A
NAGYCSALÁD DICSÉRETE
Hajnali négy órakor még csak pirkadt keleten. A külváros is
az igazak álmát aludta, talán csak egy-egy gazdálkodó embernek pattant ki a
szeme kémlelve az álom homályos opálján keresztül a lefüggönyözött ablak felé.
Egy-két kakas a hóstátiak majorság udva-rából ugyan már elrikkantotta nagy
sietve az ébresztőt, de a két lábon járó tollas-tarajos vekkernek nem sokan
adtak hitelt a gazdák közül, hacsak annyira nem, hogy átfordultak a másik
oldalukra még egy szusszanásnyi pihenésre. Aztán a harcias sarkantyúsok újabb
kukorékolására itt-ott megvilágosodott egy ablak, konyhaajtó nyikordult, a
vezetékekből gyöngyöző habzással zubogott a hideg víz a reggeli mosakodáshoz
meg a teafőzéshez.
A Siklódi családnál, szinte mindig elsőnek hunyorított a villanyégő sárgás fénye, jelezve, hogy a hangyabolynyi család nemsokára talpon van és a jól begyakorolt forgatókönyv szerint, kezdik a reggeli programot, akárcsak a bakák a kaszárnyában.
Mint általában a szapora családoknál, olyan helyen, ahol a dicséretes szaporulat a szülőket mindennapi, kemény munkára ösztönözte, az édesanya ébredt és kelt ki az ágyból, szédelegve a félbeszakadt álomtól, náluk is a Siklódi mama mondott búcsút leghamarabb az ölelő párna melegének. Aztán beindult a nagy nyüzsgés. A magyarázat egyszerű volt. A szülők, Siklódi János és neje, Varga Annán kívül nyolc gyerek sürgött, forgott a szűköcske konyhában, egyik a lavor mellett, másik az asztal mellett lökdösődve
Amikor a nagycsalád utolsó túlélője, a nyolcvankét éves Erzsébettel beszélgettem, minduntalan az "Egy asszonynak kilenc a leánya..." című nóta incselkedett velem. De hát nem talált a szöveg, hiszen "csak" nyolcan voltak és testvériesen megosztva, négy fiú és ugyanannyi lány. Talán a fennvaló akarta így, hogy könnyebb legyen megoldani az alvást az egy szoba, konyhás lakásban, ahol a szülőkkel aludt a négy lány, a konyhában a fiúk, a minden este csupa ággyá varázsolt lakásban. Gyakran elgondolkozom azon, hogy milyen elszántság kellett az ilyen szülőknek, hogy a nehéz körülmények között is vállalták a sok gyereket, a mindennapi szükségletek fedezését, iskolába járatást, étkeztetést, ruházást. Csak egy magyarázatot találok a kérdésre. A család iránti határtalan szeretet, a gyermekáldást Istentől jövő ajándékkén való felfogása. Mai időkben, talán ezek hiánya eredményeként lesznek mind gyakoribbak az "egykés" családok, ebben is keresendő fogyatkozásunk egyik előidézője.
A Siklódi családnál, szinte mindig elsőnek hunyorított a villanyégő sárgás fénye, jelezve, hogy a hangyabolynyi család nemsokára talpon van és a jól begyakorolt forgatókönyv szerint, kezdik a reggeli programot, akárcsak a bakák a kaszárnyában.
Mint általában a szapora családoknál, olyan helyen, ahol a dicséretes szaporulat a szülőket mindennapi, kemény munkára ösztönözte, az édesanya ébredt és kelt ki az ágyból, szédelegve a félbeszakadt álomtól, náluk is a Siklódi mama mondott búcsút leghamarabb az ölelő párna melegének. Aztán beindult a nagy nyüzsgés. A magyarázat egyszerű volt. A szülők, Siklódi János és neje, Varga Annán kívül nyolc gyerek sürgött, forgott a szűköcske konyhában, egyik a lavor mellett, másik az asztal mellett lökdösődve
Amikor a nagycsalád utolsó túlélője, a nyolcvankét éves Erzsébettel beszélgettem, minduntalan az "Egy asszonynak kilenc a leánya..." című nóta incselkedett velem. De hát nem talált a szöveg, hiszen "csak" nyolcan voltak és testvériesen megosztva, négy fiú és ugyanannyi lány. Talán a fennvaló akarta így, hogy könnyebb legyen megoldani az alvást az egy szoba, konyhás lakásban, ahol a szülőkkel aludt a négy lány, a konyhában a fiúk, a minden este csupa ággyá varázsolt lakásban. Gyakran elgondolkozom azon, hogy milyen elszántság kellett az ilyen szülőknek, hogy a nehéz körülmények között is vállalták a sok gyereket, a mindennapi szükségletek fedezését, iskolába járatást, étkeztetést, ruházást. Csak egy magyarázatot találok a kérdésre. A család iránti határtalan szeretet, a gyermekáldást Istentől jövő ajándékkén való felfogása. Mai időkben, talán ezek hiánya eredményeként lesznek mind gyakoribbak az "egykés" családok, ebben is keresendő fogyatkozásunk egyik előidézője.
- 2 -
A Siklódi papa, mint annyian a környékről, a Dermata
bőr és cipőgyárban dolgozott. Korán megbetegedett és fiatalon, alig ötven
kilenc évesen hunyt el. Anyjuk több szomszéd és telepi asszonnyal együtt a
Kolozsvári Dohánygyárban dolgozott negyvennégy évet. A majd félévszázados
munkaviszony sem biztosított tisztes nyugdíjat a megélhetéshez. A nyolc gyerek
nevelése nem bizonyult könnyű feladatnak. A cél, mit általában a hozzájuk
hasonló nagycsaládoknál, mielőbb kenyeret biztosító szakmát, mesterséget
elsajátítani.
A legidősebb fiú, a leventekorú István 1943-ban vonult be a seregbe. Soha nem tért haza. És a család soha nem tudta meg, hogy melyik csatatéren esett el, milyen földben nyugszik. Anikó, a legnagyobbik lány, a csöppet sem könnyű házi munkát vállalta magára. Főzött, takarított, bevásárolt, ellátta az udvaron kapirgáló szárnyasokat, s a telet átvészelni szolgáló süldő malacot. Sanyi kitanulta a villanyszerelést és a sörgyárban helyezkedett el, mint karbantartó villanyszerelő. Rózsika és Zsuzsika a gyűjtő munkahelynek számító Dermatába igyekeztek minden reggel, csevegve, nevetgélve a lassan csoportokká gyülekező kolleganőkkel. Pontban hat órakor a "Herbák dudája" a város egyik végétől a másikig jelezte, öblös, harsogó hangján az új műszak kezdetét.
Erzsébet, a születési sorrendet záró lány korán került a város másik, főleg a női munkaerőt felszippantó Dohánygyárba. Ez közelebb esett a Pata utcához, és reggelente vidáman nevetgélve, az előző nap délutáni eseményeit tárgyalva szaporáztak a füstölni valót gyártó munkahelyre. Sokan voltak a környező utcákból. Lóránt Anna, és Kiss néni az Orbán Balázs utcából, Vajas néni a Pata, Gecséné az Endre királyutcából, Fischer néni a Munkás, Pap néni a Kazinczy utcából és még ki tudja hányan és honnan.
A cseperedő fiúk közül, úgy látszott, hogy János emelkedik ki, miután sikeresen felvételizett a Malom utcai Műegyetem gépészeti szakára. Egy mindent elsöprő szerelem a tovább tanulást is elsodorta. Azonnal beszipkázták a seregbe, a köznép által csak a "dombelhárító hadtesthez", ami a munkaszolgálatot jelentette. Később, mint vulkanizáló dolgozott a Dohány utcai műhelyben, majd a Pata utcán, a szülői ház udvarán alakított ki magának egy kis műhelyt
Pali apja kőműves szakmára akarta taníttatni és el is szegődtette, de a fiú rátartian mondogatta mindegyre anyjának, hogy ő bizony nem lesz "májrágó napszámos"(így csúfolták a kőműves inasokat) Elszegődött Körmendy Mihály írógép kereskedő és javító
Deák Ferenc utcai műhelyébe. Csak érdekességként említem meg, hogy ugyanebben az utcában működött Kacsó és Nagy "Standard", lennebb a Szekernyés Sándor "Meteor" hasonló műhelye. És mindhárman megéltek tisztességes munkájuk után. Pali vígan fütyörészve kerekezett a műhely kerékpárjával, szállítva az első kerék fölé szerkesztett csomagtartóban az írógépeket. Így látta meg egy szép napon apja a városban. Ugyancsak tágra nyíltak szemei, amikor a kőműves mester elmondta, hogy azon az első napon látta először és utoljára Palit a munkán, azóta sem. Otthon, nagy patália után, Pali bátran megvédte álláspontját, de jobbnak látta azonnal eliszkolni, egyenesen a Bivalyrétre a ba-rátokhoz, elkerülendő apja harag kitörését. Ő egyébként jó sportoló volt. Boxolt az Akarat S.E.-ben. Sporttársai voltak a Halmágyi testvérek, az írógépes Lőrincz és az aranyműves János, Rákóczi, Kungazda, Negrea és mások. Abban az időben hétről hétre megtelt a Zápolya utcai sportcsarnok, a Lovarda, ahol szép számú közönség izgulta végig a meneteket. Az említett Negrea, válogatott öklöző pont itt és pont Palitól szenvedte el egyetlen kiütéses verességét. Palit a közönség, miután kapott egy jobb fülest csúfolni kezdte:
- Mi van Sikló? Sírsz? Fáj a füled?
Erre Pali, dühében, hatalmas jobb horoggal padlóra fektette ellenfelét.
A többi Siklódi fiú is sportolt, leginkább fociztak A grund, az édes grund, a Bivaly-réten volt, Berta Misú, Kása Sanyi, Szász Jóska, Rápolti Ottó, Király Zoli, Kovács Sanyi és mások feleltek a hívó szóra, csapatot alkotva. Rendszerint kihívták egy mérkőzésre egy üzem, vagy gyár csapatát. Semleges pályán, Szamosfalván játszottak. Eleinte mindenkit legyőztek, de hamar rájöttek, hogy célszerűbb megveretni magukat, mert a győztes csapat ilyenkor nagylelkűen megvendégelte a vert csapatot miccsel meg sörrel. A focimérkőzés után jót mulattak, majd a szamosfalvi fürdőtelepen nagyot fürödtek. Ez a fürdő kedvenc helyük volt. Süvölvény korukban gyakran lopakodtak a női zuhanyozó deszkái mögé, tologatva-taszigálva egymást a hézagoknál egy kis kukkolás céljából.
Máskor a Taksony vezér (Jugoszlávia) utca végén, Vak Jancsiék apró vályogháza melletti dombon, a kis Pupihegyen pinkáztak, piculáztak, cigliztek, bohóckodtak, vagy elcsitulva hallgatták Vak Jancsi szívhez szóló harmonika játékát. Ezt, később megtették a Szentegyház (6 Martie) és a Bolyai utca sarkán fungáló "Vén hordó" Vendéglőben.
A Siklódi fiúk arról is híresek voltak, hogykönnyen sértődtek és ilyenkor, rendszerint verekedéssel próbálták magukat kiengesztelni. Különösen Jancsi volt lobbanékony, verekedős természet. Egyszer valamin összeszólalkozott egy román fiúval és alaposan helybenhagyta. Ezért a súlyos tettéért a rendőrség is kereste. Csiri - ez Bándi Gyuri, Németországban élő volt szomszéd gyerek, nevét szószátyár csiripeléséről kapta -mesélte, hogy a Kazinczy utca végén lakó Csiky nevű mészáros udvarán felhalmozott téglából alakítottak ki "óvóhelyet" Jancsinak. Az alkalmi "Kőmű-ves Kelemen építő brigád", a bunkert kukorica kóréval álcázta. A balhés fiatalember három napig volt önkéntes fogoly, amíg odakinn elcsitult a vihar..
Erzsébet látható nosztalgiával emlékszik vissza ezekre az apró mozzanatokra, színes kis történetekre, sorra nyitogatva őket, akár egy megsárgult könyv lapjait.
- Szegények, voltunk, nagyon szegények és mégis gazdagok! A családi összetartás, az egymásra figyelés, a szeretet a másik megvédése, megsegítése, ezek az értékek tették gazdaggá a családunkat és szépítették meg gyerek és ifjúkorunk napjait. Ugyanilyen szeretettel, de mély sajnálkozással emlékszik visszaa a szomszédban élő sok hóstáti családra. Kilinék, Szilágyiék, Szászék, Katonáék, Diószegiék, Butykáék, mindenik név egy takaros házat, udvart, gazdaságot jelentett. Jó érzés volt végignézni minden hajnalban, amint a gazdák megitatják jószágaikat, az asszonyok az estéről elő-készített gyönyörű zöldséget tiszta kosarakban a szekérre rakják, maguk is átöltőzve, tiszta ruhában, kikeményített fejkendővel fejükön, indultak a piacra. Árujuk hibátlan és finom volt. Nagyon sajnálta elpusztításukat, kirablásukat. Ma már csak az emlékük marad meg, az is csak az idősebb, magunkfajta generáció emlékezetében. Eltűntek egy rövid emberöltőnyi idő alatt, portájikkal együtt, a Pata utcával, a hajdani, hagyományos magyar nagycsaládokkal és a valamikor népes Siklódi családdal együtt.
A legidősebb fiú, a leventekorú István 1943-ban vonult be a seregbe. Soha nem tért haza. És a család soha nem tudta meg, hogy melyik csatatéren esett el, milyen földben nyugszik. Anikó, a legnagyobbik lány, a csöppet sem könnyű házi munkát vállalta magára. Főzött, takarított, bevásárolt, ellátta az udvaron kapirgáló szárnyasokat, s a telet átvészelni szolgáló süldő malacot. Sanyi kitanulta a villanyszerelést és a sörgyárban helyezkedett el, mint karbantartó villanyszerelő. Rózsika és Zsuzsika a gyűjtő munkahelynek számító Dermatába igyekeztek minden reggel, csevegve, nevetgélve a lassan csoportokká gyülekező kolleganőkkel. Pontban hat órakor a "Herbák dudája" a város egyik végétől a másikig jelezte, öblös, harsogó hangján az új műszak kezdetét.
Erzsébet, a születési sorrendet záró lány korán került a város másik, főleg a női munkaerőt felszippantó Dohánygyárba. Ez közelebb esett a Pata utcához, és reggelente vidáman nevetgélve, az előző nap délutáni eseményeit tárgyalva szaporáztak a füstölni valót gyártó munkahelyre. Sokan voltak a környező utcákból. Lóránt Anna, és Kiss néni az Orbán Balázs utcából, Vajas néni a Pata, Gecséné az Endre királyutcából, Fischer néni a Munkás, Pap néni a Kazinczy utcából és még ki tudja hányan és honnan.
A cseperedő fiúk közül, úgy látszott, hogy János emelkedik ki, miután sikeresen felvételizett a Malom utcai Műegyetem gépészeti szakára. Egy mindent elsöprő szerelem a tovább tanulást is elsodorta. Azonnal beszipkázták a seregbe, a köznép által csak a "dombelhárító hadtesthez", ami a munkaszolgálatot jelentette. Később, mint vulkanizáló dolgozott a Dohány utcai műhelyben, majd a Pata utcán, a szülői ház udvarán alakított ki magának egy kis műhelyt
Pali apja kőműves szakmára akarta taníttatni és el is szegődtette, de a fiú rátartian mondogatta mindegyre anyjának, hogy ő bizony nem lesz "májrágó napszámos"(így csúfolták a kőműves inasokat) Elszegődött Körmendy Mihály írógép kereskedő és javító
Deák Ferenc utcai műhelyébe. Csak érdekességként említem meg, hogy ugyanebben az utcában működött Kacsó és Nagy "Standard", lennebb a Szekernyés Sándor "Meteor" hasonló műhelye. És mindhárman megéltek tisztességes munkájuk után. Pali vígan fütyörészve kerekezett a műhely kerékpárjával, szállítva az első kerék fölé szerkesztett csomagtartóban az írógépeket. Így látta meg egy szép napon apja a városban. Ugyancsak tágra nyíltak szemei, amikor a kőműves mester elmondta, hogy azon az első napon látta először és utoljára Palit a munkán, azóta sem. Otthon, nagy patália után, Pali bátran megvédte álláspontját, de jobbnak látta azonnal eliszkolni, egyenesen a Bivalyrétre a ba-rátokhoz, elkerülendő apja harag kitörését. Ő egyébként jó sportoló volt. Boxolt az Akarat S.E.-ben. Sporttársai voltak a Halmágyi testvérek, az írógépes Lőrincz és az aranyműves János, Rákóczi, Kungazda, Negrea és mások. Abban az időben hétről hétre megtelt a Zápolya utcai sportcsarnok, a Lovarda, ahol szép számú közönség izgulta végig a meneteket. Az említett Negrea, válogatott öklöző pont itt és pont Palitól szenvedte el egyetlen kiütéses verességét. Palit a közönség, miután kapott egy jobb fülest csúfolni kezdte:
- Mi van Sikló? Sírsz? Fáj a füled?
Erre Pali, dühében, hatalmas jobb horoggal padlóra fektette ellenfelét.
A többi Siklódi fiú is sportolt, leginkább fociztak A grund, az édes grund, a Bivaly-réten volt, Berta Misú, Kása Sanyi, Szász Jóska, Rápolti Ottó, Király Zoli, Kovács Sanyi és mások feleltek a hívó szóra, csapatot alkotva. Rendszerint kihívták egy mérkőzésre egy üzem, vagy gyár csapatát. Semleges pályán, Szamosfalván játszottak. Eleinte mindenkit legyőztek, de hamar rájöttek, hogy célszerűbb megveretni magukat, mert a győztes csapat ilyenkor nagylelkűen megvendégelte a vert csapatot miccsel meg sörrel. A focimérkőzés után jót mulattak, majd a szamosfalvi fürdőtelepen nagyot fürödtek. Ez a fürdő kedvenc helyük volt. Süvölvény korukban gyakran lopakodtak a női zuhanyozó deszkái mögé, tologatva-taszigálva egymást a hézagoknál egy kis kukkolás céljából.
Máskor a Taksony vezér (Jugoszlávia) utca végén, Vak Jancsiék apró vályogháza melletti dombon, a kis Pupihegyen pinkáztak, piculáztak, cigliztek, bohóckodtak, vagy elcsitulva hallgatták Vak Jancsi szívhez szóló harmonika játékát. Ezt, később megtették a Szentegyház (6 Martie) és a Bolyai utca sarkán fungáló "Vén hordó" Vendéglőben.
A Siklódi fiúk arról is híresek voltak, hogykönnyen sértődtek és ilyenkor, rendszerint verekedéssel próbálták magukat kiengesztelni. Különösen Jancsi volt lobbanékony, verekedős természet. Egyszer valamin összeszólalkozott egy román fiúval és alaposan helybenhagyta. Ezért a súlyos tettéért a rendőrség is kereste. Csiri - ez Bándi Gyuri, Németországban élő volt szomszéd gyerek, nevét szószátyár csiripeléséről kapta -mesélte, hogy a Kazinczy utca végén lakó Csiky nevű mészáros udvarán felhalmozott téglából alakítottak ki "óvóhelyet" Jancsinak. Az alkalmi "Kőmű-ves Kelemen építő brigád", a bunkert kukorica kóréval álcázta. A balhés fiatalember három napig volt önkéntes fogoly, amíg odakinn elcsitult a vihar..
Erzsébet látható nosztalgiával emlékszik vissza ezekre az apró mozzanatokra, színes kis történetekre, sorra nyitogatva őket, akár egy megsárgult könyv lapjait.
- Szegények, voltunk, nagyon szegények és mégis gazdagok! A családi összetartás, az egymásra figyelés, a szeretet a másik megvédése, megsegítése, ezek az értékek tették gazdaggá a családunkat és szépítették meg gyerek és ifjúkorunk napjait. Ugyanilyen szeretettel, de mély sajnálkozással emlékszik visszaa a szomszédban élő sok hóstáti családra. Kilinék, Szilágyiék, Szászék, Katonáék, Diószegiék, Butykáék, mindenik név egy takaros házat, udvart, gazdaságot jelentett. Jó érzés volt végignézni minden hajnalban, amint a gazdák megitatják jószágaikat, az asszonyok az estéről elő-készített gyönyörű zöldséget tiszta kosarakban a szekérre rakják, maguk is átöltőzve, tiszta ruhában, kikeményített fejkendővel fejükön, indultak a piacra. Árujuk hibátlan és finom volt. Nagyon sajnálta elpusztításukat, kirablásukat. Ma már csak az emlékük marad meg, az is csak az idősebb, magunkfajta generáció emlékezetében. Eltűntek egy rövid emberöltőnyi idő alatt, portájikkal együtt, a Pata utcával, a hajdani, hagyományos magyar nagycsaládokkal és a valamikor népes Siklódi családdal együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése