A nagyszülő szerepe a gyermeknevelésben
Gyakorlati útmutató sikeres gyermekükért aggódó szülőknek
Nagyszülőnek lenni eredetileg magától értetődő szerep. Amikor a generációk együtt éltek, akkor nagyszülőnek lenni annyit jelentett: betakarítják az őszi termést. Egy hosszú, kemény munkával és sok lemondással járó élet jutalma volt az unoka.
Az öregedő, megfáradt nagymama és nagypapa egyre kevésbé vette ki a részét a megélhetési tevékenységből, ezt a feladatot a gyermekeik vették át, a nagyszülők élettere pedig egyre szűkült. 50 éves korra erőteljesen fogyott az erő, az egészség, szűkült a valóságos mozgástér.
A fiatalos életfeladatokról való lemondás szomorúságát azonban bőségesen kárpótolta az unokával való foglalatosság.
A szülők és a nagyszülők vagy csak érzik, vagy pontosan tudják, hogy a gyermeknevelés vesződsége a jövőbe mutat, az élet folyamatosságát jelenti.
Annak a mondatnak, hogy „az élet megy tovább” a valódi értelmét jobbára csak a korosodó ember fogja fel, aki érzi, hogy az ő számára valami lassan véget ér, de közben látja, hogy ott van már a folytatás, az unoka, az új reménység, aki megkísérli úgy folytatni az életet, hogy azt még jobbá, élhetőbbé, igazabbá tegye.
A nagyszülő másképpen látja a gyermeknevelés vesződségének az értelmét, mint ahogyan fiatal szülőként látta.
A nagyszülő szerep ma
Az unoka új értelmet ad a nagyszülők életének, boldogságot és hálát éreznek, és ez fokozza az életörömüket.
A nagyszülőséget, mint életszerepet meg kell tanulni. Mert a saját nagymamánkra, nagypapánkra egészen másképpen emlékszünk, mint amikor mi magunk nézünk a tükörbe nagymamaként, nagypapaként.
Nagy nyereség az unokák számára, ha vannak nagyszüleik, akik komolyan veszik a feladatukat. És természetesen nagy könnyebbség a felnőtt gyerekeknek, ha tudják, hogy szeretetteljes, gondos és segítőkész szülők állnak a hátuk mögött.
Ez a segítség azonban csak akkor jelent valódi segítséget, ha kellő tapintattal jár együtt. A nagyszülők segítsége akkor éri el a célját, ha figyelmes, kérdő együttgondolkodásban jut kifejezésre.
A nagyszülő szélsőségek
Vannak ifjú házaspárok, akik nem túlságosan családbarát ideológiát vallanak.
Ők hajlamosak lebecsülni a nagyszülők támogatását. Néha előfordul, hogy elutasítják a nagyszülő jelenlétét, segítségét az unoka nevelésében.
A legritkább esetben fordul elő, hogy a nagyszülő tényleg annyira erőszakos, ellentmondást nem tűrő, hogy császárként uralkodik a fiatalok felett. Magam is találkoztam már olyan házaspárral, akik lemondtak arról, hogy gyermekük legyen, mert annyira erőszakos volt a családi környezet, hogy félelemből nem vállaltak gyermeket. Együtt éltek egyikük szüleivel, nem volt más lakhatási lehetőségük, és az erőszakos (leendő) nagyszülőket megfosztották az unokától, magukat a gyermek örömétől.
Azoknak az ifjú szülőknek azonban, akik túlérzékenységből utasítják el a nagyszülő segítségét, meg kellene érteni, hogy saját maguknak és a gyermeknek ártanak.
A gyermeknek az a jó, ha minél többen szeretik. És a szülőnek is az a jó, ha a gyermekét a nagyszülőre bízhatja, nem valami idegen bébiszitterre, vagy személytelen napközire.
Néha maguk a nagyszülők mondanak le az unokákról. Különösen a viszonylag fiatalok zárkóznak el a nagyszülői feladatok elől. Örülnek, hogy a gyerekeik felnőttek, és élvezik a szabadságukat, szabadon, gondtalanul akarnak élni az életük alkonyán. Elfáradtak a szülői szerepben, és nem akarják hagyni, hogy mások irányítsák őket. Örülnek, hogy a gyerekeik elhagyták a szülői házat, és úgy érzik, most jött el az önző korszaka az életüknek.
Az önző magatartás azonban nem érett magatartás. Az önzésnek van egy infantilis vonása, amely az élet kezdetén létfontosságú, tehát indokolt, de az időskori egoista magatartásnak vannak visszafordíthatatlan következményei.
Egyre gyakoribb helyzet, hogy a nagyszülő fiatal még, és a munkahelyi kötelességek akadályozzák az unokák elegendő mértékű támogatásában. Az emancipált nagymama olyan új típusa a nagymamának, aki még tanul, dolgozik, megvalósítja rég porosodó álmait.
A mai nagymamáknak egyre inkább megvan a saját életterük, és nem hasonlítanak a régi „ingyen cseléd” nagymamákhoz.
Tartós támaszként ugyan ritkán lehet rájuk számítani, azonban okos időbeosztással a dolgozó nagymamára és nagypapára is lehet számítani.
Nagyszülők korlátait a saját hivatása határozza meg, amelyről csak a legszélsőségesebb esetben szabad lemondani. Ott vannak azonban a találkozásokra a munka utáni órák, a nyaralások, ünnepnapok, családi összejövetelek, hétvégi látogatások.
A nagyszülőség, mint életszakasz
Minden egyes nagymama és minden egyes nagypapa más és más, egyszeri és megismételhetetlen az emberi mivoltánál fogva.
Vannak jellegzetes nagyszülői magatartások, és napjainkban vannak olyan törekvések, amelyek a különbségek tagadására ösztönzik a családokat.
Tény, hogy manapság a nagymama ritkán ősz hajú, fájós lábú-hátú, csoszogva szuszogva közlekedő nagyanyó, és a nagypapa sem használ még botot ahhoz, hogy egyik szobából a másikba átjusson.
Ma a nagymama farmerben és edzőcipőben jár, festeti a haját, kirándul, utazik, tanul, látogatja a műkörmöst, megfordul az edzőteremben is, és iwiwről szerzi az aktuális híreket a barátnőkről.
A nagypapa autót és vállalkozást vezet, internetezik, fallabdázik, teniszezik, bowlingozik, szervezi a nyaralást, kertészkedik, túrázik, és átússza a Balatont.
Mégsem szabad egy percre sem megfeledkezni arról, hogy a nagypapa és a nagymama idősebb emberek. Bár sok tevékenység van, amit közösen tud csinálni az unoka, a felnőtt gyermek és a nagyszülő is, a nagyszülők mégsem egykorúak a felnőtt gyerekeikkel, és pláne nem az unokáikkal. Ezért egymásnak nem pajtásaik és nem versenytársaik.
Az embernek szüksége van arra a tudásra, amit az idősebb nemzedéktől utánzásos, tapasztalati tanulással szerez meg.
Az idősebbek megelőzik a fiatalabbakat, és a fiatalabbaknak szüksége van arra, hogy bízzanak az idősebb emberben és bizonyos dolgokban vezetőnek ismerjék el.
A cimboraság és a rivalizálás nem illik a nagyszülőkhöz.
Mesterkélt magatartás az, amikor valaki nincs tisztában a korával, és a tiniknek gyártott miniszoknyában billeg tűsarkain vagy balerina cipőben az 50-es nagymama.
Vannak nagyszülők, akik azért is veszik szívesen a „nem vagy öreg, olyan, mintha egyenlők lennénk” helyzetet, mert tudat alatt tiltakoznak a nagyszülő szerep ellen, hiszen ez a szerep azt tudatosítja bennük, hogy túl vannak az életük felén. Félnek az öregségtől, és nem akarják elismerni azt.
Aki pedig elutasítja a valóságot, az lehetetlenné teszi a saját maga számára a helyzethez való reális igazodást.
A nagyszülőnek az unokával kapcsolatban nem kell viselnie a mindennapi felelősséget, hiszen arra ott van a szülő. A nagyszülői szerepkör vállalása magával hozza a megkönnyebbülés érzését is. A nagyszülő zavartalanul élvezheti az unoka által nyújtott örömöket, nem kell „nevelnie” az unokát. Ha a helyzet túlterheli a nagyszülőt, akkor van lehetősége, hogy kilépjen a helyzetből, távozzon az unokától. Nem kell beavatkoznia, dönteni, őrködni, kitartani. Ha elfáradtak, visszavonulhatnak. Aztán később visszajöhetnek, ha kipihenték magukat vagy megszűnt a kényes helyzet. Nagyszülőnek lenni tulajdonképpen ünnepi feladat.
.
Szülőnek lenni: nagyon nehéz feladat. Tökéletes szülőnek lenni: elérhetetlen vágy. Elég jó szülőnek lenni: elérhető eredmény.
S a gyermekeink nem is kívánnak ennél többet, ha elég jó szülők vagyunk, a gyermekeink szeretni és küzdeni tudó felnőttek lesznek.
http://www.lelkititkaink.hu
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése