenek  lesznek Ha a pedagógus tehetetlen vagy netán érdektelen a fegyelmezetlen gyermekekkel szemben, ha eltűri azok rendbontó, szabálysértő magatartását, akkor az általa megszervezett oktatási folyamat eredményessége nagy valószínűséggel károsodni fog. Az ilyen iskolai körülmények között nevelődő egyén a későbbiekben, a szociális élet területén, felnőttként (állampolgárként)  nem lesz képes az ott meglévő követelményeknek sem eleget tenni, s ami még rosszabb, azt a meggyőződést fogja kialakítani, mely szerint neki minden meg van engedve, ő mindig úgy járhat el, illetve úgy viselkedhet, ahogyan neki jól esik. Magára hagyatottan, viselkedési normáktól mentesítetten és túlságosan szabadon nevelődve, a későbbiekben nem lesz képes a helyes döntések keresésére vagy kiválasztására. A túlzott engedékenység a nevelésben épp olyan káros következményekkel jár, mint a fokozott kényszerítés vagy az ellentmondást nem tűrő szigor.
A fegyelmezettségre nevelés tehát központi fontosságú nevelési irányvonal és feladat, a korszerű oktatási folyamat elmaradhatatlan vetülete. Ezt a tényt az is alátámasztja, hogy az iskolai tevékenységek során kialakított fegyelmezettség mintegy irradiálódik, globalizálódik, illetőleg átterjed az iskolán kívüli tényleges életszituációkra is. Az iskolai rendszabályok és követelmények alapján kialakult fegyelmezettség, a szociális élet rendszabályainak és követelményeinek való megfelelést is favorizálja. Ebből fakad az a szabályszerűség, mely szerint amilyen a tanuló iskolai beilleszkedése, a későbbiekben ugyan olyan minőségű lesz a társadalmi adaptációja is. Tehát bármennyire is humanisztikus, nyitott vagy liberális az iskola a gyermekek viselkedését szabályozó normák felállításától nem tekinthet el. Úgy tűnik, hogy az iskolai nevelésre vonatkozó szabadság csak viszonylagos lehet, mintahogyan a szabályozottság sem lehet soha teljes mértékű. Ugyanis mind a túlszabályozottság, mind pedig a széles ívű szabadság csökkenti az iskolai pedagógiai folyamat hatékonyságát. Egészséges nevelődés csak ott van, ahol határozott követelményeket támasztanak, ahol erőfeszítéseket tesznek a követelmények érvényesítésére, végül pedig ahol a követelmények érvényesítését (vagy elmulasztását), illetve az érvényesítés minőségét felmérik, értékelő és megerősítő szándékkal megítélik.
Úgy véljük tehát, hogy az iskolai nevelés és oktatás sikeressége eleve feltételezi jól körülhatárolt értékrendből fakadó, elsősorban tevékenységerkölcsre, tanulási feltételekre és szociális magatartásra vonatkozó normák, elvárások vagy követelmények felállítását. Ugyanis azok egyértelműen kijelölik a gyermek iskolai tevékenységének és viselkedésének lehetséges (és kívánatos) mozgásterét. Szivák Judit (1997, 424) azt jegyzi meg, hogy „az elfogadott, ismert szabályok rendszere önmagában fegyelmező erejű és minta értékű, lehetővé teszi a csoport és az egyes tanulók önszabályozó magatartásának fejlődését”. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a normáknak, elvárásoknak és  követelményeknek való megfelelés a gyermekben is fontos humán jellegű törekvés és intenzív szükségletszerű motívum. A fegyelmezés pedig lényegében nem más, mint a gyermek segítése annak tekintetében, hogy viselkedésével  az iskolai normákat teljesítse, hogy a sajátos elvárásoknak és a követelményeknek, valamint a rendszabályoknak minél sikeresebben megfeleljen. Fontos azonban, hogy az iskolában statuált normák, szabályok vagy követelmények alapvetően a gyermeki érdek, a gyermeki jogok, valamint az egészséges és normális személyiségfejlődés pszichológiai feltételei által legyenek megalapozva. Ilyen körülmények között az iskolában, a tanulók iskolán belüli életének vonatkozásában a szabályrögzítés és követelményállítás nem jelent mást, mint a megelőző jellegű pedagógiai aktivitásszervezés központi fontosságú vetületét.
Eddigi fejtegetéseink alapján egyfelől arra szeretnénk következtetni, hogy a fegyelem a közösség életére és fejlődésére kedvező módón kiható rendkívül értékes általános erkölcsi magatartás, másfelől pedig annak szükségességét akarnánk  megállapítani, hogy a pedagógusoknak ismerniük kell a fegyelem kérdését, annak legfontosabb pszichológiai, szociológiai vagy medikális megközelítési modelljeit, a gyakran nehezen értelmezhető és nem egyszer segítő szakember bevonását igénylő normasértő tanulói viselkedések formáit. Ugyanakkor a pedagógusok képesek kell legyenek konkrét helyzetekben hatékonyan alkalmazni azokat a fegyelmezési módszereket (mint minőségbiztosítási tényezőket), azokat a pszichológiai viselkedésszabályozó eljárásokat és azokat a pedagógiai technikákat, amelyek révén megszűntethető vagy elfogadható mértékben mérsékelhető a tanulók  problematikus, a közös tanulás folyamatát zavaró és egyáltalán nem kívánatos magatartása. Ehhez még annak szükségessége is hozzákapcsolódik, hogy a pedagógusnak a tanulói magatartásszabályozást mindig a szociális és életkészség, valamint az általános alkalmazkodó képesség fejlesztésének szándékával kell végeznie.
A követelménytámasztás feltételei. Mindenekelőtt arra van szükség, hogy az általános iskolai rendszabályokra, valamint az osztályon belüli tanulói viselkedésre vonatkozó tanári követelmények legyenek értelmesek, rugalmasak, világosan és egyértelműen megfogalmazottak. Továbbá az adott életkorú iskolás gyermekek által legyenek felfoghatók, megérthetők, követhetők és teljesíthetők, illetve interiorizálhatók (s a viselkedés belső indítékaivá változtathatók). Célszerű ugyanakkor a szabályokat feldolgozni, megvitatni, azok szükségességét és legitimitását megbeszélni, racionalizálni a tanulókkal. Lényeges az is, hogy a pedagógus időnként tudatosítsa, hogy a batartandó szabályok, normák vagy előírások alapvető emberi értékekből, a társas együttélés és a közös tevékenységvégzés erkölcsi elveiből, s nem a tanári uralom vagy hatalom önkényéből származnak
A fegyelmezetlenség megítélése. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a fegyelmezetlenséget, mint normaszegő viselkedést mindenekelőtt az iskolai és osztálytermi normarendszer jellegének függvényében kell megítélni. Ez a megítélés a legtöbbször erkölcsi szempontok alapján, a „jó-rossz” skála síkján történik. Olykor azonban szociális (hasznos-haszonatalan), orvosi (normális-abnormális), intellektuális (racionális-irracionális), logikai (igaz-hamis), axiológiai (értékes-értéktelen) vagy esztétikai (szép-csúnya) kritériumok figyelembe vétele alkotja a megítélés alapját. Amennyiben a különböző iskolákban gyakorta (akár mennyiségi, akár minőségi szempontból) eltérő normarendszereket találunk, könnyen megtörténhet, hogy egy bizonyos gyermeki cselekvést vagy viselkedést egyes iskolákban fegyelmezetlenségnek könyvelnek el, más iskolákban pedig nem. A gyakorló pedagógusok által felállított követelményrendszer között is nagy különbség van, ami ugyancsak a viselkedés-megítélés különbözőségéhez vezet (hisz van olyan tanulói megnyilvánulás, amit egyes pedagógusok  helytelenítenek, mások azonban elfogadhatónak tartanak). Az iskolai rendszabályok skálája is jelentős mértékben befolyásolja egy-egy viselkedés megítélését, mert hiszen ha az iskolai szabályok nagy mennyiségével állunk szemben, akkor jóval nagyobb annak valószínűsége, hogy egy adott gyermeki viselkedést fegyelmezetlenségként könyvelnek el, és fordítva, egy működésében alacsonyabb szinten szabályozott iskolában vagy osztályban a fegyelmi kihágások mértéke alacsonyabb lesz. Nagy kihívásnak tekinthető (akár egy oktatási rendszer, akár egy iskola, akár pedig egy osztály vonatkozásában) az optimális mennyiségű szabály, norma és követelmény megállapítása.
A fegyelmezetlen tanulói viselkedés jellegzetes megnyilvánulási formái és okai. Egyáltalán nem tűnik könnyű vállalkozásnak sem a fegyelmezetlen tanulói viselkedési formáknak megkülönböztetése és csoportosítása, sem a kiváltó okok pszichológiai szempontokat követő leírása. A fegyelmezetlenség körébe sorolható, bonyolult pszichológiai mechanizmusok által mozgatott gyermeki viselkedési formák rendkívül sokfélék, gyakorlatilag megszámlálhatatlanok, s éppen ezért nehezen csoportosíthatók. Általában iskolai szabályok megsértésében, osztálytermi rendbontásban, pedagógussal szembeni tiszteletlenségben és szembeszegülésben, valamint súlyos magatartási problémákban (lopás, csalás, dohányzás, alkoholfogyasztás, drogozás stb.) öltenek testet.
                        Az alábbiakban ötféle (tudatos vagy tudattalan szándék által meghatározott) normaszegő gyermeki viselkedési kategóriát különítünk el, és megpróbálunk példákat nyújtani azokról a konkrét viselkedési formákról, amelyek ezekbe a kategóriákba besorolhatók.
A környezet (mindenekelőtt a társak) figyelmét felhívni óhajtó magatartás kategóriájába a következő viselkedések sorolhatók: dicsekvés, bohóckodás, indokolatlan kérések, hangoskodás, hisztizés, csúnya beszéd, zajongás, nyüzsgés.
Az önbizalmat fenntartó és növelő, az önértéktudatot erősítő, illetőleg önjutalmazó magatartás alapvető formái a következők: agresszivitás, rombolás, vandalizmus, ellenállás.
A hatalom, az uralkodás és ellenőrzés, valamint a vezető szerep  megszerzésére irányuló magatartás köréhez többek között a következők tartoznak: vitatkozás, hazudozás, gúnyolódás, kiabálás, munkamegtagadás, jelenetrendezés.
A bosszúvágyó magatartások sorában többek között a következőket találjuk: gonoszkodás, provokatív, bántó vagy sértő viselkedés, verekedés, engedetlenség, rongálás.
A tehetetlen, alkalmatlanságot mutató magatartás csoportjában a következő formákat említhetjük megk: elutasítás, lemondás, visszahúzódás, passzivitás, negatívizmus, dacosság, megtagadás, közönyösség, apátia.
Az okfeltárás szempontjából célszerű szem előtt tartani, hogy ezek a formák egyfelől a gyermekek elsődleges szükségleteihez (biztonság, éhség, pihenés, fájdalomelkerülés stb.) kapcsolódnak, másfelől pedig a másodlagos szükségleteikkel. (önállóság, szociális pozíció, affiliáció, kitűnés, teljesítmény stb.) hozhatók összefüggésbe. Ezeknek a szükségleteknek a kielégítetlensége szinte szabályszerűen határozza meg a különböző helytelen, nem elfogadható gyermeki viselkedéseket az iskolában. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a fegyelmezetlen viselkedés változatos formái gyakran a gyermekek olyan sajátosságaiba gyökereznek, mint amilyen a hiperaktivitás, a túlérzékenység, az érzelmi labilitás, a figyelemzavar, a gátoltság, az identitászavar, a szorongás vagy a serdülőkor változásait jellemző vonások.
A tanulók fegyelmezettsége-fegyelmezetlensége azonban szorosan függ a pedagógus tág értelemben vett fegyelmétől (pontosságától, rendszerességétől, felkészültségétől, céltudatosságától stb.) is, továbbá az iskolában uralkodó viszonyok demokratikus jellegétől, a tanítás minőségétől, az oktatási tevékenység-kínálattól, a tanulók létszámától, valamint azok önirányítási és önellenőrzési lehetőségeitől. Ugyanakkor egyes jellegzetes családi nevelési körülmények, változatos szociális problémák vagy betegségek favorizáló tényezői lehetnek a gyermek iskolai szabályokat megsértő viselkedésének.

A fegyelmezés mint viselkedésmódosítás. A fegyelmezés az általános tanulásszervezés szerves része. Az iskolai tanítási-tanulási folyamat természetes velejárója. Egyrészt preventív intézkedést jelent, mert a sikeres tanulás szükséges előfeltételét biztosítja, másrész pedig korrektív beavatkozást, mert a tanuló iskolai szabályok alapján helytelen, elfogadhatatlan vagy nemkívánatos viselkedésének helyes, elfogadható vagy kívánatos viselkedéssé való megváltoztatását eredményezi. A fegyelmezés csakis a pedagógus, a gyermek, az osztályközösség, a pedagógiai szituáció és a helyetlen, illetve a helyes viselkedés hálózatának összefüggésében lehetséges. Alapvető célkitűzése a tanulási eredményesség munkafegyelemre és etikai szabályokat érvényesítő viselkedésre vonatkozó előfeltételének megteremtése. Egyáltalán nem könnyű, mondhatni kényes feladatról van szó, mert elmélyült gyermekismeretet, kifinomult empátiás képességet és éles pszichológiai érzéket feltételez, s a viselkedésformálás komplex pszichológiai eszközeinek birtoklását igényli a gyakorló pedagógustól.

A fegyelmezetlenségre való nevelői reagálás pedagógiai követelményei. E kérdés megközelítésében abból  indulunk ki, hogy a pedagógusnak szakmai kötelessége valamilyen formában, illetve valamilyen módszer segítségével lereagálni,  s azáltal beavatkozni és negatív módon megerősíteni a helytelen tanulói megnyilvánulásokat. A fegyelmezés voltaképpen nem más, mint a helytelen tanulói viselkedésre nyújtott korrektív szándékú pedagógusi reakció. A megfelelő pedagógusi reaktivitás, illetve megerősítésre való hajlandóság a pedagógiai folyamat sikerességének fontos előfeltétele. Szükséges azonban, hogy a gyermeki viselkedés pedagógusi lereagálása egynéhány jól körülhatárolt pedagógiai követelménynek tegyen eleget, már csak azért is, mert ezt a tevékenységet gyakorlatilag nem lehet előzetesen megtervezni (s ebből kifolyólag a pedagógust szinte mindig váratlanul, illetve felkészületlenül érinti a gyermek nem kívánatos viselkedése). Eme követelmények közül a következőket tartjuk fontosnak:

  1. A lereagálás azonnalisága. Ez abból a kutatások által is igazolt a tényből fakad, hogy a fegyelmezés hatékonysága szorosan összefügg a tanulói viselkedés és a tanári reakció között eltelt időperiódussal. Ennek megfelelően az elvárt viselkedésváltozás annál valószínűbb, minél hamarabb következik be a tanári korrektív célzatú reakció. Célszerű tehát, ha a tanári beavatkozás közvetlenül követi a helytelen tanulói viselkedést.
  2. A lereagálás adekvátsága. Ez azt jelenti, hogy a fegyelmezés sikerességének érdekében a pedagógusi reakció minél megfelelőbb kell legyen a helytelen viselkedés formájának, intenzitásának és jellegének.
  3. A lereagálás okozati irányultsága. Ennek a követelménynek a szellemében annak szükségességéről van szó, hogy a fegyelmezés történjen mindig a kiváltó okok minél pontosabb feltárásának és tisztázásának az alapján.
  4. A lereagálás minőségbiztosító orientációja. A fegyelmezés történjen a tanítási-tanulási folyamat zavartalanságának és megfelelő minőségének biztosítására vonatkozó szándékkal
  5. A lereagálás következetessége. Olyan fontos követelményről van szó, amely arra vonatkozik, hogy a gyermeki nem megfelelő viselkedés által kiváltott pedagógusi reagálást, a módszerek alkalmazását jellemezze a szigorú következetesség
  6. A reagálás viselkedésre irányultsága. Ez arra a követelményre vonatkozik, mely szerint a pedagógusi reagálás mindig a konkrét viselkedésre irányul és nem a tanuló személyiségét veszi célba
  7. A reagálás optimális intenzitása. A követelmény arra kötelezi a pedagógust, hogy minden esetben találja meg a megerősítés optimális, a viselkedéssel konzisztens erősségét. A pedagógusi lereagálás tehát csak akkor eredményes, amikor optimális intenzitású.
  8. A reagálás informatív jellege. Itt arról van szó, hogy a pedagógusi reagálás járuljon hozzá a helyes és kívánatos magatartási formák tudatosításához, továbbá favorizálja az önkontroll és az önfegyelem fejlődését.
  9. A reagálás készségfejlesztő hatása. Bármilyen reagálási formát alkalmazzon is a tanár, igencsak fontos, hogy a megerősítési mechanizmusok mindig a szükséges és helyes (szociális jellegű) viselkedési készségek fejlődésére hassanak.
A fenti követelmények hatósugara kiterjed valamennyi tanári beavatkozásra. Érvényesítésük szükséges mind a türelmes  és óvatos figyelmeztetés esetében, mind pedig a szigorúbb, fenyegetési, tiltási és büntetési formákat alkalmazó beavatkozások síkján. Nem tekinthet el a követelményeknek való megfeleléstől sem a moralizáló, „lelkifröccs”-jellegű beavatkozás, sem pedig a  retorikus, ironizáló fegyelmezési típus.
A fegyelmezetlen viselkedés korrekciójának egyes stratégiális orientációi. A napi tapasztalat azt mutatja, hogy a gyakorló pedagógusok egyénenként eltérő fegyelmezési módozatokat alkalmaznak. Ezeket  a módozatokat azonban két általános kategóriába be lehet sorolni. Ugyanis annak érdekében, hogy a tanulók a támasztott követelményeknek megfelelően viselkedjenek egyfelől változatos eszközökkel jutalmazzák a helyes viselkedéseket másfelől pedig sokféleképpen büntetik a fegyelmi vétségeket. Bár a pedagógiai jutalmazásban (öltsön az bármilyen formát) köztudottan jelentősebb nevelői erőforrások lakóznak, a büntetésnek, mint negatív megerősítésnek adott feltételek melletti és megfelelő formákban történő alkalmazása mégis elengedhetetlen. Arra kell azonban vigyázni, hogy egyrészt a nem kívánt viselkedések ne kapjanak soha pozitív megerősítést (mert ellenkező esetben könnyen rögzülhetnek), másrészt a helyes viselkedések ne kapjanak soha negatív megerősítést (mert ellenkező esetben azok nem rögzülnek).
Ami a viszonylag könnyen alkalmazható konkrét fegyelemfenntartó intézkedéseket és eljárásokat illeti a következőket említhetjük meg:
  1. a helytelen viselkedés megállítása, illetve tiltása;
  2. a tanuló fokozott figyelemmel kísérése;
  3. a megfelelő tevékenységütemezés és a foglalkozások differenciálása, valamint ismételt újrastrukturálása;
  4. a csoportfigyelem fenntartása;
  5. az explicit, pontos kívánalmakra vonatkozó (tehát nem általános, „ne rosszalkodj” típusú) utasítások alkalmazása;
  6. a helyes viselkedés (szubjektív vagy objektív) akadályainak elhárítása;
  7. a proxemitáskontroll (a pedagógus közelebb megy a gyermekhez, azaz a közöttük lévő a térbeli távolságot csökkenti);
  8. a szerepelvárások ismételt közlése és értelmezése;
  9. a rábeszélés;
  10. a normasértés következményeinek közlése;
  11. a figyelmeztetés;
  12. a metakommunikációs jelzések (odapillantás, mimika, gesztusok stb.).
Végezetül a fegyelmezési eljárások vonatkozásában utalnunk kell arra a pszichológiai szempontból megalapozott és tapasztalati elemek által  bizonyított tényre is, hogy a gyermeket túlzottan megalázó, megbélyegző, folyamatosan megszégyenítő, állandóan fenyegető, uralkodó, kiközösítő, agresszív, elnyomó, durva-tetleges (fizikai fájdalmat okozó), súlyosan ijesztő-elrettentő és bántó nevelői reakciók nem célravezető eljárások a viselkedésmódosítás területén, tehát alkalmazásuk mindenképpen elvetendő. Azonban itt kell megjegyeznünk azt is, hogy az enyhébb formában megélt félelem,  szorongás,  szégyenérzés vagy bűntudat olykor kedvező hatást gyakorol a gyermeki személyiség fejlődésére. Rendszerint nem eredményesek a túlzottan szigorú vagy megtorló, megfélemlítést szolgáló büntetések, a nem pozitív módon megfogalmazott követelmények, a következetlen és kétértelmű vagy mindenekelőtt a pedagógusi erőt bizonyító (erőszakos) eljárások sem. Sőt mi több, azok fenntarthatják és fokozhatják a normaszegés veszélyét.
Irodalomjegyzék
#1 Dr.BauerBela #1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése