Titkok és hazugságok a
gyerek előtt?
Mennyit szabad
megmondani a gyereknek az élet dolgaiból? Meg kell-e osztani a felnőttek
problémáit a gyerekekkel, vagy jobb, ha ettől megkímélik őket?
Szakemberek adnak választ ezekre
a kérdésekre.
„Amikor a nagynéném végleg külföldre
távozott, a szüleim azt mondták, csak elutazott egy időre pihenni. –
meséli egy fiatalasszony. – Akkor négyéves voltam, de jól emlékszem
rá, mert a nagynéném mindig a saját gyerekeként kezelt engem. Utána hosszú
hetekig, hónapokig vártam rá. Sokáig azt kérdeztem magamtól, milyen ostobaságot
követhettem el, hogy így itt hagyott. Azt hiszem, a félelmem, hogy elhagynak,
azóta is megmaradt.”
„A barátnőm azt tanácsolta, hogy
mondjam meg a gyermekemnek, az apja nem kívánja látni. – számol be a múltban
történtekről egy fiús anya – Megtettem, a fiam akkor 3 éves volt. Most
18 esztendős, és egész gyermekkora tele volt viselkedési zavarokkal. Biztos
vagyok benne, hogy ennek az volt az oka, hogy megmondtam neki az igazat.
Hazudnom kellett volna, és kitalálnom egy történetet, miért nem látja az
apját.”
„ A gyermekeim apja komoly
depressziós, és a helyzet egyre súlyosbodik. Ezt nem merem bevallani a már
nem velünk élő, felnőtt gyerekeimnek, mert félek, hogy az megzavarná őket, és
kihatna a munkájukra is. Meg kell-e mondani az igazságot nekik akkor is, ha nem
veszik észre, és biztosan nem szívesen hallják?” – kérdezi egy anya.
El kell mondani a
gyerekeknek, ha valaki meghallt a családban, vagy, ha valami baj közeleg?
Három tanúvallomás, az élet három különböző
szelete, amely azt mutatja, hogy az igazság és a hazugság kérdése központi
helyet foglal el az emberek közti kapcsolatokban.
Távol kell-e tartani a gyerekektől az élet súlyos problémáit, rózsaszínre
kell-e festeni számukra a sötétté vált képet annak érdekében, hogy ne táruljon
eléjük az élet drámai oldala?
Meg kell-e őrizni a
családi titkokat, hazudni kell-e, ha az élet olyasmivel fenyeget, mint a válás,
a gyász, a pénzhiány vagy a munkanélküliség?
Álomképeket, idilli történeteket kell-e kitalálni a nyers igazság
elkendőzése céljából?
A pszichológusok
általában az igazságot helyezik a hazugság elé, az igazmondást részesítik
előnyben a kívánt idill hazudásával szemben. „Egy házban a gyerekek és a macskák mindig
mindenről tudnak” – viccelődnek a szakemberek. De komolyra fordítva a szót: kívánatos, hogy
egy gyerek olyannak lássa a dolgokat, amilyenek, és nem amilyeneknek lenniük
kéne.
Miért? Van kockázata a titkolózásnak és a hazudozásnak?
Kockázata van a
titkolózásnak, de a brutális igazság is bánthat
A gyermek, különösen, ha kicsi még, hajlamos azt gondolni, hogy az egész
világ csak az ő kis személyisége körül forog. És amikor valami rosszul megy,
önkéntelenül is azt gondolja, hogy az az ő hibája. Okkal
vagy ok nélkül bűntudatot érez, és azt hiszi, ő az oka a családi bajoknak.
Képes megérezni a rossz hangulatot a családban, számos apró, számára aggasztó
és furcsa jelből: a szülők kevesebbet foglalkoznak vele, türelmetlenebbek,
lesik a telefonhívásokat, titokban sírnak stb.
Ha hiányzik ezekre a
magyarázat, a gyereket elborítják a vad gondolatok. Forgatókönyvet talál
ki, „betömi a lyukakat”, megtöri a csendet a saját magyarázataival, amelyek
olykor szörnyűbbek, ésszerűtlenebbek, gyerekesebbek, mint az igazság. Bizonyos tünetekkel is
reagálhatnak: rossz jegyeket szerezhetnek az iskolában, rosszakat álmodhatnak
vagy alvászavaruk lehet, szophatják az ujjukat, rághatják a körmüket,
bepisilhetnek az ágyba stb. A destabilizálódott
gyermek pszichoszomatikus bajokat produkálhat, sőt kisebb betegségeket is.
Egy példa: Kati szülei már nem
értették meg egymást, de erről előtte soha nem beszéltek. A rossz légkör mégis
ránehezedett a gyerekre. Az iskolában Kati egyre ingerlékenyebbé, agresszívabbá
vált. Mit szeretett volna? Hogy a szülei kibéküljenek? Nem! Hanem hogy legalább
jelezzék neki a bajt, valahogy így: „nemsokára elválunk”, semmint maradjon a
rossz légkör.
A kellő pillanat
megválasztása
Amikor egy családi
titok pszichikai és viselkedési zavarokat okoz egy gyermeknél, azt jelenti,
hogy a titkot a szülők nem tudják palástolni. Hiszen az rájuk is negatív
hatással van, meglátszik rajtuk a szomorúság, elmerengenek, ingerlékenyekké
válnak… Ha felfedik a nyugtalanságuk okát, akkor ez egyben a gyermek
találgatásait is megszünteti, és megmagyarázza az aggodalmak okát. Majdnem
mindent fel lehet tárni egy gyerek előtt, nyugtató szándékkal. A kérdés tehát
nem az, hogy meg kell-e mondani a gyereknek egy rossz hírt vagy felfedni egy
súlyos titkot, hanem az, hogy mikor és hogyan. Ennek helyes megválasztása a
szülők részéről nagyon fontos.
A gyöngéd őszinteség
„Megmondani az igazat
nem azt jelenti, hogy minden árnyalatát fel kellene tárni.” – állítja a
pszichológus.
A túlzott őszinteség
ugyanannyi kárt okozhat, mint a gyerek előtti titkolózás, annak vélt
védelme érdekében. A szülőknek tudniuk kell adagolni a magyarázatot, mégpedig
úgy, hogy ne legyen belőle se túl sok, se túl kevés. A rossz pillanatban feltárt
igazság ellenkező hatást vált ki. Ha a gyermek túl kicsi, vagy nehéz, átmeneti
korban van, várni kell, vagy másképp kell neki magyarázni:„Látom, most neked is
sok problémád van, nem akarlak nyugtalanítani az enyémmel.” A gyerek majd,
jelzi, ha többet akar tudni. Ha túl súlyos dolgokkal terhelt a szülei múltja
(pl.: börtön, kábítószer, prostitúció stb.) bölcsebb, ha nem fedik fel neki túl
korán ezeket a korábbi, nagy horderejű dolgokat, mert az akadályozná az
önazonossága kialakulását, és megingatná a szüleibe vetett bizalmat.
Hogyan kell reagálni?
Ha elpusztul a kutyus…
Szűkszavúan magyarázza
el neki a kutya eltűnésének okát - mondhatja, beteg volt, vagy az állat nem
látta, hogy jön az autó,stb… Ne bocsátkozzon morbid részletekbe. Ne javasolja a
gyereknek rögtön, hogy vegyenek egy másik kutyát, hiszen neki is „gyászolnia”
kell, és nem szabad vele elhitetni, hogy az élőlények könnyen és gyorsan
pótolhatók.
Amikor nagyon beteg a
nagymama
A gyermek talán gyanítja, hogy a nagyi meg fog halni. Ossza meg vele az ön
szomorúságát, és ha valóban így áll a dolog sajnos, magyarázza meg a gyereknek,
hogy enyhülést fog hozni, ha nagymama nem fog tovább szenvedni.
Küszöbön a válás
Hitelesen beszéljen
neki a valós problémákról: „Papa és én nem jövünk már ki egymással, biztos te is
észrevetted. Légy nyugodt, te semmiért nem vagy felelős. Nem titkoljuk el, hogy
külön fogunk válni egymástól. Jobb egy válás, mint egy mindig bánatos család.” És
ne habozzon pozitív példákat felhozni az ismeretségi körében újrarendeződött
családokról.
Ha munkanélküliség
fenyeget…
Ha ön elvesztette az állását, ne a gyermekén vezesse le a kiábrándultságát. Ellenkezőleg, azt
mutassa neki, hogy bízik a jövőben: „Ne aggódj, keresek, és hamarosan találok
is új munkát.”
Összefoglalva:
El kell kerülni a
sokkoló részleteket.
Hagyni kell, hogy
kitalálja a gyerek, mi lehet a gond, anélkül, hogy teljes mértékben megmondanák
neki a valóság részleteit.
Ha nem akarja
hallani az igazat, ne erőltesse. A gyerek majd visszatér a dologra, mikor úgy érzi,
szeretné azt tudni, akár hetekkel, akár hónapokkal később. Ha ön ekkor
készséggel meghallgatja őt, és rendelkezésére áll a válaszával, segít neki
összerakni a puzzle hiányzó darabjait.
De azért az is előfordulhat, hogy ön ingadozik megmondani az igazat, mert nem tudja, hogyan
tegye, vagy úgy gondolja, lehetetlen olyasmit a gyereknek még most tudnia. Ez
esetben nyugtassa meg őt, hogy később majd beszélni fog neki róla.
Három kérdés a
gyermekpszichológushoz
Meg kell-e mondani a
gyereknek a teljes igazságot?
Nem szisztematikusan. Vajon hasznára válik-e a gyereknek, ha a
becsületesség ürügyén megmondják neki azt, amit nem is akar hallani (és ez
fordul elő a leggyakrabban)?
Anélkül, hogy a szülőket hazugságra
akarnám bíztatni, egy dologra szeretném emlékeztetni őket. A hazugság olykor
olyan történetet ír, amely segíti az élet valóságának elviselését. Egy anya egy alkalommal
arról számolt be nekem, hogy elmondta a gyermekének, hogy fiatal korában
megbecstelenítették, és a férfi, akitől a gyerek született, elutazott
külföldre, anélkül, hogy tudta volna, hogy ő terhes lett.
Ez a történet az anya szenvedéséről szól, miért kellene megosztani a
gyerekkel?
Egy megfelelő hazugsággal el lehet kendőzni a nem túl szívderítő igazságot. Nem
feltétlen szükséges gyermekkorban megismerni az élet brutalitását, főként, ha
az a gyermek származására vonatkozik.
Máskor egy anya eljött hozzám, elmondta, a kisfia szépen fejlődik. Utána
összeomlott és bevallotta, hogy nem is akarta a gyereket. Hát aztán? Soha nem
szabad bevallania ezt a tényt a gyerekének.
Nem kockázatos-e
hazudni nekik?
A gyerekek a titkok
nagy kutatói… „Amikor kicsi voltam, a mamám állandóan újat hozott az elpusztult
papagájok helyett a kalitkába, hogy ne legyek szomorú.” – mondja el a
szakember. „Egy napon rájöttem, hogy a papagájok nem halhatatlanok, és a mamám
nem hozott többet az elpusztult helyébe. Annak ellenére, hogy érzékeny gyerek
voltam, jól tette. Melyik lett volna mégis a helyes: hogy állandóan cserélte a
papagájokat, vagy ha azt mondta volna: „tudod, kisfiam, a papagájok meghalnak,
ahogy én, az anyukád is meg fogok halni egyszer”? Ezt nekem kellett
megfejtenem. Hagyjuk a gyerekeket egy kicsit
eltávolodni a valós világtól, szerezzenek ők maguk közvetlen tapasztalatokat.
Mit tanácsol a
szülőknek?
Olyan mértékben
mondják meg az igazságot, amennyire képesek rá. A szülők nem bűnösök
abban, ha nehézségeik támadnak történetek kitalálásában, vagy az igazság
felfedésében. Őket hibáztatni annyit jelentene, mint a betegnek a szemére vetni, hogy
rosszul érzi magát. A szülők esendőségét, bizonytalanságát is figyelembe kell
venni. Az létezik, és a gyereknek nem feltétlen azzal együtt kell felnőnie. Egy
félénk apa, aki soha semmit nem mond a fiának a nehéz gyermekkoráról, majd
később feltárhatja azt. Az lesz az igazi találkozó a felnőtt fiúval.
Találjon szavakat…
A gyerekek állandóan
konfrontálódnak a bajjal, a nyomorral, az erőszakkal, a katasztrófákkal. Csak meg kell nyomniuk
egy gombot a televíziós készüléken. De ezek az információk kérdéseket is
felvetnek a gyermekben: lehet-e ő a következő áldozata egy támadásnak, árvíznek
vagy földrengésnek?
A szülői magyarázat rendkívül fontos az ilyen drámai események megértésénél. A gyerek meg akarja
nézni Roberto Benigni híres filmjét egy koncentrációs táborról, vagy egy
dokumentumfilmet a koszovói népirtásról, noha még csak 11 éves? Engedje neki,
mert ebben a korban már a gyereknek meg kell értenie az élet borzalmait is, de
ne magyarázzon neki többet, mint amennyit kérdez, illetve tudni akar. Maradjon
a kérdés szintjén, ne előlegezzen neki bonyolultabb magyarázatokat. Ha
nyugtalanná válik, kérdezze meg tőle, hogy kezdjék-e újra a dolgok feltárását.
Azt is hozzá kell tennie, hogy azért
hasznos az ilyen dolgok ismerete, mert ha felnő, mindent meg kell tennie azok
elkerülése érdekében
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése