Leküzdhető a nehéz gyermekkor

2017. március 22., szerda, Riport

A gyermekkor boldog időszak az ember életében, olyankor kap a legtöbb szeretetet, dédelgetést, odafigyelést, gondoskodást a szülőktől, a családtól, ismerősöktől. A gondtalan és örömteli életkezdet mindenkinek kijárna, de sokaknak nem adatik meg, és ami ezekben az években elveszik, azt már nemigen lehet pótolni. Épp ezért jó látni, ha valaki nehéz gyermekkor után nem csupán elszántan, céltudatosan, hanem derűsen és bizakodva építi a jövőjét, tervez és előre tekint. Anişoara Ledan Luca – Ani – a posztkommunista román demokrácia első évében, 1990-ben született, és árvaházban nőtt fel, most pedig azért dolgozik, hogy a családalapításhoz megteremtse a megfelelő körülményeket. Nem panaszkodik, és csak kicsit gondolkozik, mielőtt igent mond arra a felkérésre, hogy elmesélje életét. Az ízlésesen öltözött, ápolt megjelenésű szép fiatal lánynak a beszéde is gondozott, udvarias, és nem érződik rajta, hogy román anyanyelvű: egyetlen idegen szót sem kever mondataiba, kiejtésében sem lehet hibát találni. A magyar nyelvet szomorú múltjából hozta magával.

• 
  

Az árvaházban némának hittek
– Sepsiszentgyörgyön születtem, de édesanyám moldvai, Huşi-ból származik. Fiatalon Brassóba került, férjhez ment, és született két ikerfia. Hétévesek voltak, amikor elhagyta őket, megismerkedett apukámmal, aki szitabodzai volt, és ide költöztek. Mindketten süketnémák voltak, Sepsiszentgyörgyön nem találtak munkát, a fogyatékkal élőknek járó állami segélyből éltünk, és abból, amit apukám alkalomszerűen hozott: fahordást, udvarseprést, hasonló aprómunkákat vállalt el 10–25 lejért. Szorgalmas, rendes ember volt, csak akkor nem lehetett vele bírni, mikor ivott, és sajnos egyre többször megtörtént. Olyankor agresszív lett, és bizony sokszor futottunk anyukámmal a szomszédba vagy a közelben lakó néma barátokhoz menedéket kérni. Ezt látva az egyik szomszédunk, Főcze Gyula üzletember írt a kézdivásárhelyi árvaháznak, és a szüleim hároméves koromban beadtak oda. Nem hagytak el, de ők nem tudtak eltartani, és azt akarták, hogy nekem jobb legyen...
Az első évekből kevés emlékem van, de azt tudom, hogy kicsi koromban nem volt jó ott. Nagy intézmény volt, sok gyermekkel, sok nevelővel, gyakran cserélődtek, és nem mindegyik volt kedves. Előfordult, hogy hazavitték a kenyerünket, és nekünk nem maradt; egész nap bent ültünk, és ha valaki rossz volt, mindenkit megbüntettek, tenyeressel vagy guggolással. Tudom, hogy ma már tilos a testi fenyítés, változtak a szabályok, de akkor még bevett módszer volt. Később javult a bánásmód, 11–12 évesen már kivittek a nevelők falura, kirándulni Homoródfürdőre, nemzetközi táborba Oltszemre (francia és magyarországi árvákkal), és még Magyarországra is, Egerbe és a Balatonra, de igazi örömet akkor éreztem, amikor a szüleim meglátogattak. Ritkán jöttek, csak ha került rá pénzük, de minden nyáron együtt vakációztunk Szitabodzán, nagymamámnál. Szép, eldugott helyen élt a kolostor mellett, se autó, se ember nem nagyon járt arra. Reggel kimentem játszani, estig ott maradtam. Néha elküldtek az üzletbe, nem kellett félni, hogy elüt valami, és sokat babáztunk anyukámmal. Sok finom étel is volt falun, házi tojás, tej, csirke, kerti eper... Nagyon rossz volt ebből a paradicsomból vissza­menni az intézetbe.

Iskolába nyolcévesen kerültem – a Petőfi Sándor-iskolába írattak be, román tagozatra –, mert hatéves koromig nem beszéltem, a papírjaimban az állt, hogy süketnéma vagyok én is. Miután megszólaltam, logopédushoz küldtek, és diákként lassan kezdett könnyebb lenni az életem: voltak barátaim az osztályban és az árvaházban is, akikkel játszani, bújócskázni lehetett. Ahogy nagyobbak lettünk, a városba is kiengedtek szórakozni, de a megadott időre vissza kellett menni. Már ötpercnyi késést is felírtak egy füzetbe, és azzal büntettek, hogy nem adtak desszertet vagy újabb kimenőt. Engem, ha megróttak, elfogadtam, nem akartam kijátszani – megértettem, a nevelőknek nagy felelősség ennyi gyermekre figyelni.
Egyedül a felnőttkor kezdetén
Tizenöt évesen Sepsiszentgyörgyre kerültem, a Csorgó utcai otthonba. Ez már kisebb, családias ház volt, hárman voltunk lányok, hatan fiúk, négy nevelő és a főnök vigyázott ránk. Ott igazán jól éreztem magam, sok kedves emlékem van, és anyukámhoz is közelebb kerültem. Előbb a Constantin Brâncuşi-iskolába jártam egy évig, aztán a Mihai Viteazul-líceumban végeztem el a tizenkét osztályt, 21 évesen. 19 évesen el kellett hagynom az otthont, akkor anyukámhoz költöztem. Apukám meghalt tizennégy éves koromban – elütötték az átjárón Szitabodzán –, és mivel minden pénzét elitta, az adósság miatt anyukám a Sport utcai kétszobás lakásból egy garzonba szorult. Szűken voltunk, de nagyon jól egyeztünk, és mindent megcsinált, amire kértem. Várt az ebéddel, mindig örült, mikor hazamentem, és nagyon tiszta asszony volt; erre én is nagyon figyelek, már viszonylag korán kezdtem külön gyűjteni és mosni a szennyesemet, nem vegyítettem a másokéval. Sajnos anyukám is meghalt három éve – rég­óta betegeskedett, de utolsó napján is volt gondja arra, hogy rendbe szedje magát –, de még mindig hiányzik, naponta gondolok rá. Hiába, a szülő az szülő... Nagymamám az idén halt meg, a brassói bátyáimmal – családos emberek már, egy-egy kislánnyal – nemigen tartjuk a kapcsolatot, de vannak barátaim, és most már vőlegényem is.
A Csorgó utcai otthon
Őt a barátnőmön keresztül ismertem meg, Noémi is ott lakott az otthonban, és bár most már Londonban él, és nem is akar hazajönni, állandó kapcsolatban állunk. A húga volt a harmadik lány, később meghalt balesetben, elütötte a vonat az állomáson. Jól megvoltunk együtt, és a fiúk is kijöttek egymással, noha azért voltak veszekedések. De egészében véve jó volt a hangulat, sok mindent csináltunk közösen, mint egy nagy család. A főnök mindent megvett, amit kérni mertünk, és évente négyszer kaptunk zsebpénzt is – 50, később 70 lejt –, amiből egy alkalommal kabátot és sapkát vettem magamnak. Szerettem volna egy parfümöt is, ám arra már nem futotta, de szóltam a főnöknek, és az angyalka elhozta; nagyon boldogak voltunk Noémivel, mert ketten használtuk. Karácsonykor együtt díszítettük a fát, és mindenki megkapta a kért ajándékot, ezen kívül pedig édességet, íróeszközöket, egyéb apróságokat. Volt nagy vigasság! Szilveszterkor és a születésnapokon is mindig volt buli, mindenki táncolt, nevetett, játszottunk Activity-t... Hétköznapokon sem unatkoztunk: a nevelők ugyan főztek, és vártak az ebéddel, de mi is segítettünk a konyhán, gondoztuk a kertet – virágokat és gyümölcsfákat ültettünk, almát, körtét, szilvát –, eltettük a savanyúságot, pityókát, zöldséget télire (a pincét a főnök csináltatta), még kutyánk is volt. A nevelők rendesek voltak, sokszor hoztak be valami apróságot, elvittek magukhoz, megkínáltak üdítővel. Megvolt mindenünk, ruha, cipő, táska, étel, desszert, és kirándultunk elég sokat: hétvégenként leginkább a Pacéra és az ötös kilométerkőhöz, de voltunk a Szent Anna-tónál, Sinaián, Törcsváron, és minden nyáron egy hétig Rétyen, az egyik nevelő házában. Csak az mehetett, aki megérdemelte, én pedig igyekeztem, és sokfelé voltam. Az egyik tavasszal mindenki kapott biciklit, hű, de boldogok voltunk, egész nyá­ron azzal jártunk, élmény volt. Mikor nagyobbak lettünk, már Tusványosra is kijártunk, habár a házirend nem segített, este tízkor hétvégén is otthon kellett lenni. 19 évesen kerültem ki a rendszerből, a tizedik osztály végén, egy júniusi napon: összecsomagoltam a személyes tárgyaimat, és anyukámhoz költöztem. Két év múlva elvégeztem az iskolát, és munkába álltam. Dolgozni akartam, hogy legyen pénzem a számlákra, ruhákra és mindenre.
A jövőmért dolgozom
Először a Bástya vendéglőben pincérkedtem másfél évet. Szerettem, de nagyon rosszul bírtam az éjszakázást és a talpalást. Ott kaptunk ételt is, de nem mindig tudtam megenni, ha jött valaki, ott kellett hagyni, mert a vendég az első. Egy idő után kifáradtam, munka után alig tudtam felmenni a lépcsőn, ezért váltottam. Tíz hónapot dolgoztam egy perecesnél, aztán egy szoláriumban alkalmaztak, és ezzel elégedett is voltam, csendes, nyugodt, stresszmentes munkahely volt. Sajnos a cég megszűnt, ezért váltani kényszerültem, némi keresgélés után egy ruhaüzletben kötöttem ki. Mikor több szabad időm akadt, kezdtem gondolkodni, hogy mihez kezdjek, mert több pénzre van szükségem: az édesanyámtól örökölt garzont ugyan felújítottam – eleinte egyedül, majd a barátom segítségével rendbe tettük a konyhát, újracsempéztük a fürdőszobát (azt a szép barna színt azóta megbántam, minden porszem látszik rajta, és a vízkő levakarhatatlan), parkettet, bútort csináltattunk, ajtót, ablakot cseréltünk, vettem használt mosógépet –, de szeretnénk egy kétszobás lakást, mert megkérte a kezemet, az idén összeházasodunk, és természetesen gyermeket is akarnánk, kell a hely. Most is jó lenne, mert nagyon szeretek főzni – leginkább az internetről veszem a recepteket –, és szeretném a barátainkat meghívni vacsoracsatára, de az sincs, ahova leültessem őket, a földre mégsem lehet. Szóval nagyobb jövedelemre vágytam, ezért feladtam egy hirdetést, és szabad időmben takarítást vállalok. Ehhez értek, mert szeretem a rendet és a tisztaságot. Másra nem számíthatok, Sepsiszentgyörgyön nincs rokonom, ha valami bajom van, vagy fáj valahol, nincs kihez fordulnom. Most már a barátom az, akivel megosztom a gondjaimat és a gondolataimat. Együtt lakunk, ő reggeltől estig dolgozik – kereskedelmi ügynök, sokat utazik –, én munka után főzök, mosok, takarítok, ez a nő dolga egy házban, nem? Ha megkérem, segít, és amikor korábban hazaér, kimegyünk sétálni egy-két órát, annyi mozgás kell. Néha találkozunk a barátainkkal, beülünk valahova.
Azon nem gondolkoztam, hogy jeltolmácsként is elhelyezkedhetnék. Mióta anyukám meghalt, kijöttem a gyakorlatból, és hát biztos kell ehhez is valami tanfolyamot végezni. Nem is tudok arról, hogy lenne ilyen munkahely a közelben. Igazán vonz viszont engem a légikisasszonyi munka, ennek utána is néztem a Facebookon: 1300 euró a képzés, alig egy hónapig tart, de a bukaresti szállásköltséget is hozzá kell számítani. Na és angolul is kellene tudni egy keveset. A baj az, hogy a felső korhatár 30 év, emiatt legalább ideiglenesen le kellene mondanom a kisbabáról, és ezt egyikünk sem szeretné. A barátom bátyjának van egy kisfia, egyszer nálunk töltötte a hétvégét, nagyon kedves emlékem nekem is, neki is, remekül eljátszottunk egymással...

#1 Dr.BauerBela

---