A nagy ajándék: a Gyermek.
— Lelkipásztori szó fiatal édesanyákhoz. —
Kedves Asszonytestvérem! Életének egyik nagy és jelentős fordulójához érkezett el: édesanya lett, gyermeke született. Lehet, hogy ez az első gyermeke és most érzi át először elszenvedett kínok és aggodalmak után az anyaság édes örömét és megszentelt boldogságát. Lehet, hogy már másik, nagyobb testvéréhez érkezett az új kistestvér, vagy éppen elvesztett gyermek helyett adta Isten. Bármelyik esetben ismét érezheti: Isten szeret és megáld. Lehet, hogy már nagy családba, sok gyermek és szerény, vagy éppen szegény viszonyok közé jött a kis jövevény és most még több a gond: mit csináljunk vele, hogy neveljük fel. Ha meg „házasságon kívül" született volna, anyai örömének édességébe az emberek előtt való szégyenkezés keserűsége vegyül. Lehet... De ne felejtse el, hogy bármilyen életkörülmények közé született is gyermeke, Isten ajándékul adta. A gyermek sohasem átok, legfeljebb a felelőtlen, vagy rosszul nevelő szülő átok a gyermek számára. A gyermek mindig áldás és mindig ajándék. Ehhez képest másodrendű dolog az, hogy fiú-e vagy lány, hogy első-e vagy nyolcadik, hogy egyelőre az apa, vagy anya nevén anyakönyvezték-e. A gyermek ajándék. Hányan meghoznának érte minden áldozatot, vállalnának minden szenvedést, fizetnének arannyal s Isten nem ád. Testvérem meg most reámosolyoghat szendergő kisdedére, boldogan emelheti feje fölé, mint egy ragyogó csillagot, táplálhatja, gondozhatja. A gyermek ajándék, vele a mi életünk gazdagodik meg. Benne kapunk a jövőben új célt, munkánkban értelmet, benne támadnak újra reménységeink. Milyen szegénnyé és nyomorulttá teszik életüket azok a fiatal házasok, akik, mikor Isten adna gyermeket, kényelemszeretetből, félelemből, mondjuk ki őszintén: önzésből bűnösen megakadályozzák jövetelét. Ha a gyermek ajándék, akkor úgy fogadjuk el, amint Isten adta. Nem elégedetlenkedhetünk azon, hogy miért leány született és nem fiú, vagy miért fiú és nem leány; nem zúgolódhatom, hogy miért másra hasonlít és nem énrám, vagy hogy miért érzem néha idegennek, amint növekszik s nem tudom természetét megváltoztatni, vagy az én akaratom szerint formálni. Isten minden gyermekben új életet, új egyéniséget ad s úgy, olyan testalkattal, egészséggel, testi vagy lelki gyengeséggel és tehetséggel kell elfogadnunk, amilyennek adja. De ha ajándék a gyermek, akkor nem bálvány. Hány szülő első — és sokszor egyetlen — gyermeke láttára elveszti a fejét és valósággal isteníti azt a gyarló, bűnös kis emberpalántát. „Imádja." „Rajong érte." „Csak gyermekének és gyermekéért él." Nagyobb hibát ennél alig követhet el szülő. Valósággal vétkezik gyermeke élete ellen, amikor bálványozni kezdi. Mert vagy a gyermekében is csak önmagát szereti s szeretete hiú és áltató önszeretet. Vagy elveszti a mértéket és gyermekéből komoly, munkás és közösségi életre alkalmatlan nebántsvirágot, elkényeztetett bábot csinál. A gyermeket ne bálványozzuk, csak szeressük. De: s z e r e s s ü k ! Komoly, fegyelmező, megbocsátó, felelősségtől áthatott szeretettel. A fát, virágot se úgy szereti Isten, hogy mindig csak kényeztető napfényt, vagy üvegházi meleget ád, hanem úgy, hogy ad esőt is, harmatot is, telet is, éjszakát is, vihart is, villámot is. (Viszont ne felejtsük el, hogy az utóbbiból: keveset.) Aki „imádja" gyermekét, „imádásával" az egyedül imádandó Isten helyébe teszi s elvesztheti Istent, de vele elvesztheti gyermekét is. A gyermek ajándék, tehát nem ékszer és nem játékszer. Hány szülő valóságos kis majomként öltözteti, cifrálja gyermekét s úgy mutogatja és dicsekszik vele — legtöbbször a gyermek füle hallatára — s szentül hiszi, hogy az ő fiánál okosabb, az ő lányánál gyönyörűbb teremtés nincs ezen a világon. Ingyen se gondolja, hogy gyermekét jóvátehetetlenül elkapatja vele. Imádkozzunk, hogy Isten meg ne verjen ezzel a vaksággal és bele ne essünk az oktalan szülői majomszeretet hibájába. A gyermek nem játékszer, hanem feladat és kötelesség. Nem úgy kaptuk, hogy eleven játékszerként bánjunk vele és azt tegyük, ami nekünk tetszik, hanem megbízásból kaptuk és nálunk jobb, hívőbb, nemesebb: emberebb emberré és magyarabb magyarrá kell nevelnünk. Ezt Isten egyszer számonkéri tőlünk. Hány nagyszerű gyermeknek életét nem a betegség, nem a saját hibája tette tönkre, hanem szülei, mert sok áldozattal, de „rosszul" nevelték. A gyermeket hittel neveltük s ha a szülő eddig nem volt, komolyan Istenben hívő, siessen megváltozni. Mert hogy nevelhet - valakit hívővé, azaz boldoggá hitetlen ember? Hogy nevelhet valakit erős, egészséges lelkűvé, aki maga beteg lélekben? A keresztségben mint szülők és keresztszülők afelől teszünk fogadást, hogy a kisdedet egyházunk hű és hitvalló tagjának neveljük. El tudjuk-e végezni ezt a nagy és szent kötelességet? Neveljük hívővé a. gyermeket, ha azt akarjuk, hogy boldog legyen az életben. Neveljük példaadással s imádkozzunk érte hogy Isten azt adja meg mindig neki, amire igazán szüksége van és életének javára válik. A gyermek csak ideiglenes ajándék Istentől. Igazán Istené, mert ő az élet Ura s bármikor ismét: elveheti tőlünk. Nem a miénk s nem mondhatjuk: azt teszem a gyermekemmel, amit akarok, akár még agyon is üthetem. Ez hitetlen pogányság, mert a gyermekkel nem rendelkezhetünk szabadon s testével és lelkével meg súlyos büntetés és bűnhődés nélkül sohasem kegyetlenkedhetünk. A gyermek Istené. De amíg a miénk, — ha két napig, ha hatvan évig — a mi életünk gazdagodik meg általa., mert megtanulhattuk, mit jelent: szülőnek lenni.
Istené a gyermek, mert Isten a gyermekértis odaadta egyszülött Fiát, az Úr Jézus Krisztust. Jézus, amikor hozzávitték az édesanyák, ölébe vette és megáldotta a kisdedeket. Hulló vérével eredendő és elkövetett vétkeikből őket is megmossa, a keresztség szentségében megváltó szeretetét nékik is ki- jelenti s az Isten kegyelmi szövetségébe való felvételüket megpecsételi. Milyen boldog a szülő, aki ilyen hittel tudja fogadni Isten kezéből gyermekét, ilyen szemmel néz rá s ilyen lélekkel neveli.
Református Traktátus Sorozat, 143. szám. Felelős kiadó: Virágh Sándor. Budapest, VIII., Kisfaludy-utca 28 Ja, III. 2. Csekkszámla száma: Református Traktátus sorozat, 1729. Egy példány ára 2 fillér. -.8.418-42 — Bethánia, Budapest. — Felelős: Horváth János.
Kedves Asszonytestvérem! Életének egyik nagy és jelentős fordulójához érkezett el: édesanya lett, gyermeke született. Lehet, hogy ez az első gyermeke és most érzi át először elszenvedett kínok és aggodalmak után az anyaság édes örömét és megszentelt boldogságát. Lehet, hogy már másik, nagyobb testvéréhez érkezett az új kistestvér, vagy éppen elvesztett gyermek helyett adta Isten. Bármelyik esetben ismét érezheti: Isten szeret és megáld. Lehet, hogy már nagy családba, sok gyermek és szerény, vagy éppen szegény viszonyok közé jött a kis jövevény és most még több a gond: mit csináljunk vele, hogy neveljük fel. Ha meg „házasságon kívül" született volna, anyai örömének édességébe az emberek előtt való szégyenkezés keserűsége vegyül. Lehet... De ne felejtse el, hogy bármilyen életkörülmények közé született is gyermeke, Isten ajándékul adta. A gyermek sohasem átok, legfeljebb a felelőtlen, vagy rosszul nevelő szülő átok a gyermek számára. A gyermek mindig áldás és mindig ajándék. Ehhez képest másodrendű dolog az, hogy fiú-e vagy lány, hogy első-e vagy nyolcadik, hogy egyelőre az apa, vagy anya nevén anyakönyvezték-e. A gyermek ajándék. Hányan meghoznának érte minden áldozatot, vállalnának minden szenvedést, fizetnének arannyal s Isten nem ád. Testvérem meg most reámosolyoghat szendergő kisdedére, boldogan emelheti feje fölé, mint egy ragyogó csillagot, táplálhatja, gondozhatja. A gyermek ajándék, vele a mi életünk gazdagodik meg. Benne kapunk a jövőben új célt, munkánkban értelmet, benne támadnak újra reménységeink. Milyen szegénnyé és nyomorulttá teszik életüket azok a fiatal házasok, akik, mikor Isten adna gyermeket, kényelemszeretetből, félelemből, mondjuk ki őszintén: önzésből bűnösen megakadályozzák jövetelét. Ha a gyermek ajándék, akkor úgy fogadjuk el, amint Isten adta. Nem elégedetlenkedhetünk azon, hogy miért leány született és nem fiú, vagy miért fiú és nem leány; nem zúgolódhatom, hogy miért másra hasonlít és nem énrám, vagy hogy miért érzem néha idegennek, amint növekszik s nem tudom természetét megváltoztatni, vagy az én akaratom szerint formálni. Isten minden gyermekben új életet, új egyéniséget ad s úgy, olyan testalkattal, egészséggel, testi vagy lelki gyengeséggel és tehetséggel kell elfogadnunk, amilyennek adja. De ha ajándék a gyermek, akkor nem bálvány. Hány szülő első — és sokszor egyetlen — gyermeke láttára elveszti a fejét és valósággal isteníti azt a gyarló, bűnös kis emberpalántát. „Imádja." „Rajong érte." „Csak gyermekének és gyermekéért él." Nagyobb hibát ennél alig követhet el szülő. Valósággal vétkezik gyermeke élete ellen, amikor bálványozni kezdi. Mert vagy a gyermekében is csak önmagát szereti s szeretete hiú és áltató önszeretet. Vagy elveszti a mértéket és gyermekéből komoly, munkás és közösségi életre alkalmatlan nebántsvirágot, elkényeztetett bábot csinál. A gyermeket ne bálványozzuk, csak szeressük. De: s z e r e s s ü k ! Komoly, fegyelmező, megbocsátó, felelősségtől áthatott szeretettel. A fát, virágot se úgy szereti Isten, hogy mindig csak kényeztető napfényt, vagy üvegházi meleget ád, hanem úgy, hogy ad esőt is, harmatot is, telet is, éjszakát is, vihart is, villámot is. (Viszont ne felejtsük el, hogy az utóbbiból: keveset.) Aki „imádja" gyermekét, „imádásával" az egyedül imádandó Isten helyébe teszi s elvesztheti Istent, de vele elvesztheti gyermekét is. A gyermek ajándék, tehát nem ékszer és nem játékszer. Hány szülő valóságos kis majomként öltözteti, cifrálja gyermekét s úgy mutogatja és dicsekszik vele — legtöbbször a gyermek füle hallatára — s szentül hiszi, hogy az ő fiánál okosabb, az ő lányánál gyönyörűbb teremtés nincs ezen a világon. Ingyen se gondolja, hogy gyermekét jóvátehetetlenül elkapatja vele. Imádkozzunk, hogy Isten meg ne verjen ezzel a vaksággal és bele ne essünk az oktalan szülői majomszeretet hibájába. A gyermek nem játékszer, hanem feladat és kötelesség. Nem úgy kaptuk, hogy eleven játékszerként bánjunk vele és azt tegyük, ami nekünk tetszik, hanem megbízásból kaptuk és nálunk jobb, hívőbb, nemesebb: emberebb emberré és magyarabb magyarrá kell nevelnünk. Ezt Isten egyszer számonkéri tőlünk. Hány nagyszerű gyermeknek életét nem a betegség, nem a saját hibája tette tönkre, hanem szülei, mert sok áldozattal, de „rosszul" nevelték. A gyermeket hittel neveltük s ha a szülő eddig nem volt, komolyan Istenben hívő, siessen megváltozni. Mert hogy nevelhet - valakit hívővé, azaz boldoggá hitetlen ember? Hogy nevelhet valakit erős, egészséges lelkűvé, aki maga beteg lélekben? A keresztségben mint szülők és keresztszülők afelől teszünk fogadást, hogy a kisdedet egyházunk hű és hitvalló tagjának neveljük. El tudjuk-e végezni ezt a nagy és szent kötelességet? Neveljük hívővé a. gyermeket, ha azt akarjuk, hogy boldog legyen az életben. Neveljük példaadással s imádkozzunk érte hogy Isten azt adja meg mindig neki, amire igazán szüksége van és életének javára válik. A gyermek csak ideiglenes ajándék Istentől. Igazán Istené, mert ő az élet Ura s bármikor ismét: elveheti tőlünk. Nem a miénk s nem mondhatjuk: azt teszem a gyermekemmel, amit akarok, akár még agyon is üthetem. Ez hitetlen pogányság, mert a gyermekkel nem rendelkezhetünk szabadon s testével és lelkével meg súlyos büntetés és bűnhődés nélkül sohasem kegyetlenkedhetünk. A gyermek Istené. De amíg a miénk, — ha két napig, ha hatvan évig — a mi életünk gazdagodik meg általa., mert megtanulhattuk, mit jelent: szülőnek lenni.
Istené a gyermek, mert Isten a gyermekértis odaadta egyszülött Fiát, az Úr Jézus Krisztust. Jézus, amikor hozzávitték az édesanyák, ölébe vette és megáldotta a kisdedeket. Hulló vérével eredendő és elkövetett vétkeikből őket is megmossa, a keresztség szentségében megváltó szeretetét nékik is ki- jelenti s az Isten kegyelmi szövetségébe való felvételüket megpecsételi. Milyen boldog a szülő, aki ilyen hittel tudja fogadni Isten kezéből gyermekét, ilyen szemmel néz rá s ilyen lélekkel neveli.
Református Traktátus Sorozat, 143. szám. Felelős kiadó: Virágh Sándor. Budapest, VIII., Kisfaludy-utca 28 Ja, III. 2. Csekkszámla száma: Református Traktátus sorozat, 1729. Egy példány ára 2 fillér. -.8.418-42 — Bethánia, Budapest. — Felelős: Horváth János.
Címke:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése