A gyermekek
pszichés fejlődésén végighaladva próbálom bemutatni önnek az egyes életszakaszok jellemzőit, feladatait
a magzati kortól az óvodáskor végéig és azt, hogy mi szülők hogyan tudunk
gyermekünknek segíteni abban, hogy egészséges, harmonikus fejlődése töretlen
maradjon, vagyis hogyan legyünk elég jó szülők.
Egyébként az
„elég jó anya” fogalmát egy pszichológus (Winnicott) alkotta meg, aki
szerint elégséges, de nem túl sok
gondoskodás szükséges a gyermekek számára. Ez természetesen nagyon homályos
megfogalmazás. A lényeg egyrészt, hogy nem szükséges tökéletes anya a megfelelő
fejlődéshez, így az anyaság mítoszát csökkenti, vagyis azt a szorongást, amit
kezdő anyaként átél sok nő („elég jó anya vagyok-e”- kétellyel), másrészt azt
gondolja, hogy a túlzott kontroll, a túlzott gondoskodás rossz hatással van a
gyermek énjének fejlődésére, önértékelésére. És ahogy sokan mások
(pszichológusok), ő is az anyai magatartásnak tulajdonít legnagyobb
jelentőséget.
Hiszen az anya
biztosítja gyermeke számára a tartó környezetet, biztonságot ad, amikor már
kész rá a gyermek lassanként behozza életébe a külvilágot, a családot,
kortársakat, az anya tanítja meg mindenre, az evéstől, a járáson,
szobatisztaságon át, a játékig, szabályokig, sőt a beszédre, kommunikációra és
még az érzelmekre is. De kezdjük az elején…
1.
Magzati
kor
A terhesség
kilenc hónapjában a magzatot a szó fizikai és lelki értelmében is körülveszi az
anya. A lelki tartalmak, érzelmi állapotok (amelyek a magzat szempontjából
tudattalanok természetesen) az anyából közvetlenül kerülnek át hormonális,
idegi vagy akár fizikai-mechanikai úton. Tehát ha az anya boldog, a magzat is
kellemesen érzi magát, ha az anya szorong, a magzat is feszültséget,
kellemetlenségérzést él át. Közérzetként érzékeli az anya érzelmi állapotait.
Így nyilván az lenne optimális, ha az anya pozitív érzéseket élne át a
terhesség alatt, és mindent megtenné annak érdekében, hogy a negatív érzéseket,
szorongást, félelmet, feszültséget, idegeskedést, dühöt, fájdalmat
minimalizálja, elkerülje.
Nagyon fontos
továbbá, hogy a gyermekre, mint várt, csodálatos dologra gondoljunk a terhesség
alatt, de legalábbis pozitív érzelmeket tápláljunk vele kapcsolatban. Ezeket a
pozitív érzelmeket, a szeretetet már ekkor érzi ( a terhesség második felétől
körülbelül). Lehet, sőt ajánlott beszélni hozzá, énekelni neki, hiszen hallja
is a 4.-5. hónaptól.
Tehát amit
tehetünk az egészséges táplálkozáson, vitaminok fogyasztásán, mindenféle káros
élvezeti cikk, szenvedély teljes mellőzésén (alkohol, cigaretta, drogok,
nyugtatók, gyógyszerek) kívül, az egy szeretetteljes kapcsolat kialakítása
magzatunkkal, és a vele való kapcsolat erősítése azzal, hogy beszélünk hozzá,
énekelünk, mesét olvasunk neki.
(A drogok,
gyógyszerek, alkohol káros hatása akár maradandó értelmi-fizikai károsodáshoz
is vezethet. A cigaretta pedig egyrészt koraszülést idéz elő, másrészt a
gyermek testsúlya és magassága soha nem éri el a genetikusan elvárható
testsúlyt és magasságot. A koraszülés pedig akár a gyermek elvesztéséhez is
vezethet.)
Emlékezésre,
érzelmekre, érzékelésre és az érzékelés tapasztalatainak koordinációjára már az
anya hasában (intrauterin) képes a gyermek. Tehát fontos, hogy a róla való
gondoskodást, már a terhesség idején elkezdjük.
A születést követően például az anya hangját felismeri és megnyugszik
rá, ha az anya eleget beszélt hozzá.
2.
Csecsemőkor
A csecsemő
létfeltételeit tekintve koraszülött, léte anyjától függ. Biztonsági
szükségletét az anyával való megfelelő kapcsolat elégítheti ki. Az anya-gyermek
kapcsolat legkisebb megbomlása is nyugtalanságot idéz elő a gyermekben és már
néhány hetes korában riasztó jelzésekre készteti (pl. növekedési elégtelenség,
testsúlycsökkenés, állandó sírás). Egészséges pszichés fejlődésünk
életfontosságú feltétele egy megbízható korai kapcsolat.
Az újszülött
megtanul alkalmazkodni a külvilághoz, az anyaméhen belüli élet után. Ami, be
kell látnunk, óriási feladat, az anyaméh nyugalma után a külvilág elképesztő
ingermennyiséget jelent, teljesen más közeg. Az érzékszervek beállítódása is
ekkor történik. Kötődést alakít ki az anyával (vagy az elsődleges gondozó
személlyel). Optimális esetben egyéves korára kialakul a biztonságérzete.
Ahhoz, hogy a
csecsemő fejlődése megfelelően alakuljon az anyára van szükség. Az anya
viselkedése például - a csecsemőkutatások eredményeként- az agyfejlődést is
befolyásolja. Ugyanis az agyfejlődés tapasztalatfüggő, az agytömeg nagyobb
része születés után keletkezik (400g- 1350g). Vagyis az, hogy gyermekük értelmi
képességei mennyire jók, mennyire képes szabályozni viselkedését, magatartását
nagyban tőlünk függ.
A csecsemő
aktív, ingerkereső, különösen a társas ingereket keresi. Esetleges tünete
mindig reakció ( válasz) a gondozó (anya) nem megfelelő interakciós stílusára
(tehát viselkedésére, érzelmi megnyilvánulásaira).
Az anya feladata
a gondozáson kívül a gyermek állapotainak szabályozása (az újszülött szabályozó
funkciói még elégtelenek, túlingerelt állapotaiból nem tud visszatérni nyugalmi
állapotba-sírás- nem képes öncsillapításra, az anyának kell megnyugtatnia, a
túlingerelt állapotot megszüntetnie) az anya nem eshet pánikba és nem jó, ha a
gyermek feszültségére feszültséggel reagál, ekkor csak ront a gyermek
állapotán. Ha a gyerekem izgatott, sír, én nyugodt hangon, suttogva, ringatva csitítgatom. Magamhoz ölelem,
simogatom, hogy megnyugodjon. Ha elkezdek kiabálni vele „miért sírsz már
megint?! Mi bajod van? „ hibát követek el, nem a dolgomat teszem, hiszen még
jobban felizgatom szegény kicsikét, ahelyett, hogy megnyugtatnám. Ezzel a
csillapítással egyébként a gyerekek öncsillapítási képessége alakul ki (vagy
nem ), tehát az öncsillapítást egy jól csillapító, megnyugtató anyától tanuljuk
meg. Az öncsillapítás pedig azt jelenti, hogy a dühös állapotok után képesek
vagyunk-e lehiggadni, ésszerűen mérlegelni és cselekedni, vagy a dühünk
eláraszt és helytelen cselekedetekre késztet. Tehát nagyon-nagyon fontos
képesség, magatartászavarok kialakulásának elkerüléséhez is, később a
bűnelkövetés elkerüléséhez is szükséges, de a hétköznapi életben számos példa
van arra, milyen hasznos, ha le tudunk csillapodni, higgadni. (Ha valaki elénk
tolakszik a sorban, jobb, ha nem vágjuk nyakon.) Az anya feladata a biztonság
nyújtása, a szociális szabályok megtanítása (nem marjuk ki apa arcát, simogatni
kell),továbbá az anya az, aki a tárgyakat élettel tölti meg, vagyis érdekessé
teszi a gyermek számára (rázza a csörgőt, a baba beszél a kezében, a kisautó
gurul). Kívánatos, hogy az anya a pozitív izgalmakat fokozza, a negatív
izgalmakat pedig csökkentse. A csecsemő az anya arcáról leolvassa az érzelmet,
ezt jelzésként használja és önmagára vonatkoztatja, tehát a dolgok jelentését
az anyjától tanulja meg. Vagyis: Ha valami új tárgy vagy személy kerül a szeme
elé, rögtön az anya arcát figyeli. Ha anyja mosolyog, ő is mosolyog. Ha az
anyja félelmet mutat, ő is félni fog attól a tárgytól, vagy személytől. Az
anyának ezt a magatartását rendkívül fontosnak tartjuk a megfelelő későbbi
társas viselkedés szempontjából is, de a biztonságérzet kialakulása szempontjából
is. De így tanuljuk meg a különböző emberi viselkedések jelentését is. A
legegyszerűbb: ha apa bohóckodik, nevetünk. A legszomorúbb: ha apa kiabál pl.
elbújunk de lehet, hogy sírunk, vagy akár visszakiabálunk. Ez bizony az anyától
függ, hogy ő hogyan reagált erre a dologra. És ha belegondolunk, így nagyon sok
érzelmi reakciónk kialakulása az édesanyánktól függ. Hiszen másként reagálunk a
hangos szóra, másként arra, ha valakit sírni látunk, és még sorolhatnám. Az
érzelmeinket is akkor tanuljuk meg, amikor az anyánk arcáról látjuk
visszatükröződni. De ugyanígy szorongani és félni is megtanulhatunk tőle. Tehát
nagyon vigyázni kell arra, hogy mit mutatunk a gyereknek és bizonyos dolgokat
igenis tudatosan kell csinálnunk, nem pedig ösztönösen. Ilyen például az orvosnál
való tartózkodás, az oltások. A gyermeknek azt kell látnia az arcunkon, hogy ez
természetes, és nem félelmetes dolog. Ha nem akarjuk, hogy féljen például a
kutyáktól, ne ijesztgessük vele. Sőt az ijesztgetést általában nagyon buta
felnőtt szokásnak tartom. A kóku, és társai a szorongások előidézői. Ugyanígy
nem helyes a gyermekkel való kötekedés, ami szintén általános felnőtt szokás
(elveszem a játékodat, megeszem a vacsorádat). Értelmetlen, a gyerek nem érti,
és ha állandó jellemzője a család viselkedésének, kötekedő, idegesítő gyermeki
magatartást eredményezhet, ami később már a szülőket fogja zavarni.
A lényeg, az
anya ad jelentést, az anya minősíti az élményt, dolgot, eseményt, személyt.
Kutatásokkal
igazolt tény, hogy a testkontaktus (ölelés, ringatás) nemcsak biztonságot,
védelmet nyújt, de bizonyos értelemben a méhen belüli élet folytatásaként
szolgál és szükséges a megfelelő érési folyamatokhoz, szerepet játszik az
újszülötteknél még labilis légzési ritmus stabilizálásában, sőt a nyelvtanulási
készségben is. Valamint megnyugtató, ami az opiátrendszer működésére vezethető
vissza. Vagyis azok a hormonok, amelyek hatására jobban érezzük magunkat,
kezdetekben az anyai érintés hatására szabadulnak fel.
Az anya gyermek
kapcsolat az első és egyértelműen a legfontosabb kapcsolat egész életünkben, és
ez a kapcsolat van legnagyobb hatással viselkedésünkre, személyiségünk
alakulására, a későbbi kapcsolataink alakulására (minden későbbi kapcsolatunk
alapja, az anyával való kapcsolat, pl. ha az rossz volt, az anya megbízhatatlan
volt, a későbbi kapcsolatainkban sem vagyunk képesek megbízni a másikban és ez
pl. paranoid schizofréniához, vagy paranoid személyiségzavarhoz vezethet), a
világról alkotott véleményünkre (a világ biztonságos vagy félelmetes, jó vagy rossz
stb.) Sőt az anya reparatív funkcióval is bír, ami azt jelenti, hogy a gyermek
sérülékenységét, gyengeségeit tudja kompenzálni, reparálni, helyrehozni, így a
kívülről (az anya gyermek kapcsolaton kívülről) jövő negatív hatások
ellensúlyozására is képes egy „elég jó anya”.
Az elkényeztetés
csecsemőkorban nem jelent veszélyt! Megfigyelték, hogy a gyerekük jelzéseire
gyorsan reagáló anyák gyermekei kiegyensúlyozottabbak. A gyermek
biztonságérzetét növeli, ha sírására az anya gyorsan reagál, a szeretetkapcsolatot
is erősíti. Nem szabad elfelejteni, hogy a gyermek eleinte rossz érzéseit nem
tudja megkülönböztetni és megszüntetni sem. Diffúz kellemetlenség-érzéseket él
át, nem tudja, hogy most éhes, fáradt, fáj a hasa vagy a foga, stb., csak azt
érzi, hogy nem jó neki, és csak az anya tudja ezt a rossz érzést megszüntetni.
Így a gyermek fejlődésére kifejezetten jó hatással van, ha az anya rögtön
reagál, megérti őt (mondja is pl. „éhes vagy kicsikém”) és segít rajta.
Kétségbeejtő a gyermek számára ha az anya nem reagál, vagy ingerült lesz, hisz
ki segít, ha anya sem!?
Gyakran
kérdeznek a büntetésről a szülők. Azt gondolom erről, hogy ha mindent jól
csinálunk, nincs szükség büntetésre. A nevelés nem a büntetést jelenti. Viszont
minden korban másként lehet nevelni. Fizikai büntetést (verést) semmikor,
semmilyen életkorban nem szabad alkalmazni. A verés azt jelenti, hogy a szülő
nem tudja megfelelően kezelni saját agresszív késztetéseit, dühét. És mivel
viselkedése már másfél-két éves kortól példaként szolgál a gyermek számára, a
gyermek így tőle tanul meg verekedni, illetve azt, ha dühös ütni kell. Aztán az
óvodában szégyenkezhet a szülő, hogy a gyermeke verekszik.
Csecsemőkorban
pedig még a nevelés is korai lenne, ekkor még csak szoktatásról beszélhetünk.
(Rászoktatjuk, hogy szoptatás előtt tiszta pelenkát kap, hogy fürdés után alvás
következik, és hasonló… A rendszer, az állandó napirend azért is fontos, hogy
hamarabb kialakuljon a csecsemő biztonságérzete. Jó érzés számára, ha tudja,
hogy most szoptatás következik, és tényleg cicit kap.)
A következő
életkori szakaszban viszont már szükséges elkezdeni gyermekünk nevelését, és ez
a korszak a
3.
Kisgyermekkor
(1-3 év)
Az egyéves
kisbabák átlagos körülmények között jókedvű, derűs lények. Tapasztalható náluk
a felnőttek tudatos utánzása, nemcsak mozdulatokat, de konkrét hangokat,
gesztusokat is utánoznak. A baba kölcsönös játékokat kezdeményez környezetének
tagjaival. Hallgat a nevére, jelentős előrehaladást tesz a beszédértés
területén, gyakran elhangzanak ekkor már az első szavak, szókezdemények.
Határozottan rendelkezik emlékezettel, megismeri közvetlen környezetét, és
elemi szinten tájékozódik benne. Képes forma és szín szerint csoportosítani a
tárgyakat, tudja időhöz és térhez kapcsolni a gyakran ismétlődő eseményeket. A
járás képességének hatására jócskán megnövekszik önállósága. Csökken a szülőtől
való függés fizikai jellege, és növekszik a függés az érzelmi jellege. A
szándékosság és az akaratnyilvánítás képessége a szülővel való kapcsolatban is
megjelenik, tiltakozik, ha valami nem tetszik neki, sőt heves
indulatkitöréseket is produkálhat. Így próbál hatást gyakorolni, akaratát
érvényesíteni, ezért is rendkívül fontos, hogy már ekkor jól kezeljük ezeket az
indulatkitöréseket, higgadtan, határozottan és ekkor még fontosabb, hogy
képesek legyünk jól csillapítani.
A második és a
harmadik életév során teszi meg a gyermek a leglátványosabb utat az emberi
viselkedés elemeinek elsajátításában. Nagyon intenzív ekkor a beszédfejlődés, a
mozgásfejlődés (Rendkívül nagy a mozgásigénye, ennek kielégítését biztosítani
kell!),ekkor már el tud távolodni anyjától, sőt két éves korától kialakul az
„egyedüllevés képessége” vagyis már el tud lenni az anya nélkül is
(hosszabb-rövidebb ideig). És az éntudat kialakulása is elkezdődik (önérzékelés,
önmagunkról való tudás, önmagunkról alkotott elképzeléseink, érzéseink).
Ebben az
időszakban még nem várhatunk el sokat a gyermektől. A viselkedési kontroll még
nem alakul ki ekkorra, a vizelet és székletürítéssel kapcsolatos balesetek még
elfogadhatók, hiszen ebben a korban kell kialakítani a szobatisztaságot, az
intenzív beszédfejlődés miatt élettani dadogás is előfordulhat, az érzelmi
reakciók pedig szélsőségesek is lehetnek, mert ez egy indulatos korszak.
Az egyik
fejlődéslélektani elmélet szerint például (M. Mahler) 16 és 24 hónapos kor
között kifejezetten konfliktusos időszak köszönt be a gyermek fejlődésében. A
konfliktus oka az anyától való eltávolodás vágya (az önállósodás vágya) és az
anyával való együttlét iránti vágy (képességeiben, tudásában részesedni)
ellentmondása okozza, mivel ebben a korban mindkét törekvés egyidejűleg van
jelen.
A
szobatisztaságra szoktatásnál pszichológiai szempontból fontos, hogy ne
történjen erőszak. Finoman kell frusztrálni a gyermekünket, mondogatni,
mutatni, magyarázni (hiszen már mindent ért, ebben a korban, lehet magyarázni)
és megvárni, amíg kialakul benne (hatásunkra) a vágy, hogy megfeleljen az
elvárásainknak. Pontosan érzi, tudja, hogy mit várunk el tőle (főleg ha el is
mondjuk: „szeretném, ha szólnál, ha érzed, kakilni kell” „nagyon szeretném, ha
már bilibe pisilnél” „neked is jobb lenne, hiszen kényelmesebb lenne a bugyi,
mint a pelenka, nem kellene pelenkacsere” stb.) A lényeg meg kell győznünk és
türelmesen meg kell várnunk azt, hogy gyermekünk megérjen erre a nagy
változásra, hiszen igenis nagy változás. És dicsérni mérhetetlenül, ha
megteszi! Eszünkbe se jusson, hogy kikötözzük a kiságyhoz a bilire!!! Az ilyen
anyai magatartás hatására pszichés sérülések, torzulások következnek be!
Ebben a korban
már el lehet, sőt el kell kezdeni nevelni, fegyelmezni, viselkedését
kontrollálni, megtanítani az alapvető normákra, szabályokra, illemre. Például
nem szabad kiabálni nagymamával (helytelen, ha nevetünk „milyen aranyos”). A
külső kontrollt a szülőnek folyamatosan gyakorolnia kell, és egy-egy dolgot
bizony akár százszor is el kell mondani. Óriási türelemre, energiára és
figyelemre van szükség ehhez. De ez szükséges ahhoz, hogy a gyermekben
kialakuljon a megfelelő belső kontroll, vagyis viselkedése, normatartó, szabálykövető,
normális legyen, mire eljön az ideje, akkor is, amikor nem vagyunk jelen.
Ahhoz, hogy a szabályok belsővé váljanak, sokszor kell hallanunk ezeket
szüleinktől vagy szeretett tekintélyszemélytől. Egy idő után pedig a gyermek
már magának mondja hangosan vagy csak magában, ez jelenti azt, hogy már belsővé
vált, a jelenlétünk nélkül is betartja a szabályt. Nagyon fontosnak tartom,
hogy mindent meg kell tanítani a gyermeknek, hiszen ő még semmit sem tud a
külvilágról, amikor megszületik. Tehát például nem rosszaság, ha a banánt
belekeni a szőnyegbe, csak még nem mondtuk neki, hogy ezt nem szabad csinálni.
Ráadásul az előbb említett kontrollt következetesen kell gyakorolni és apa és
anya együtt is következetes kell, hogy legyen, különben kaotikussá válik a
gyermek számára a szabályok rendszere (nem tudja majd, hogy egy adott szabály
érvényes-e vagy sem). Összezavarodik, és nem érjük el a nevelési célt. Ha a
gyermekünk rossz ez alapján egyértelműen a mi hibánk, nem tanítottuk meg jónak
lenni. Ha pedig mindenre megtanítjuk, amire kell, és szeretetteljes
kapcsolatunk van vele, jó lesz, ez biztos. A „rossz vagy” kifejezés használata
nemcsak helytelen, hanem ártalmas is, mivel az énkép, éntudat kialakulása is
ebben a korban kezdődik. És az első kép, amit magunkról alkotunk az, amit a
szüleink tükröznek felénk. Elhisszük nekik (ekkor még), hogy szépek vagyunk,
okosak, ügyesek és jók, és ekkor egy pozitív énkép alakul ki, ami több
szempontból is jó hatással van a további fejlődésre és viselkedésre. Viszont azt
is elhisszük, hogy csúnyák, buták és ügyetlenek vagyunk, ami nagyon-nagyon
káros. A súlyos önértékelési zavarok különböző szorongásos állapotokat (pl.
szociális fóbia), hangulatzavart, viselkedési zavart (miért viselkedjek jól, ha
rossz vagyok?), sőt később személyiségzavart is okozhatnak. Tehát erre nagyon
oda kell figyelni!
Egyébként a
szófogadatlanság mértéke az első években növekszik. A kicsi gyerekek egyszerűen
figyelmen kívül hagyják a szülői kérést, míg a nagyobbak már szóban is
tiltakoznak, majd indulati reakciót (sírnak, földhöz vágnak valamit) is
produkálnak. Még később (ahogy okosodnak) kifogást, mentséget keresnek,
haladékot kérnek, alkudoznak. Ezeket a konfliktusos helyzeteket a szülőnek
megfelelően kell kezelni ahhoz, hogy el ne fajuljon a gyermek
szófogadatlansága. Következetesen, ha így kell, nincs alku, ha viszont nem
muszáj, eleve nem követelem meg. Vigyázni kell, mert a gyerekek nagyon okosak
és gyorsan, akár egy elgyengülés elég, hogy megtanulják, hogyan lehet minket
befolyásolni. Aki enged a boltban pl. csokiért hisztiző gyerekének, ne
csodálkozzon, ha a gyerek azután mindig hisztizni kezd a boltban, ha akar
valamit. És büntetésre nincs szükség ebben a korban sem, ha jól csináljuk!
Ebben a korban
egyébként már komplex magatartásmintákat vesznek át környezetük tagjaitól,
tehát magatartásunk példaként szolgál, így csak úgy viselkedjünk, amit
elfogadhatónak tartunk. például, ha nem akarjuk, hogy a gyerek csúnyán
beszéljen, ne beszéljünk mi se csúnyán, vagy ha nem akarjuk, hogy verekedéssel
oldja meg a problémáit, mi se verjük meg, ha bajt csinált (pláne, ha
felidegesített minket). Fontos, hogy a gyermekekben kifejezett hajlandóság
mutatkozik a felnőtt elvárásainak teljesítésére.
Ekkor már megnő
az apa, a tágabb család szerepe, és élvezi más gyerekek társaságát is. Jó ha
néha gyermektársaságot biztosítunk számára, szokjon hozzá a gyerekekhez is, de
vigyázni kell az egyensúlyra, mert még jobban élvezi a felnőttek társaságát.
4.
Óvodáskor
(3-6 év)
Óvodáskorban már
a fejlődés lelassul, években mérhető csupán, nem úgy, mint például
csecsemőkorban. A gyermek mozgása fokozatosan ügyesedik, kézügyessége
jelentősen javul. A gondolkodás fejlődésének egyik következménye a
„miért-korszak”, ami a szülő türelmét próbára teszi. Mindig arra
koncentráljunk, hogy a gyerekünk minden válasszal okosodik, kapcsolatunk
erősödik, tehát érdemes kitartani és kérdéseire töretlen lelkesedéssel felelni.
Ami a
kortárskapcsolatokat illeti, míg az 1-2 éves gyerekek általában versengő módon
lépnek fel egymással szemben, három éves korban már a közeledés, kötődés az
általános. Élvezik egymás társaságát, képesek együtt játszani (egymás mellett
inkább), de hét éves korig még mindig a felnőttek a fontosabbak.
Az észlelés és
az érzelmek fejlődése is szembetűnő (pl. a szivacs, ami úgy néz ki, mint egy
kő, attól még csak szivacs, ami kőnek látszik, vagy pl. megérti, hogy két
gyerek, akik ugyanazt az ajándékot kapták a szülinapjukra, nem egyformán
örülnek neki, és azt is megértik, hogy mások tapasztalhatnak vagy gondolhatnak
olyasmit, amit ők nem). Az
éntudat tovább fejlődik, és ekkor történik a nemi identitás kialakulása is.
Ekkor maszturbáció is előfordulhat (saját nemi szervének simogatása), ami ebben
az életkorban teljesen normális, a normál pszichoszexuális fejlődés része, el
kell a szülőnek fogadnia. Nem szabad ezért büntetni, megszégyeníteni, megalázni
(persze másért sem). A leghelyesebb, ha nem vesszük észre, ha pedig ez
megoldhatatlan, annyira nyilvánosan végzi a gyerek, akkor négyszemközt meg kell
vele beszélni, hogy ezt csak akkor csinálja, ha mások nem látják. A szülő
helytelen reakciója később szexuális problémákat, parafíliákat, a
szexualitással kapcsolatos félelmeket, szorongásokat okozhat, esetleg
perverziókat is. Iskoláskorra a gyerekek általában abbahagyják.
Ebben a korban
már sokkal komolyabb elvárásokat támasztunk a gyerekekkel szemben. Elvárjuk
például, hogy megtalálja a helyét az óvodában, elfogadja, megszokja az idegen
környezetet, felnőtteket, gyerekeket és szokásokat, hisz az óvodában nyilván
más szokások vannak, mint otthon. És bizony nehéz feldolgozni a figyelem
elvesztését is, hiszen az óvónéni nem figyelhet mindig csak rá, úgy, mint
otthon anya.
Tapasztalatai
sokasodnak, egyre többet tud a világról, és lehet, hogy egyre kevesebbet ért
segítség nélkül. A szülő feladata, hogy segítse őt a világ megértésében (ami
sok időt figyelmet és türelmet igényel a szülő részéről), az óvodai
beszoktatást kellő körültekintéssel végezze (beszélje meg gyermekével miért
kell oda járni, miért jó, mi történik majd, lelkesítse, ébressze fel a
kíváncsiságát, és pozitívan értékelje ezt a dolgot, hisz a gyermek is akkor
érzi majd pozitív változásnak). Továbbá támogassa fejlődő énjét, önállósodását,
hogy megerősödjön, amennyire csak lehet, hogy meg tudjon birkózni azokkal a
konfliktusokkal, feladatokkal, problémákkal, amelyekkel találkozik. Ha a szülő
nem bízik gyermekében, a gyermek sem fog bízni magában, és félénkké, szorongóvá
válik. Azt szoktam például javasolni, hogy amikor a gyerek önállósodási vágya,
önmaga folyamatos kipróbálásának igénye a tetőfokára hág („én akarom, én
csinálom, ne segíts”), amit csak lehet, meg kell engedni, nem szabad
korlátozni, pláne ne hallja gyakran: „kicsi vagy, úgyse tudod”! Ha aznap pl.
nem lesz olyan csinosan felöltözve, vagy a ruha nem lesz olyan szépen berakva a
szekrénybe, nem lesz semmi baj. Ha kibomlik a cipőfűzője, be lehet kötni újra,
ha nem látja, három nap múlva újra letisztíthatjuk az ablakot stb. Később ugyanis már nagyon nehéz egy
megrendült önbizalmat, egy a sok negatív hatás miatt lecsökkent énerőt
korrigálni.
A játék a
fejlődés elengedhetetlen tartozéka, minden fajtája elősegíti az értelmi
fejlődést, és gyakorlóterepet biztosít a formálódó funkciók számára (a labda
rúgása, a gyöngy fűzése). A játéknak kulcsszerepe van a szociális és érzelmi
fejlődésben is: helyzeteket és modelleket kínál mások megértésére, lehetőséget
biztosít olyan szerepek kipróbálására, amelyekre a gyerek csak később fog
megérni. Továbbá lehetőséget teremt arra, hogy nehézségeket küzdjön le olyan
helyzetben, amely nem fenyegető, hozzásegít a feszültséget, fájdalmat okozó
helyzetek, konfliktusok feldolgozásához (ezt a funkcióját használja a
pszichológia a játékterápiákhoz).
Ha egy mondatban
kellene elmondani, mi a dolgunk nekünk szülőknek, azt mondanám: Végtelen
türelemmel és szeretettel kell fordulnunk gyermekünk felé, mindig elég időt
szánva rá, és közben okosan nevelni, őszintén törekedve a jóra.
#1 Dr.BauerBela
