A gyermeki akarat
A gyermeknevelés és
-gondozás örömökben gazdag hétköznapjai korántsem mentesek a gondoktól.
Különösen sok szülő értetlenül áll gyermeke előtt, amikor az akaratoskodik, mi
több, hirtelen kinyilvánítja önálló akaratát.
Ilyenkor a szülők többsége sajnos igyekszik ennek ellene tenni. Megfeledkezik arról,
hogy a gyermek az idegrendszerének fejletlensége miatt még nem tud az akaratán
uralkodni. Megnyilvánulása kifejezetten ösztönös.
Akkor nevelünk okosan, ha a
gyermek akaratossági igényéből olyanokat, melyek önállósodási törekvésre
utalnak, nem tiltunk el. Belátásunk szerint bizonyos dolgokra pedig nem adunk
neki engedélyt.
Feltétlen hibának
tekinthető, ha a szülők mindenképpen azt szeretnék, ha
gyermekük már az első szóra ugrana. A gyermek viszont szeretné befejezni
azt a tevékenységét, amit éppen csinál. Ilyenkor
célszerűbb egyezségre jutni, mintsem terrorizálni.
Tiltás nélkül,
természetesen egyetlen gyermek sem nőhet fel. Nyilván nem tudunk olyan
körülményeket teremteni a gyermeknek, hogy mindent megtehessen. Ez nem is
szükséges, hiszen az életben sem azt teheti majd, amit akar, vagy amihez kedve
van.
Mindenképpen kellenek
tehát korlátok, mert bizonyos szokások elsajátítása feltétlenül szükséges
ahhoz, hogy a felnövekvő ifjú eligazodjon környezetében. Elsajátításukhoz
azonban szoros szülői kapcsolatra van szükség, amely főleg az anyához fűződik,
aztán az apához, a testvérekhez, aztán a rokonsághoz.
Kicsi korban nem azért
teszi a gyermek a megszokásokat magáévá, mert értelmét látja, hanem mert akitől
tanulta, az a szülő vagy a közeli hozzátartozó. Magától értetődő dolgokon nincs
mit vitatkozni, nem lehet kétséges a szülői tiltás ön- és közveszélyes dolgok
esetében. A
probléma akkor kezdődik, amikor a gyermek környezetében túl sok a tilalomfa, a
nem szabad kifejezés.
A tiltásokra a gyermek
olykor agresszióval válaszol, melyet leginkább olyasmi
helyzetek váltanak ki, amikor valamilyen problémánk adódott, valamilyen
cselekvésben éppen akadályoztatva vagyunk. Természetesen ez történik a
kicsikénél is, de az ő agressziója szorosan kötődik az éntudattal.
Vannak olyan agresszív
formák, amiket a gyermek kiélhet: pl. sírásba kezd. Ilyenkor többen
elkövetik azt a hibát, hogy engednek a gyermeknek, csupán azért, hogy
hallgasson el. Márpedig következetesnek kell lennünk a megalapozott tiltásban.
Nyugodtan engedhetünk az agressziónak a játékban,
de azt hogy a
gyermek a felnőttet eközben dühében megüsse, durván megsértse, azt már nem
teheti meg.
Ha ilyet szó nélkül
hagyunk, netán nevetünk az eseten, súlyos hibát követünk el, mert
megerősítjük a gyermekben, hogy az, amit tett, azt tulajdonképpen szabad.
Nevelési
szokásainkban sajnos még meglehetősen gyakori a verés, márpedig támadó
magatartásra ugyanazzal válaszolni, hibás cselekedet. Ugyanis a veréssel a tehetetlenségünket nyilvánítjuk
ki, és arra okítjuk vele gyermekünket, hogy agresszióra majd ő is megtorlással
válaszoljon. Ne tegyük. Amire a szülő
nem tanít meg valakit, megtanítja később az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése