Egészséges szülői
szeretet vagy birtoklás?
Számos
családban okoz gondot, hogy a szülő nem képes elengedni felnőtté vált gyerekét,
továbbra is irányítani, védeni próbálja, beleszól párkapcsolataiba, úgy
gondolja, egyedül ő tudja, mi a legjobb a sok esetben harmincas, negyvenes
éveit taposó „gyermeke” számára. Hol a határ az egészséges ragaszkodás és a
függőséggé, birtoklási vággyá vált szülő–gyerek viszony között? –
– A gyermek életében, főleg a csecsemőében meghatározó a
kötődés.
Ha a szakirodalmat nézzük, akkor a kötődés igazából az anya–gyerek
kapcsolatáról szól, ez az az időszak, amikor a csecsemő minimális eszközökkel
rendelkezik, és gyakran sírással, nyöszörgéssel adja tudtul, hogy mit szeretne,
milyen igényei vannak. Ilyenkor meghatározó, hogy az anya ezekre válaszoljon,
mert ezek alapján a gyermek azt az üzenetet kapja, hogy biztonságban van,
bármilyen szükséglete van, arra odafigyelnek.
A későbbi életére nézve meghatározó az anya–gyermek
kapcsolat. Konrad Lorenz lenyomatokról beszél, azt mondja, csecsemőként
lenyomatok rögződnek a gyerek idegrendszerében, ami meghatározza később a
biztonságérzetét, a bizalmat.
A kutatások
igazolták:
az, hogy ebben az időszakban az anya mennyire válaszol, mennyire nyitott,
mennyire simogatja, érinti meg a csecsemőt, meghatározó lehet abban, hogy
később, felnőttkorban mennyire tud ott lenni a kapcsolatokban.
– Mi az, ami befolyásolja, hogy a
szülő–gyerek viszony egészséges kötődéssé vagy kisajátítási, birtoklási vággyá
alakul?
– A szakirodalom négy kötődési formát
említ, és fontos, hogy a gyerek melyik mintázatot sajátítja el. Beszél
biztonságos, elkerülő, ambivalens, illetve dezorganizált kötődésről.
A biztonságos kötődés az, ami segíthet majd
később, hogy a gyerek önállóan felfedezze a világot, próbálgatja a határait, de
tudja, hogy ha szüksége van segítségre, van akihez fordulnia, visszamehet az
anyjához. Ezzel szemben a másik három kötődési
típusra az jellemző, hogy nem mer az anyától eltávolodni, hogy felfedezze a
környezetét.
Ez határozza meg, hogy később miként fogunk tudni eligazodni az életben, a
párkapcsolatokban. Mindemellett az is befolyásolja mindezt, hogy a családban
ott vannak-e a szabályok, a kényeztetés milyen szinten történik, a gyerek
megszokja-e, hogy vannak saját feladatai, az életkorának megfelelő saját
döntéseket kell hozzon. Még akkor is, ha nem tökéletesen teszi ezt.
– Gyakran hallani, hogy harminc éven felüli férfiaknak az
anyjuk kiteszi az ebédet, összeszedi utánuk a szennyest. Mi áll a háttérben,
amikor az anya felnőttként sem képes elengedni a gyerekét?
–
Fontos, hogy az anya hogyan éli meg szülői szerepét, képes-e elfogadni, hogy a
gyerek, akit egykor csecsemőként ápolt, különböző fejlődési szakaszokon ment
keresztül. A családban ehhez meg kell adni neki a bátorítást.
Meghatározó, hogy
milyen típusú üzeneteket kap már gyerekkorban, például ha nem tudja bekötni a
cipőjét, megteszi a szülő, és elhiteti vele, hogy úgysem képes rá, vagy
biztatja, bátorítja. Ha ezek az üzenetek folyamatosan arról szólnak, hogy
nem vagy képes, hagyd, inkább megcsinálom én, fennáll a veszély, hogy
felnőttként is azt érzi, nem tud eligazodni. A szüleinknek természetesen mindig
a gyerekeik maradunk, és fontos, hogy számíthassunk rájuk, de vannak feladatok,
amelyeket felnőttként mi magunk kell elvégezzünk.
Kérdés, hogy ránevelnek-e a szülők a
felelősségvállalásra. A szülőkben, főként az anyákban ott az
aggodalom: vajon jól el tudja végezni a gyerek a dolgát, mit gondolnak róla?
Inkább megcsinálom én helyette, mert az biztos jobb lesz, hiszen van már
élettapasztalatom. Ugyanakkor ott van, hogy ha elront valamit, rólam, szülőként
mit gondolnak majd? A szülői, anyai szerepből fakad, hogy igyekeznek a
legjobbak lenni, és gyakran a szorongások arra ösztönzik őket, hogy védjék,
óvják a gyermeküket.
– A mindennapi életben mintha a fiús anyákra jellemzőbb
volna a birtoklási vágy…
–
Nem tudom, létezik-e erről statisztika, de eleve az anya-fiú, apa-lány
kapcsolatra jellemzőbb a túlzott féltés. Gyakran keressük a párunkban, ami
hasonlít az anyánkra, akár viselkedésben, akár gesztusokban. Nem véletlen az
például, hogy a fiatal férfiak az anyjuk főztjéhez hasonlítgatják a párjukét. A
lányokra meg jellemző, hogy keresik a férfiakban azokat a jegyeket, amelyek ott
voltak az apjukban, vagy amelyek éppen hiányoztak, és így próbálják azt
kompenzálni.
Ha gyerekként
megtapasztaltam a kötődést, gondoskodást, rendben van, csak ne legyen túl sok a
ragaszkodás, az aggodalom. Vannak bizonyos életkori szakaszok,
amelyekben az arra jellemző döntéseket önállóan kell meghoznia a gyereknek, ha
azt szokja meg, hogy állandóan a szülő dönt helyette, ezt nem fogja tudni
megtenni.
1. Nem mindegy, hogy miben kérem a szüleim segítségét: hogy helyettem dönt0senek,
vagy adjanak támpontokat. Ez utóbbi rendben van, de a helyettem való döntés nem
egészséges. Akár párválasztáskor is előfordul, hogy a férfiban felmerül, vajon
a választott lány elég jó lesz-e a szüleim szemében, vajon elfogadják-e. Pedig
ez személyes döntés, ami róla szól, és önállóan kell meghoznia.
– Sok esetben tapasztalni, hogy a férfi nemigen
ellenkezik, kényelmes neki az anyja gondoskodása...
– Igen, ez egy bizonyos szintű kényelemmel jár, illetve a
felelősségvállalás áttolásával. Jólesik, hogy ki van szolgálva, de ebből
ne legyen szokás, mert felnőttkapcsolatai valójában a kölcsönösségről kellene
majd szóljanak, esetleg tegnap én kaptam terített asztalt, de ma tőlem várják
el ugyanazt. A másik szempont, hogy a nőknél az anyai szerep nagyon
felerősödik, csak erre koncentrálnak, megfeledkeznek arról, hogy nők is,
feleségek is, van munkahelyük és szüleik is. A többi szerepre nem figyelnek,
lehet, adott szinten ez kényelmes is számukra, hiszen adott dolgokkal nem kell
szembesülniük, például: nem működik a párkapcsolat. Egy adott ponton túl
viszont a gyerek felnő, harmincéves lesz, és az anya rádöbben, hogy elvesztette
őt, bár ebbe fektette az összes energiáját. Most mihez kezd magával? Ha csak a
gyermeknevelésre tette fel az életét, most rádöbben, hogy más feladatokat kell
keresnie. Sok esetben a leválás egybeesik a szülő nyugdíjba vonulásával, ami
még nehezíti a helyzetet: a gyerekem által már nem tudok kiteljesedni, a
munkahelyem sem hoz elégtételt, tehát mit kezdek magammal? Képes leszek-e
elengedni a gyerekemet, belátni, hogy továbbra is az enyém, ha kéri, támogatom,
de megvan a saját életútja, amit nem én irányítok.
– És amikor a fiú életében felbukkan egy nő, az még
rátesz egy lapáttal...
– Ilyenkor bejöhet egyfajta rivalizálás is a két nő
között:
vajon elég gondoskodást, szeretetet tud adni a fiamnak, elég jól főz,
odafigyel-e arra, hogy tisztán tartsa a ruháit? És gyakran jönnek az
ellenőrizgetések: gyűrött az inge, hogy volt ez kivasalva? Ezt nem így kell, én
jobban csináltam annak idején! És ezeket a gondolatokat csipkelődő megjegyzések
is kísérhetik, nem feltétlenül tudatosan, hanem inkább az anyai ösztönből vagy
a megfosztottság érzéséből fakadó aggodalmak szólalnak meg. Felmerül például,
hogy amióta megnősült a fia, kevesebbet látogatja őt, ritkábban hívja
telefonon. És ezeket a sérelmeket a másik fél számlájára írja, holott ezeknek
nem feltétlenül ő az oka, egyszerűen megváltozott a férfi élete, másak lettek a
feladatkörei. Viszont ezeknek a sérelmeknek a szóvátételével nagyon óvatosnak
kell lenni, mert konfliktusba torkollhat. Megtörténhet, hogy az anya
zsarolással próbálkozik, de ennek nem szabad engedni, még akkor sem, ha a férfi
úgy érzi, két tűz között van. Az anya és a feleség két külön személy az
életében, amit nem szabad összemosni.
Egy másik veszély, ha a férfi megszokja, hogy az anyja
kiszolgálja, később a feleségétől egyenesen el fogja várni, hogy ezt ugyanúgy
megtegye.
Azt gondolja, így természetes, és ez a pár életében számos konfliktust szülhet.
A minta, amit a családból hozunk, hogy ez a nő, az pedig a férfi feladata,
meghatározó lehet az új életünkre nézve. Viszont ezeket a dolgokat a fiatal pár
kellene megbeszélje, és saját szabályaikat szögezzék le, rituáléikat alakítsák
ki, amelyek mindkettőjüknek megfelelnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése