A VÉGBÉLELŐESÉS TÜNETEI GYERMEKKORBAN

tünetek

A prolapsus tünetei a gyermekben hasonlóak ahhoz, mint a hasonló betegségben szenvedő felnőtteknél:

• inkontinencia epizódok a sphincter gyengesége miatt fordulnak elő;
• súlyos prolapsus esetén akut fájdalmat okozhat;
• a fájdalom kíséri a kiszabadulást, a testmozgást;
• vér jelenhet meg a székletben;
• vannak panaszok a viszketés és égés az anus,
• a gyermek nyugtalan és szeszélyes lehet;
• a kisgyermekek elkerülhetik a kiszabadulást, ami csak fokozza a bélben lévő stagnáló folyamatokat, és megindítja a betegség kialakulását.

#1 Dr.BauerBela

---

Saját neméhez vonzódik a gyerek? Így kezeld a helyzetet

Székely Sarolta

2011.09.10. 23:58

Ez a cikk 8 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A szülői félelmek egyike, hogy egy nap egy vallomás keretén belül a gyerek közli: a saját neméhez vonzódik.

A bejelentés keltette hatás, reakció változatos lehet, a dühtől a csalódottságon át egészen az atyai pofonig széles skálán mozoghat. Elsőre talán a szülő fel sem tudja mérni pontosan a helyzet kényességét és súlyosságát, így talán csak később eszmél rá arra, hogy nem csupán egy múló fellángolásról van szó, amit az idő múlásával majd kinő a gyerek. Sokan ugyanis akár úgy is életben akarják tartani a reményt, hogy az ő gyermekük is "normális", hogy a tagadásba menekülnek - vagy belekapaszkodnak a "majd úgyis kinövi" elképzelésbe.

A homoszexualitás útvesztője
A saját nemhez vonzódás mögöttes okairól még ma is megoszlanak a vélemények, hiszen született már bizonyíték arra is, hogy mindez az X kromoszóma ritka módosulásával magyarázható. Ugyanakkor hormonális okokra is van bizonyíték, mely esetben a magzati hormonszint különbségeivel magyarázható a homoszexualitás. Kísérletekkel igazolt tény az is, hogy a homoszexuális személyek anyáinak 75 százaléka élt át valamilyen nagyobb stresszt a terhesség hónapjai alatt, míg a heteroszexuális személyek esetében ez az arány mindössze 10 százalék. A fentiek mellett legalább ennyire igazolt tény az is, hogy a párválasztás eme szempontjait nagyban befolyásolhatja a családi háttér és körülmények.

Ne ítélkezz, ne skatulyázz!
Már csak a fentiek miatt sem szabad meggondolatlanul ítélkezni, ha a gyerekről kiderül, hogy a saját neméhez vonzódik. Sokkal összetettebb és megmagyarázhatatlanabb kérdés ez annál, mint hogy abban bízz, majd kinövi idővel. Hiszen mi van, ha nem így lesz, és tényleg nem csak egy kamaszos, önmagát és identitását kereső, megzavarodott időszakról van szó? Azzal, hogy a tagadás, a harag, vagy éppen a vak bizakodás homályába burkolózol, fennáll annak a lehetősége, hogy csak elodázod a szembenézést és az elfogadást.

Ráadásul a társadalmunk sem áll túl toleránsan a kérdéshez, így eleve már a gyerek is fel tudja mérni, hogy a benne zajló érzelmi folyamatokkal könnyen kirekesztetté válhat, és ebből fakadóan ő sincs könnyű helyzetben akkor, amikor előtted kell felvállalni saját magát.

Türelem, türelem és sok beszélgetés
A hír hallatán egy világ omolhat össze a szülőkben, főleg azért, mert nevelői létük eredményességét kérdőjelezhetik meg: valamit biztosan elrontottak, hiszen a gyermek nem tökéletes, nem normális, ráadásul a vágyott unokáról is le kell mondani így. A kezdeti sokk idején azonban próbálj meg tartózkodni a túlzott kirohanástól, ezzel ugyanis csak még nehezebbé teszed az egész helyzetet, hiszen neki sem egyszerű a szituáció. Ahelyett, hogy egyből ítélkezni kezdenél, netán erőszakkal próbálnád őt visszaterelni a normális útra, célravezetőbb beszélgetni.

Nyugodtan mesélj neki te is a benned lévő érzésekről, tedd fel a kérdéseidet, és ismerd meg az esetleges okokat, magát az egész folyamatot. Ezzel ugyanis számodra is könnyebb lehet az elfogadás. Arról nem is szólva, hogy az ilyenkor gyakran felmerülő "hol rontottam el" jellegű önmarcangolásokat is elfelejtheted, hiszen valószínűleg semmi közöd nincs ahhoz, hogy a gyermeked a saját neménél keresi a párját.
Szülőként, akármilyen nehéznek is tűnik olykor, feltétel nélküli szeretetet és biztonságot kell nyújtanod neki - egy ilyen kényes helyzetben pedig főleg ez lenne a legfontosabb.
http://www.life.hu/anyaskodj/20110908-ezert-nem-akar-gyereket-a-parod-igazi-okok-a.html http://www.life.hu/anyaskodj/20110903-indigo-gyerekek-valoban-leteznek-a-pszichologus-meglepo-valasza-a.html http://www.life.hu/anyaskodj/20110826-kenyes-tema-szexualis-felvilagositas-gyerekkorban.html http://www.life.hu/anyaskodj/20110826-megeri-egyuttmaradni-a-gyerek-miatt.html http://www.life.hu/anyaskodj/20110812-jare-zsebpenz-a-hazimunkaert-a-magyar-sztaranyukak-valaszolnak.html http://www.life.hu/anyaskodj/20110811-csok-oleles-simogatas-a-mostohatol-meddig-egeszseges-a-testi.html

Legfrissebb ajánlatunk

Utazás, iskolakezdés, esküvő, váratlan kiadások? - Kölcsönök online, gyorsan, egyszerűen.

INGYENES játékok minden korosztálynak! - stratégia, ügyesség, szerepjáték...

Belföldön pihennél, de még nem tudod, hova utazz? - Akciós wellness és utazási csomagok egy kattintásnyira!

Mert a szerelem neked is jár! - Regisztrálj pár kattintással az Origo Randira, és találd meg életed párját!

#1 Dr.BauerBela

---

Dr. Ranschburg Jenő: A serdülés gyötrelmei (részlet) ElőszőSzerencsére még ma is szép számmal akadnak olyan családok, amelyekben a gyermeknevelés első tíz esztendeje viszonylag harmonikusan, említésre érdemes problémák nélkül zajlik. A serdülés évei különösen ezekben a családokban okoznak – vagy okozhatnak – riadt meglepetést. A gyermek, akivel eddig nem volt semmi komoly baj, és aki a szülői értékeket és normákat – ha olykor meg is szegte azokat – olyan alapvető igazságokként kezelte, amelyek nem szorulnak bizonyításra, most hirtelen dacossá és gyanakvóvá válik. Bizalmatlan lesz, elszaporodnak az érthetetlen lázongások, a dühös kitörések, és az olyan „játszmák”, amelyeknek nyilvánvaló célja a szülő gyengeségének, hiteltelenségének – egyszóval alkalmatlanságának – bizonyítása. Vajon miért viselkedik így ez a gyerek? – kérdi aggódva a szülő, magam pedig rendszeresen tapasztalom, hogy a nézeteltérések – valamikor a serdülés kezdetén – általában igen „banális”, hétköznapi problémákat takarnak; a szülő számára egyszerre csak gondot jelent kisfia vagy kislánya külső megjelenése (öltözködése, hajviselete, tisztasága), elkeseríti a gyerek lustasága, otthoni rendetlensége, hanyatló iskolai teljesítménye, és egyre jobban aggódik a „rosszul megválasztott” barátok miatt is. Ezek a konfliktusok a legtöbb olyan családban előfordulnak, amelyben 11-15 esztendős serdülő él, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a tizenéves kor második felében az éles csaták nagyon sokszor enyhülni kezdenek, és a periódus végére gyakorlatilag jelentéktelenekké válnak. Vajon mi a magyarázata annak, hogy egyes családokban ezek a serdülőkor kezdetén jelentkezőfeszültségek az évek múltával automatikusan „lecsengenek”, más családokban viszont kiéleződnek, és a szülő-gyermek kapcsolat végleges romlásához is elvezethetnek? Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szülő és a gyerek nézőpontja, amellyel a konfliktust kiváltó helyzeteket szemlélik, jelentősen eltér egymástól. A szülő nézőpontja ugyanis alapvetően morális színezetű: úgy érzi, felelősséggel tartozik gyermekéért, és az a kötelessége, hogy informált legyen kisfia vagy kislánya minden fontos percéről, megteremtve – és életben tartva – azokat a szabályokat, melyeknek keretei között a „kritikus tinédzserkor” lehetőleg problémamentesen és veszélytelenül zajlik. Ugyanakkor a serdülő – bezárva saját függetlenségi háborújának szintén egyoldalú nézőpontjába – hajlamos arra, hogy a zsörtölődőszülőt betolakodónak tekintse; olyan „ellenfélnek”, aki akadályozza őt döntési és választási szabadságában, és sorozatosan megsérti frissen körvonalazódó személyiségi jogait! Az évek múlnak, és – ha minden jól megy – a függetlenségéért küzdő fiatal fokozatosan kilép az „engedelmes gyermek” szerepköréből, ahogy a szülő is elveszíti dominanciáját: a klasszikus szülő-gyermek viszony egyre jobban emlékeztet két autonóm – azonos jogokkal rendelkező – ember szeretetteljes, meleg kapcsolatára. Tanár úr, hol rontottam el? – kérdezi a szülő, amikor úgy érzi, serdülő lánya vagy fia kibújni igyekszik a keretek közül, melyek között eddig nevelkedett. – Még nem rontott el semmit – felelem –, de most, ha nem vigyáz, könnyen elronthatja. A serdülés ugyanis krízis: a pubertásban jelentkező új igények szétzúzzák a kisiskoláskor viszonylagos harmóniáját, és a gyereket újfajta érdeklődések, elsősorban a társakkal megosztható titkok húzzák a családon kívüli világ felé. Önálló, autonóm emberré szeretne válni, és úgy érzi, ebben a törekvésében mindenekelőtt a szülők akadályozzák őt. A szülők, akik évek hosszú során át arra nevelték, hogy „idegen”, mások által megformált szabályokhoz, normákhoz alkalmazkodjon, és akik most is ragaszkodnak ezeknek a szabályoknak az érvényességéhez. A szülői levelek, amelyeket ebben a kötetben – a szerkesztő segítségével – összegyűjtöttem, szinte egytől egyig a szülő elbizonytalanodásáról tanúskodnak. „Engedjem el? Hagyjam, hogy letérjen az ösvényről, amelyen eddig vezettük őt, és a saját útját járja?” Vagy éppen ellenkezőleg: „Legyek következetes és szigorú? Ne törődjek a naponta ismétlődő jelenetekkel, és ragaszkodjam az elvekhez, szabályokhoz, melyek korábban is érvényben voltak a családomban?” Válaszaimban mindig arra törekedtem, hogy a segítséget váró szülő megérezze: mindkét szélsőséges „megoldás” hibás. Ha elengedi serdülő gyereke kezét, ez komoly felelőtlenség, és beláthatatlan veszélyek forrása lehet. Hiszen a tizenéves – bármennyire szeretne autonóm felnőtt lenni – még gyerek! Ha úgy érzi, nincsenek szabályok és normák (vagyis azt tehet, amit akar), olyanná válhat, mint az elszabadult hajóágyú: ide-oda csapódik, és jóvátehetetlen károkat okozhat önmagának és környezetének egyaránt. Ha viszont „katonai szigorral” kötjük őt a család mindennapi életének előírásaihoz, a gyerek akár fel is lázadhat. Előfordulhat, hogy elszökik otthonról, mert összetéveszti a fizikai távollétet a lélek függetlenségével. Úgy szoktam fogalmazni: a serdülőnek saját családjában „alkudozási pozíciója” van! A szülőnek el kell fogadnia, hogy a gyerek időnként megpróbálja „lesírni” egy-egy szabály aktuális érvényesülését, sőt lehetővé kell tennie, hogy az alku időnként eredményes legyen. De szabályoknak – nyomatékos szabályoknak! – lenniük kell, hiszen a nem létező szabályokról folytatott alkudozás színtiszta machiavellizmus. Szinte elkerülhetetlen, hogy a családban, amelyben tizenéves gyerek él, megjelenjenek a feszültségek. Szeretném azonban, ha az olvasó tudná: ha a szülő megőrzi türelmes és szeretetteljes nyitottságát gyakran bizony idegesítően kamaszodó gyermeke felé – miközben szelíd következetességgel ragaszkodik a család legfontosabb normáinak betartásához –, valódi „rebellióra”, a szülőtől való drámai elszakadásra nem kerül sor. A serdülés végén ugyanis, amikor a fiatal megfogalmazza, és pszichológiai értelemben szeparálja önmagát, óhatatlanul felébred benne a vágy a harmónia helyreállítására. Már nem idegesítik többé azok a szokások, elvek, hangsúlyok, mozdulatok, melyek korábban irritálták őt, és a szülői normákat, értékeket, melyek sikerrel vészelték át a serdülőkori szupervíziót, a fiatal – most már magasabb szinten – saját értékeivé avatja. Ransch

Dr. Ranschburg Jenő: A serdülés gyötrelmei (részlet) ElőszőSzerencsére még ma is szép számmal akadnak olyan családok, amelyekben a gyermeknevelés első tíz esztendeje viszonylag harmonikusan, említésre érdemes problémák nélkül zajlik. A serdülés évei különösen ezekben a családokban okoznak – vagy okozhatnak – riadt meglepetést. A gyermek, akivel eddig nem volt semmi komoly baj, és aki a szülői értékeket és normákat – ha olykor meg is szegte azokat – olyan alapvető igazságokként kezelte, amelyek nem szorulnak bizonyításra, most hirtelen dacossá és gyanakvóvá válik. Bizalmatlan lesz, elszaporodnak az érthetetlen lázongások, a dühös kitörések, és az olyan „játszmák”, amelyeknek nyilvánvaló célja a szülő gyengeségének, hiteltelenségének – egyszóval alkalmatlanságának – bizonyítása. Vajon miért viselkedik így ez a gyerek? – kérdi aggódva a szülő, magam pedig rendszeresen tapasztalom, hogy a nézeteltérések – valamikor a serdülés kezdetén – általában igen „banális”, hétköznapi problémákat takarnak; a szülő számára egyszerre csak gondot jelent kisfia vagy kislánya külső megjelenése (öltözködése, hajviselete, tisztasága), elkeseríti a gyerek lustasága, otthoni rendetlensége, hanyatló iskolai teljesítménye, és egyre jobban aggódik a „rosszul megválasztott” barátok miatt is. Ezek a konfliktusok a legtöbb olyan családban előfordulnak, amelyben 11-15 esztendős serdülő él, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a tizenéves kor második felében az éles csaták nagyon sokszor enyhülni kezdenek, és a periódus végére gyakorlatilag jelentéktelenekké válnak. Vajon mi a magyarázata annak, hogy egyes családokban ezek a serdülőkor kezdetén jelentkezőfeszültségek az évek múltával automatikusan „lecsengenek”, más családokban viszont kiéleződnek, és a szülő-gyermek kapcsolat végleges romlásához is elvezethetnek? Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szülő és a gyerek nézőpontja, amellyel a konfliktust kiváltó helyzeteket szemlélik, jelentősen eltér egymástól. A szülő nézőpontja ugyanis alapvetően morális színezetű: úgy érzi, felelősséggel tartozik gyermekéért, és az a kötelessége, hogy informált legyen kisfia vagy kislánya minden fontos percéről, megteremtve – és életben tartva – azokat a szabályokat, melyeknek keretei között a „kritikus tinédzserkor” lehetőleg problémamentesen és veszélytelenül zajlik. Ugyanakkor a serdülő – bezárva saját függetlenségi háborújának szintén egyoldalú nézőpontjába – hajlamos arra, hogy a zsörtölődőszülőt betolakodónak tekintse; olyan „ellenfélnek”, aki akadályozza őt döntési és választási szabadságában, és sorozatosan megsérti frissen körvonalazódó személyiségi jogait! Az évek múlnak, és – ha minden jól megy – a függetlenségéért küzdő fiatal fokozatosan kilép az „engedelmes gyermek” szerepköréből, ahogy a szülő is elveszíti dominanciáját: a klasszikus szülő-gyermek viszony egyre jobban emlékeztet két autonóm – azonos jogokkal rendelkező – ember szeretetteljes, meleg kapcsolatára. Tanár úr, hol rontottam el? – kérdezi a szülő, amikor úgy érzi, serdülő lánya vagy fia kibújni igyekszik a keretek közül, melyek között eddig nevelkedett. – Még nem rontott el semmit – felelem –, de most, ha nem vigyáz, könnyen elronthatja. A serdülés ugyanis krízis: a pubertásban jelentkező új igények szétzúzzák a kisiskoláskor viszonylagos harmóniáját, és a gyereket újfajta érdeklődések, elsősorban a társakkal megosztható titkok húzzák a családon kívüli világ felé. Önálló, autonóm emberré szeretne válni, és úgy érzi, ebben a törekvésében mindenekelőtt a szülők akadályozzák őt. A szülők, akik évek hosszú során át arra nevelték, hogy „idegen”, mások által megformált szabályokhoz, normákhoz alkalmazkodjon, és akik most is ragaszkodnak ezeknek a szabályoknak az érvényességéhez. A szülői levelek, amelyeket ebben a kötetben – a

Dr. Ranschburg Jenő: A serdülés gyötrelmei (részlet) ElőszőSzerencsére még ma is szép számmal akadnak olyan családok, amelyekben a gyermeknevelés első tíz esztendeje viszonylag harmonikusan, említésre érdemes problémák nélkül zajlik. A serdülés évei különösen ezekben a családokban okoznak – vagy okozhatnak – riadt meglepetést. A gyermek, akivel eddig nem volt semmi komoly baj, és aki a szülői értékeket és normákat – ha olykor meg is szegte azokat – olyan alapvető igazságokként kezelte, amelyek nem szorulnak bizonyításra, most hirtelen dacossá és gyanakvóvá válik. Bizalmatlan lesz, elszaporodnak az érthetetlen lázongások, a dühös kitörések, és az olyan „játszmák”, amelyeknek nyilvánvaló célja a szülő gyengeségének, hiteltelenségének – egyszóval alkalmatlanságának – bizonyítása. Vajon miért viselkedik így ez a gyerek? – kérdi aggódva a szülő, magam pedig rendszeresen tapasztalom, hogy a nézeteltérések – valamikor a serdülés kezdetén – általában igen „banális”, hétköznapi problémákat takarnak; a szülő számára egyszerre csak gondot jelent kisfia vagy kislánya külső megjelenése (öltözködése, hajviselete, tisztasága), elkeseríti a gyerek lustasága, otthoni rendetlensége, hanyatló iskolai teljesítménye, és egyre jobban aggódik a „rosszul megválasztott” barátok miatt is. Ezek a konfliktusok a legtöbb olyan családban előfordulnak, amelyben 11-15 esztendős serdülő él, ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a tizenéves kor második felében az éles csaták nagyon sokszor enyhülni kezdenek, és a periódus végére gyakorlatilag jelentéktelenekké válnak. Vajon mi a magyarázata annak, hogy egyes családokban ezek a serdülőkor kezdetén jelentkezőfeszültségek az évek múltával automatikusan „lecsengenek”, más családokban viszont kiéleződnek, és a szülő-gyermek kapcsolat végleges romlásához is elvezethetnek? Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szülő és a gyerek nézőpontja, amellyel a konfliktust kiváltó helyzeteket szemlélik, jelentősen eltér egymástól. A szülő nézőpontja ugyanis alapvetően morális színezetű: úgy érzi, felelősséggel tartozik gyermekéért, és az a kötelessége, hogy informált legyen kisfia vagy kislánya minden fontos percéről, megteremtve – és életben tartva – azokat a szabályokat, melyeknek keretei között a „kritikus tinédzserkor” lehetőleg problémamentesen és veszélytelenül zajlik. Ugyanakkor a serdülő – bezárva saját függetlenségi háborújának szintén egyoldalú nézőpontjába – hajlamos arra, hogy a zsörtölődőszülőt betolakodónak tekintse; olyan „ellenfélnek”, aki akadályozza őt döntési és választási szabadságában, és sorozatosan megsérti frissen körvonalazódó személyiségi jogait! Az évek múlnak, és – ha minden jól megy – a függetlenségéért küzdő fiatal fokozatosan kilép az „engedelmes gyermek” szerepköréből, ahogy a szülő is elveszíti dominanciáját: a klasszikus szülő-gyermek viszony egyre jobban emlékeztet két autonóm – azonos jogokkal rendelkező – ember szeretetteljes, meleg kapcsolatára. Tanár úr, hol rontottam el? – kérdezi a szülő, amikor úgy érzi, serdülő lánya vagy fia kibújni igyekszik a keretek közül, melyek között eddig nevelkedett. – Még nem rontott el semmit – felelem –, de most, ha nem vigyáz, könnyen elronthatja. A serdülés ugyanis krízis: a pubertásban jelentkező új igények szétzúzzák a kisiskoláskor viszonylagos harmóniáját, és a gyereket újfajta érdeklődések, elsősorban a társakkal megosztható titkok húzzák a családon kívüli világ felé. Önálló, autonóm emberré szeretne válni, és úgy érzi, ebben a törekvésében mindenekelőtt a szülők akadályozzák őt. A szülők, akik évek hosszú során át arra nevelték, hogy „idegen”, mások által megformált szabályokhoz, normákhoz alkalmazkodjon, és akik most is ragaszkodnak ezeknek a szabályoknak az érvényességéhez. A szülői levelek, amelyeket ebben a kötetben – a

szerkesztő segítségével – összegyűjtöttem, szinte egytől egyig a szülő elbizonytalanodásáról tanúskodnak. „Engedjem el? Hagyjam, hogy letérjen az ösvényről, amelyen eddig vezettük őt, és a saját útját járja?” Vagy éppen ellenkezőleg: „Legyek következetes és szigorú? Ne törődjek a naponta ismétlődő jelenetekkel, és ragaszkodjam az elvekhez, szabályokhoz, melyek korábban is érvényben voltak a családomban?” Válaszaimban mindig arra törekedtem, hogy a segítséget váró szülő megérezze: mindkét szélsőséges „megoldás” hibás. Ha elengedi serdülő gyereke kezét, ez komoly felelőtlenség, és beláthatatlan veszélyek forrása lehet. Hiszen a tizenéves – bármennyire szeretne autonóm felnőtt lenni – még gyerek! Ha úgy érzi, nincsenek szabályok és normák (vagyis azt tehet, amit akar), olyanná válhat, mint az elszabadult hajóágyú: ide-oda csapódik, és jóvátehetetlen károkat okozhat önmagának és környezetének egyaránt. Ha viszont „katonai szigorral” kötjük őt a család mindennapi életének előírásaihoz, a gyerek akár fel is lázadhat. Előfordulhat, hogy elszökik otthonról, mert összetéveszti a fizikai távollétet a lélek függetlenségével. Úgy szoktam fogalmazni: a serdülőnek saját családjában „alkudozási pozíciója” van! A szülőnek el kell fogadnia, hogy a gyerek időnként megpróbálja „lesírni” egy-egy szabály aktuális érvényesülését, sőt lehetővé kell tennie, hogy az alku időnként eredményes legyen. De szabályoknak – nyomatékos szabályoknak! – lenniük kell, hiszen a nem létező szabályokról folytatott alkudozás színtiszta machiavellizmus. Szinte elkerülhetetlen, hogy a családban, amelyben tizenéves gyerek él, megjelenjenek a feszültségek. Szeretném azonban, ha az olvasó tudná: ha a szülő megőrzi türelmes és szeretetteljes nyitottságát gyakran bizony idegesítően kamaszodó gyermeke felé – miközben szelíd következetességgel ragaszkodik a család legfontosabb normáinak betartásához –, valódi „rebellióra”, a szülőtől való drámai elszakadásra nem kerül sor. A serdülés végén ugyanis, amikor a fiatal megfogalmazza, és pszichológiai értelemben szeparálja önmagát, óhatatlanul felébred benne a vágy a harmónia helyreállítására. Már nem idegesítik többé azok a szokások, elvek, hangsúlyok, mozdulatok, melyek korábban irritálták őt, és a szülői normákat, értékeket, melyek sikerrel vészelték át a serdülőkori szupervíziót, a fiatal – most már magasabb szinten – saját értékeivé avatja. Ransch

szerkesztő segítségével – összegyűjtöttem, szinte egytől egyig a szülő elbizonytalanodásáról tanúskodnak. „Engedjem el? Hagyjam, hogy letérjen az ösvényről, amelyen eddig vezettük őt, és a saját útját járja?” Vagy éppen ellenkezőleg: „Legyek következetes és szigorú? Ne törődjek a naponta ismétlődő jelenetekkel, és ragaszkodjam az elvekhez, szabályokhoz, melyek korábban is érvényben voltak a családomban?” Válaszaimban mindig arra törekedtem, hogy a segítséget váró szülő megérezze: mindkét szélsőséges „megoldás” hibás. Ha elengedi serdülő gyereke kezét, ez komoly felelőtlenség, és beláthatatlan veszélyek forrása lehet. Hiszen a tizenéves – bármennyire szeretne autonóm felnőtt lenni – még gyerek! Ha úgy érzi, nincsenek szabályok és normák (vagyis azt tehet, amit akar), olyanná válhat, mint az elszabadult hajóágyú: ide-oda csapódik, és jóvátehetetlen károkat okozhat önmagának és környezetének egyaránt. Ha viszont „katonai szigorral” kötjük őt a család mindennapi életének előírásaihoz, a gyerek akár fel is lázadhat. Előfordulhat, hogy elszökik otthonról, mert összetéveszti a fizikai távollétet a lélek függetlenségével. Úgy szoktam fogalmazni: a serdülőnek saját családjában „alkudozási pozíciója” van! A szülőnek el kell fogadnia, hogy a gyerek időnként megpróbálja „lesírni” egy-egy szabály aktuális érvényesülését, sőt lehetővé kell tennie, hogy az alku időnként eredményes legyen. De szabályoknak – nyomatékos szabályoknak! – lenniük kell, hiszen a nem létező szabályokról folytatott alkudozás színtiszta machiavellizmus. Szinte elkerülhetetlen, hogy a családban, amelyben tizenéves gyerek él, megjelenjenek a feszültségek. Szeretném azonban, ha az olvasó tudná: ha a szülő megőrzi türelmes és szeretetteljes nyitottságát gyakran bizony idegesítően kamaszodó gyermeke felé – miközben szelíd következetességgel ragaszkodik a család legfontosabb normáinak betartásához –, valódi „rebellióra”, a szülőtől való drámai elszakadásra nem kerül sor. A serdülés végén ugyanis, amikor a fiatal megfogalmazza, és pszichológiai értelemben szeparálja önmagát, óhatatlanul felébred benne a vágy a harmónia helyreállítására. Már nem idegesítik többé azok a szokások, elvek, hangsúlyok, mozdulatok, melyek korábban irritálták őt, és a szülői normákat, értékeket, melyek sikerrel vészelték át a serdülőkori szupervíziót, a fiatal – most már magasabb szinten – saját értékeivé avatja. Ransch #1 Dr.BauerBela

---

Egész életre kiható károsodást okoznak a gyermekkorban elszenvedett traumák

Orvosok, gyermekpszichológusok, egészségügyi szakemberek hívták fel a figyelmet a gyermekkorban elszenvedett traumák, kóros stresszhatások hosszú távú következményeire, melyek rossz egészségi állapotot, függőségek kialakulását, negatív életvezetési gyakorlatot és a súlyosan bántalmazott gyermekek esetében akár 20 évvel rövidebb élettartamot okoznak.  

A jövő generációjának testi-lelki egészsége múlik azon, hogy a szülők megfelelő módon biztosítsák a gyermekek kiegyensúlyozott fejlődéséhez szükséges körülményeket. Ellenkező esetben különböző mentális és szenvedélybetegségek, valamint olyan krónikus betegségek rizikóját növelheti a negatív gyermekkori élmények halmozódása, mint a szív- és érrendszeri betegségek, magas vérnyomás, cukorbetegség, kóros elhízás – derült ki a Májbetegekért Alapítvány kongresszusán, melyet 2019. június 11-én „A negatív gyermekkori élmények hatása a szenvedélybetegségek kialakulásában és a megelőzés lehetőségei” címmel rendeztek meg Budapesten.

Fotó: 123rf.com

A tekintélyelvűség mai napig érezteti káros hatását

Szakemberek szerint közel 400 ezer bántalmazott gyermek lehet Magyarországon és ennél is több lehet azon felnőttek száma, akik bántalmazott családból indultak az önálló életüknek.

Az első átfogó tanulmány a negatív gyermekkori élmények (Adverse Childhood Experiences – ACE) felnőttkorra gyakorolt hatásáról az amerikai Kasier Permanente Biztosító ügyfelei (több mint 17 ezer válaszadó) bevonásával készült, még az ezredforduló előtt. Azóta egyre több tanulmány fókuszpontja a gyermekbántalmazás. A gyermekkori traumák felderítéséhez a WHO készített 10 kérdéssorból álló tesztet. A szakemberek ezt a kérdőívet használják a kutatásokhoz. A 10 kérdésből 5 a gyermekkori emlékek feltárására irányul, 5 kérdés a szülők életvitelére vonatkozik, így pontosan feltárhatók a gyermekkort meghatározó élmények.

Bántalmazott gyermekkor, önsorsrontó jövő?

“A gyermekkorban négy vagy annál több ACE-t tapasztaló személyek körében 12,2-szerese volt az öngyilkosság elkövetésének, 7,4-szerese az alkoholbetegségek kialakulásának, valamint 10,3-szorosa a problémás droghasználat kialakulásának kockázata” – ismertette a külföldi tanulmányok eredményét Matuszka Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Pszichológiai Intézet egyetemi adjunktusa.

„A gyermekkori bántalmazás társadalomtól, kultúrától, szociológiai helyzettől függetlenül összefüggésben áll a különböző függőségek és a rossz egészségi állapot kialakulásával” – mutatott rá a szakember.

“A megelőzés a legfontosabb: fontos megismertetni a szülőket a helyes nevelési módszerekkel. Azzal, hogy a legsúlyosabb negatív gyermekkori élmények, mint az érzelmi elhanyagolás, az érzelmi bántalmazás és a szexuális bántalmazás tönkreteszi a gyermek testi-lelki egészségét. Megfelelő terápia nélkül a gyermek is továbbörökíti a kóros mintákat, létrehozva ezzel egy folyamatosan ismétlődő kört” – összegezte a konferencia főbb gondolatait dr. Makara Mihály, a hazai ACE kutatási program vezetője, belgyógyász, hepatológus, a Dél-pesti Centrumkórház Infektológiai Intézetének főorvosa, aki önálló hazai kutatásba kezdett. A főorvos elsődleges kutatási eredményei alapján 50 intravénásszer-használó közül csupán csak egy betegnél nem lehetett igazolni a gyermekkori bántalmazás meglétét.

“A hazai kutatás elsődleges eredményei más szempontból is megdöbbentőek: akik 6 vagy annál több kategóriában részesültek súlyos negatív élményekben, közel harmincszoros esélyük van a szenvedélybetegségek kialakulására! A többszörös negatív gyermekkori élmények tizedére csökkentik a felsőfokú végzettség megszerzésének esélyét. Az ACE élmények halmozódása esetén egyenes arányban nőtt az egyedül élők aránya, az öngyilkossági gondolatok és az öngyilkossági kísérleteket elkövetettek aránya is” – mutatott rá dr. Makara Mihály.

Fotó: 123rf.com

Több ezer veszélyeztetett gyermek

“Szakemberek szerint megközelítőleg 400 000 veszélyeztetett gyermek lehet, de hatalmas a látencia, becslések alapján 25 fizikai bántalmazásból egyre, 100 szexuális bántalmazásból ötre derül fény” – mondta Kovács Anna Sára, az Unicef gyermekjogi szakértője.

A gyermekkori negatív élmények közé olyan potenciálisan káros tapasztalatok tartoznak, mint a fizikai és érzelmi bántalmazás, a fizikai és/vagy érzelmi elhanyagolás, a szexuális bántalmazás, valamint a szülői háttér zavarai (válás, szeparáció, kábítószer- vagy alkoholproblémák, szülők egymás iránti bántalmazása, mentális betegségek, depresszió, elmebetegség, öngyilkosság a családban, a szülők kriminális cselekedetei, börtönviseltsége. A negatív élmények kategóriái közé tartozik továbbá a bullying, a kortárs kegyetlenkedés, közösségi és a kollektív erőszak. 

A trauma megváltoztatja az agy és az idegrendszer működését

A folyamatos, korai traumának kitett gyermekek olyan súlyos sérüléseket szenvednek el, melyek agyszöveti károsodást okoznak – mutatott rá K. Németh Margit, a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat II. Kerületi Tagintézmény intézetigazgatója, gyermekpszichoterepeuta. Elmondása szerint egyre több gyermeknél tapasztalható a korai traumára utaló súlyos magatartás-probléma, és a családi élettörténeteket vizsgálva kiderül, hogy a szülők is bántalmazott gyermekek voltak – világított rá K. Németh Margit.

A probléma észlelése és jelentése életeket menthet meg

A szakemberek egyetértettek abban, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer nem működik hatékonyan, senki sem szívesen jelenti, ha bántalmazásra utaló jeleket észlel, pedig a gyermekek jövőbeli mentális és fizikai egészsége a tét. Minél hamarabb érkezik a segítség, annál sikeresebbek a jövőbeli kilátások.

„Meghitt terror”

A gyermekbántalmazás a magasan kvalifikált családok négy fala között is megjelenhet érzelmi elhanyagolás, magas elvárások és érzelmi bántalmazás formájában – mutattak rá a szakemberek. Kevésbé esik szó róla, pedig a súlyos bántalmazási formák közé tartozik a rendszeres érzelmi abúzus, amikor a szülő ugyan nem üti meg a gyermeket, mégis, a szavaival óriási károkat okoz a fejlődő gyermek pszichéjében, például az olyan rendszeres, ártó kijelentésekkel, mint például: …Te semmire sem viszed, fiam … Anyád/Apád miattad beteg … stb.! A magas iskolai végzettséggel rendelkező családok körében a kóros stresszhatást a gyermek életében leginkább az állandó megfelelési kényszer, a maximalizmus és az elérhetetlen szülői magatartás okozhatja.

Van lehetőség a gyógyulásra!

Gyógyulásra van lehetőség, ha a bántalmazott személy felismeri negatív életvitelének okát és szakemberekhez fordul segítségért. A traumák feldolgozása és a megértés olyan változást eredményezhet, amelynek következtében magasabb szinten tudja továbbélni az életét az a felnőtt, aki egykor bántalmazott gyermek volt.

A toxikus szülőkkel szemben fontos szerepe lehet az óvodáknak, iskoláknak is abban, hogy támogassák a gyermek lelki ellenálló képességét (rezilienciáját) a kóros mintákkal szemben. A hangsúly leginkább a szülőkön van, nekik kell időben megtanulniuk a kiegyensúlyozott gyermeknevelés alapelveit, amely abban az esetben is megtanulható, ha a szülő is bántalmazott gyermek volt. A prevenció jelentősége kiemelkedő, és a különféle intézményi rendszerek együttműködése szükséges a gyermekkori negatív élmények megelőzésében, hatásaik kivédésében. A kutatások fontos eredményei: a bántalmazás különböző formái nem csak halmozódnak, hanem át is adódnak, szülőről gyermekre, majd az ő gyermekeire is

Fotó: 123rf.com

Kivételes esetek

A negatív gyermekkori élmények kutatása mellett kiemelkedő szerepe van a reziliencia kutatásának. A kutatók megfigyelték, hogy vannak olyan gyermekek, akik a veszélyezettségük ellenére, felnőtt korukban is jó mentális állapotban vannak, felsőfokú végzettséget szereznek és többnyire problémamentes életvezetésük van. Esetükben feltehetően jelentős szerepe van az otthonon kívüli, támogató kapcsolatoknak, tanároknak, mentoroknak, kortárs kapcsolatoknak. Szakemberek szerint a lelki ellenálló képesség a jó kapcsolatokon múlik, amelyek táplálják a belső erőforrásokat a kóros mintákkal szemben. A reziliens felnőtteket jó alkalmazkodóképesség, erős önkontroll, rugalmas gondolkodásmód, optimizmus, személyes hatékonyság, nyitottság jellemzi leginkább.

Többgenerációs bántalmazás helyett felismeréssel kezdődhet a gyógyulás

A szakemberek kiemelték: a bántalmazott lét is „továbbörökíthető”, ha nem ismerik fel és nem tesznek a bántalmazó viselkedési minták ellen. Fontos tudni, hogy ezek az állapotok ma már idejében felismerhetőek, megelőzhetőek és gyógyíthatóak. Össztársadalmi érdek, hogy az érintettek meglépjék a változáshoz szükséges egyéni és intézményi lépéseket.

Gyermeknevelési kérdésekben, családon belüli problémákkal a kerületi pedagógiai szakszolgálatok és családvédelmi központok illetékes szakemberei tudnak segítséget nyújtani, illetve megfelelő szakemberekhez irányítani az érintetteket. Krízishelyzetben az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában, Magyarországról ingyenesen elérhető a 06-80-20-55-20-as telefonszámon.

#1 Dr.BauerBela

---