AZ ELHAGYOTT GYERMEK
Néhány évvel ezelőtt Abbáziába utaztam nyaralni. A vonat zsúfolva
volt július elején, amikor a nyaralni induló tömegek hangyamenete a
legvastagabb. Kilencen szorongtak a nyolc személyre készült
másodosztályú kupéban, ahová bepréseltem magam. A többlet egy hétéves
kisfiú volt, aki a mamájával utazott. Ez a mama a legkényelmetlenebb
útitársak közé tartozott. Házsártos személy volt, aki csak jogokat
érzett, de nem ismerte el, hogy az utasnak az útitársaival szemben
vannak kötelességei is. Fullasztóan meleg volt, mégsem engedte
lebocsátani a kupé ablakát, mert félt a légvonattól. Összeveszett
mindenkivel, a szabályrendeletre hivatkozott, jelenetet rendezett a
kalauzzal. Végül is érvényesítette akaratát, a fülke ablaka csukva
maradt, mindannyian verejtékeztünk a hőségben.És amilyen gonosz útitárs volt a mama, olyan volt a fiacskája is. Illetőleg még ezerszer rosszabb. Hangos, neveletlen, illetlen, követelőző, rosszindulatú. Nehéz nem szeretni egy kisgyereket, de ennek a kölyöknek sikerült megutáltatnia magát valamennyiünkkel. Sanyikának hívták a haszontalant, még a neve is örökre megmarad kellemetlen emlékeim között.
A hétéves kisfiúk vásottságában rendesen van valami kedvesség. Mikor legyen az ember csintalan, ha nem ilyen kicsiny korában? A csikótól sem vesszük rossz néven, ha ugrándozik. De ez a Sanyika minden báj nélkül volt rossz, az ember dührohamot kapott a hangjától. Pedig fülrepesztően hangos volt. Kiabálva beszélt, ordítva kérdezősködött, mintha a mamája messzi lenne, és nem ülne ott közvetlenül mellette a zsúfolt kupéban. És ha nem ordított, akkor bőgött valamiért. Egy pillanatra nem maradhattunk tőle nyugton. Sanyika egyénisége olyan volt, hogy jelenléte lehetetlenné tette a szunyókálást, az olvasást vagy a csöndes beszélgetést. Izgett-mozgott, minden pillanatban kitalált valamit, amivel megzavarhatná a nyugalmat. Ki kellett vinni, be kellett hozni minden félórában, amely művelet keserves tolakodással járt a zsúfolt fülkében.
Enni akart. A mamájának ki kellett rakni a poggyászhálóból egy csomó koffert, amíg hozzájutott ahhoz a szatyorhoz, amelyben az elemózsia volt. Sanyika gyönyörködve nézte, hogy milyen bajokat csinált. A rakodáskor egy nagy bőrönd a fejemre esett. Sanyika hangosan röhögött a kárörömtől. Nyávogott, hogy adjanak neki zöldpaprikát. És amikor kapott, azért nyávogott, hogy a paprika csípi. Kidugta a nyelvét, és azt követelte, hogy a mamája fújja a nyelvét. Gusztustalan látvány volt. Leöntötte kávéval a szomszédjában ülő szelíd, öreg hölgy ruháját. Végre az egyik kofferből előkerült a játéka. A játék egy papírtrombita volt. Sanyika egy órán keresztül ernyedetlenül fújta azt az átkozott trombitát, hogy majd’ belesüketültünk.
Az utasok sóhajtva néztek egymásra. Sanyika olyan volt, mint a csökönyös rossz idő, ami ellen nem lehet semmit sem csinálni. Egy lüszterruhás, fehér bajuszú öreg úr kimenekült a peronra. Én is utánamentem, bemutatkoztunk egymásnak.
– Uram! – mondta ingerülten galambősz, jámbor útitársam. – Adnék érte száz pengőt, ha ezt a gonosz kölyköt elfenekelhetném! Pedig árvaszéki ülnök vagyok!
A gyerek jobban megkínzott bennünket, mint a hőség. Szenvedtünk tőle kora reggeltől délutánig. Délután egy kis horvát állomáson Sanyika mamája leszállt ásványvizet vásárolni. És a sors ádáz tréfájaképpen szerencsésen lemaradt a vonatról.
Ott maradt nekünk a piszok kis Sanyika egyes-egyedül. Most bosszút állhattunk volna rajta a sok kínzásért.
De hát úgy látszik, hogy az ember alapjában véve jónak született. Mert Sanyika abban a pillanatban, ahogy a végzet a mi gondjainkra bízta, haszontalan kölyökből átváltozott a számunkra elhagyott gyermekké. A haragja mindenkinek elpárolgott, valósággal árvaházzá alakult a kupé. Annyira tiszteltük a szerencsétlenséget, hogy még az ablakot sem nyitottuk ki, miután Sanyika mamája nem akarta, hogy kinyissuk.
Pedig ami azt illeti, Sanyika elhagyott gyermeknek is pokolian utálatos volt. Bőgött. Ez rendben van, elvesztette a mamáját. De úgy tudott bőgni, hogy a bömbölésébe belétett valami sértő vonást. Éreztette, hogy nemcsak a mamájáért sír, hanem azért is, mert nem bízik bennünk.
Holott mindent elkövettünk, hogy megvigasztaljuk. A bőröndökből sütemények kerültek elő. Málnaszörpöt hozattunk az étkezőkocsiból. Egy komoly úriember játszópajtásának ajánlkozott, fölvette a földről a trombitát és fújta. De hiába csináltunk akármit, Sanyika nem engedett az álláspontjából. Bőgött, rúgott, karmolt. Ha valaki meg akarta simogatni, megharapta a kezét. Hízelegve kértük, hogy mondja meg a nevét. Azt sem tette meg. „Nem mondom meg!” – üvöltötte csökönyösen. És dühösen toporzékolt. Mert nem volt szomorú, hanem csak dühös ez a gonosz kis elhagyott gyerek.
Haditanácsot tartottunk, hogy mit kellene csinálni az ügyében.
A legközelebbi állomáson egy másik úriemberrel együtt leszálltunk. Sürgönyöztünk és telefonáltunk oda, ahol a mama lemaradt. A kalauz visszaemlékezett a jegyre, amelyet a tűrhetetlen mama átnyújtott. A lemaradt asszony és a csemetéje is Abbáziába készült. A kávéval leöntött hölgy azonnal jelentkezett, hogy szívesen az oltalmába veszi Sanyikát, amíg a mama a fia után érkezik, ha ugyan az olasz határon átengedik útlevél nélkül a gyereket, mert az útlevele ott volt a mamánál, aki átmenetileg Horvátországban ragadt.
Megérkeztünk Postumiába. Az olasz határkirendeltség marcona fekete ingesei tökéletesen megértették a helyzetet. És mindenben a rendelkezésére álltak Sanyikának. Hajlandók voltak átvenni a gyereket, mint egy becses csomagot, és őrizni, amíg átadhatják a mamájának. És azt is megengedték volna, hogy tovább vigyük magunkkal Abbáziába útlevél nélkül.
Sanyika bömbölése Postumiánál elérte a csúcspontot. Kijelentette, hogy nem megy messzibb a mamájától. Rendben van, szálljon le. Rövid tanácskozás után eldöntöttük, hogy mégsem bízzuk a katonákra. Sajnáltuk őket, minek ismerjék meg Sanyikát. Az árvaszéki ülnök, aki korábban száz pengőt adott volna érte, ha egy kicsit megrendszabályozhatná a gyereket, most leszállt Sanyikával Postumián, hogy együtt várja vele a mamát, aki nem engedte meg kinyitni az ablakot.
Mondom, hogy valamennyien élénk részt vettünk az elhagyott gyermek sorsának igazításában. Csak egyetlenegy utasa volt a fülkének, aki nem törődött Sanyikával. Epebajos lehetett, sárgás arcszínű úriember. Mialatt mi zsinatot tartottunk a Sanyika-ügyben, ő behúzódott a kupé szögletébe, és egy technikai szakkönyvet olvasott elmerülve.
Mily sajátságos az ember. Azt hiszem, mindig kell valaki nekünk, akire haragudhatunk. A kis horvát állomásig, ahol a mama lemaradt, Sanyikát gyűlöltük. Postumiától kezdve a közömbös urat illettük megrovó pillantásainkkal. Sőt sértőn hangos megjegyzéseket tettünk rá egymás között, amiért nem törődött a szegény kis elhagyott fiúcskával. #1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése