Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2017. június 29., csütörtök

Hogyan legyünk elég jó szülők…




A gyermekek pszichés fejlődésén végighaladva próbálom bemutatni önnek  az egyes életszakaszok jellemzőit, feladatait a magzati kortól az óvodáskor végéig és azt, hogy mi szülők hogyan tudunk gyermekünknek segíteni abban, hogy egészséges, harmonikus fejlődése töretlen maradjon, vagyis hogyan legyünk elég jó szülők.
Egyébként az „elég jó anya” fogalmát egy pszichológus (Winnicott) alkotta meg, aki szerint  elégséges, de nem túl sok gondoskodás szükséges a gyermekek számára. Ez természetesen nagyon homályos megfogalmazás. A lényeg egyrészt, hogy nem szükséges tökéletes anya a megfelelő fejlődéshez, így az anyaság mítoszát csökkenti, vagyis azt a szorongást, amit kezdő anyaként átél sok nő („elég jó anya vagyok-e”- kétellyel), másrészt azt gondolja, hogy a túlzott kontroll, a túlzott gondoskodás rossz hatással van a gyermek énjének fejlődésére, önértékelésére. És ahogy sokan mások (pszichológusok), ő is az anyai magatartásnak tulajdonít legnagyobb jelentőséget.
Hiszen az anya biztosítja gyermeke számára a tartó környezetet, biztonságot ad, amikor már kész rá a gyermek lassanként behozza életébe a külvilágot, a családot, kortársakat, az anya tanítja meg mindenre, az evéstől, a járáson, szobatisztaságon át, a játékig, szabályokig, sőt a beszédre, kommunikációra és még az érzelmekre is. De kezdjük az elején…
1.      Magzati kor
A terhesség kilenc hónapjában a magzatot a szó fizikai és lelki értelmében is körülveszi az anya. A lelki tartalmak, érzelmi állapotok (amelyek a magzat szempontjából tudattalanok természetesen) az anyából közvetlenül kerülnek át hormonális, idegi vagy akár fizikai-mechanikai úton. Tehát ha az anya boldog, a magzat is kellemesen érzi magát, ha az anya szorong, a magzat is feszültséget, kellemetlenségérzést él át. Közérzetként érzékeli az anya érzelmi állapotait. Így nyilván az lenne optimális, ha az anya pozitív érzéseket élne át a terhesség alatt, és mindent megtenné annak érdekében, hogy a negatív érzéseket, szorongást, félelmet, feszültséget, idegeskedést, dühöt, fájdalmat minimalizálja, elkerülje.
Nagyon fontos továbbá, hogy a gyermekre, mint várt, csodálatos dologra gondoljunk a terhesség alatt, de legalábbis pozitív érzelmeket tápláljunk vele kapcsolatban. Ezeket a pozitív érzelmeket, a szeretetet már ekkor érzi ( a terhesség második felétől körülbelül). Lehet, sőt ajánlott beszélni hozzá, énekelni neki, hiszen hallja is a 4.-5. hónaptól.
Tehát amit tehetünk az egészséges táplálkozáson, vitaminok fogyasztásán, mindenféle káros élvezeti cikk, szenvedély teljes mellőzésén (alkohol, cigaretta, drogok, nyugtatók, gyógyszerek) kívül, az egy szeretetteljes kapcsolat kialakítása magzatunkkal, és a vele való kapcsolat erősítése azzal, hogy beszélünk hozzá, énekelünk, mesét olvasunk neki.
(A drogok, gyógyszerek, alkohol káros hatása akár maradandó értelmi-fizikai károsodáshoz is vezethet. A cigaretta pedig egyrészt koraszülést idéz elő, másrészt a gyermek testsúlya és magassága soha nem éri el a genetikusan elvárható testsúlyt és magasságot. A koraszülés pedig akár a gyermek elvesztéséhez is vezethet.)
Emlékezésre, érzelmekre, érzékelésre és az érzékelés tapasztalatainak koordinációjára már az anya hasában (intrauterin) képes a gyermek. Tehát fontos, hogy a róla való gondoskodást, már a terhesség idején elkezdjük.  A születést követően például az anya hangját felismeri és megnyugszik rá, ha az anya eleget beszélt hozzá.
2.      Csecsemőkor
A csecsemő létfeltételeit tekintve koraszülött, léte anyjától függ. Biztonsági szükségletét az anyával való megfelelő kapcsolat elégítheti ki. Az anya-gyermek kapcsolat legkisebb megbomlása is nyugtalanságot idéz elő a gyermekben és már néhány hetes korában riasztó jelzésekre készteti (pl. növekedési elégtelenség, testsúlycsökkenés, állandó sírás). Egészséges pszichés fejlődésünk életfontosságú feltétele egy megbízható korai kapcsolat.
Az újszülött megtanul alkalmazkodni a külvilághoz, az anyaméhen belüli élet után. Ami, be kell látnunk, óriási feladat, az anyaméh nyugalma után a külvilág elképesztő ingermennyiséget jelent, teljesen más közeg. Az érzékszervek beállítódása is ekkor történik. Kötődést alakít ki az anyával (vagy az elsődleges gondozó személlyel). Optimális esetben egyéves korára kialakul a biztonságérzete.
Ahhoz, hogy a csecsemő fejlődése megfelelően alakuljon az anyára van szükség. Az anya viselkedése például - a csecsemőkutatások eredményeként- az agyfejlődést is befolyásolja. Ugyanis az agyfejlődés tapasztalatfüggő, az agytömeg nagyobb része születés után keletkezik (400g- 1350g). Vagyis az, hogy gyermekük értelmi képességei mennyire jók, mennyire képes szabályozni viselkedését, magatartását nagyban tőlünk függ.
A csecsemő aktív, ingerkereső, különösen a társas ingereket keresi. Esetleges tünete mindig reakció ( válasz) a gondozó (anya) nem megfelelő interakciós stílusára (tehát viselkedésére, érzelmi megnyilvánulásaira).
Az anya feladata a gondozáson kívül a gyermek állapotainak szabályozása (az újszülött szabályozó funkciói még elégtelenek, túlingerelt állapotaiból nem tud visszatérni nyugalmi állapotba-sírás- nem képes öncsillapításra, az anyának kell megnyugtatnia, a túlingerelt állapotot megszüntetnie) az anya nem eshet pánikba és nem jó, ha a gyermek feszültségére feszültséggel reagál, ekkor csak ront a gyermek állapotán. Ha a gyerekem izgatott, sír, én nyugodt hangon, suttogva,   ringatva csitítgatom. Magamhoz ölelem, simogatom, hogy megnyugodjon. Ha elkezdek kiabálni vele „miért sírsz már megint?! Mi bajod van? „ hibát követek el, nem a dolgomat teszem, hiszen még jobban felizgatom szegény kicsikét, ahelyett, hogy megnyugtatnám. Ezzel a csillapítással egyébként a gyerekek öncsillapítási képessége alakul ki (vagy nem ), tehát az öncsillapítást egy jól csillapító, megnyugtató anyától tanuljuk meg. Az öncsillapítás pedig azt jelenti, hogy a dühös állapotok után képesek vagyunk-e lehiggadni, ésszerűen mérlegelni és cselekedni, vagy a dühünk eláraszt és helytelen cselekedetekre késztet. Tehát nagyon-nagyon fontos képesség, magatartászavarok kialakulásának elkerüléséhez is, később a bűnelkövetés elkerüléséhez is szükséges, de a hétköznapi életben számos példa van arra, milyen hasznos, ha le tudunk csillapodni, higgadni. (Ha valaki elénk tolakszik a sorban, jobb, ha nem vágjuk nyakon.) Az anya feladata a biztonság nyújtása, a szociális szabályok megtanítása (nem marjuk ki apa arcát, simogatni kell),továbbá az anya az, aki a tárgyakat élettel tölti meg, vagyis érdekessé teszi a gyermek számára (rázza a csörgőt, a baba beszél a kezében, a kisautó gurul). Kívánatos, hogy az anya a pozitív izgalmakat fokozza, a negatív izgalmakat pedig csökkentse. A csecsemő az anya arcáról leolvassa az érzelmet, ezt jelzésként használja és önmagára vonatkoztatja, tehát a dolgok jelentését az anyjától tanulja meg. Vagyis: Ha valami új tárgy vagy személy kerül a szeme elé, rögtön az anya arcát figyeli. Ha anyja mosolyog, ő is mosolyog. Ha az anyja félelmet mutat, ő is félni fog attól a tárgytól, vagy személytől. Az anyának ezt a magatartását rendkívül fontosnak tartjuk a megfelelő későbbi társas viselkedés szempontjából is, de a biztonságérzet kialakulása szempontjából is. De így tanuljuk meg a különböző emberi viselkedések jelentését is. A legegyszerűbb: ha apa bohóckodik, nevetünk. A legszomorúbb: ha apa kiabál pl. elbújunk de lehet, hogy sírunk, vagy akár visszakiabálunk. Ez bizony az anyától függ, hogy ő hogyan reagált erre a dologra. És ha belegondolunk, így nagyon sok érzelmi reakciónk kialakulása az édesanyánktól függ. Hiszen másként reagálunk a hangos szóra, másként arra, ha valakit sírni látunk, és még sorolhatnám. Az érzelmeinket is akkor tanuljuk meg, amikor az anyánk arcáról látjuk visszatükröződni. De ugyanígy szorongani és félni is megtanulhatunk tőle. Tehát nagyon vigyázni kell arra, hogy mit mutatunk a gyereknek és bizonyos dolgokat igenis tudatosan kell csinálnunk, nem pedig ösztönösen. Ilyen például az orvosnál való tartózkodás, az oltások. A gyermeknek azt kell látnia az arcunkon, hogy ez természetes, és nem félelmetes dolog. Ha nem akarjuk, hogy féljen például a kutyáktól, ne ijesztgessük vele. Sőt az ijesztgetést általában nagyon buta felnőtt szokásnak tartom. A kóku, és társai a szorongások előidézői. Ugyanígy nem helyes a gyermekkel való kötekedés, ami szintén általános felnőtt szokás (elveszem a játékodat, megeszem a vacsorádat). Értelmetlen, a gyerek nem érti, és ha állandó jellemzője a család viselkedésének, kötekedő, idegesítő gyermeki magatartást eredményezhet, ami később már a szülőket fogja zavarni.
A lényeg, az anya ad jelentést, az anya minősíti az élményt, dolgot, eseményt, személyt.
Kutatásokkal igazolt tény, hogy a testkontaktus (ölelés, ringatás) nemcsak biztonságot, védelmet nyújt, de bizonyos értelemben a méhen belüli élet folytatásaként szolgál és szükséges a megfelelő érési folyamatokhoz, szerepet játszik az újszülötteknél még labilis légzési ritmus stabilizálásában, sőt a nyelvtanulási készségben is. Valamint megnyugtató, ami az opiátrendszer működésére vezethető vissza. Vagyis azok a hormonok, amelyek hatására jobban érezzük magunkat, kezdetekben az anyai érintés hatására szabadulnak fel.
Az anya gyermek kapcsolat az első és egyértelműen a legfontosabb kapcsolat egész életünkben, és ez a kapcsolat van legnagyobb hatással viselkedésünkre, személyiségünk alakulására, a későbbi kapcsolataink alakulására (minden későbbi kapcsolatunk alapja, az anyával való kapcsolat, pl. ha az rossz volt, az anya megbízhatatlan volt, a későbbi kapcsolatainkban sem vagyunk képesek megbízni a másikban és ez pl. paranoid schizofréniához, vagy paranoid személyiségzavarhoz vezethet), a világról alkotott véleményünkre (a világ biztonságos vagy félelmetes, jó vagy rossz stb.) Sőt az anya reparatív funkcióval is bír, ami azt jelenti, hogy a gyermek sérülékenységét, gyengeségeit tudja kompenzálni, reparálni, helyrehozni, így a kívülről (az anya gyermek kapcsolaton kívülről) jövő negatív hatások ellensúlyozására is képes egy „elég jó anya”.
Az elkényeztetés csecsemőkorban nem jelent veszélyt! Megfigyelték, hogy a gyerekük jelzéseire gyorsan reagáló anyák gyermekei kiegyensúlyozottabbak. A gyermek biztonságérzetét növeli, ha sírására az anya gyorsan reagál, a szeretetkapcsolatot is erősíti. Nem szabad elfelejteni, hogy a gyermek eleinte rossz érzéseit nem tudja megkülönböztetni és megszüntetni sem. Diffúz kellemetlenség-érzéseket él át, nem tudja, hogy most éhes, fáradt, fáj a hasa vagy a foga, stb., csak azt érzi, hogy nem jó neki, és csak az anya tudja ezt a rossz érzést megszüntetni. Így a gyermek fejlődésére kifejezetten jó hatással van, ha az anya rögtön reagál, megérti őt (mondja is pl. „éhes vagy kicsikém”) és segít rajta. Kétségbeejtő a gyermek számára ha az anya nem reagál, vagy ingerült lesz, hisz ki segít, ha anya sem!?
Gyakran kérdeznek a büntetésről a szülők. Azt gondolom erről, hogy ha mindent jól csinálunk, nincs szükség büntetésre. A nevelés nem a büntetést jelenti. Viszont minden korban másként lehet nevelni. Fizikai büntetést (verést) semmikor, semmilyen életkorban nem szabad alkalmazni. A verés azt jelenti, hogy a szülő nem tudja megfelelően kezelni saját agresszív késztetéseit, dühét. És mivel viselkedése már másfél-két éves kortól példaként szolgál a gyermek számára, a gyermek így tőle tanul meg verekedni, illetve azt, ha dühös ütni kell. Aztán az óvodában szégyenkezhet a szülő, hogy a gyermeke verekszik.
Csecsemőkorban pedig még a nevelés is korai lenne, ekkor még csak szoktatásról beszélhetünk. (Rászoktatjuk, hogy szoptatás előtt tiszta pelenkát kap, hogy fürdés után alvás következik, és hasonló… A rendszer, az állandó napirend azért is fontos, hogy hamarabb kialakuljon a csecsemő biztonságérzete. Jó érzés számára, ha tudja, hogy most szoptatás következik, és tényleg cicit kap.)
A következő életkori szakaszban viszont már szükséges elkezdeni gyermekünk nevelését, és ez a korszak a
3.      Kisgyermekkor (1-3 év)
Az egyéves kisbabák átlagos körülmények között jókedvű, derűs lények. Tapasztalható náluk a felnőttek tudatos utánzása, nemcsak mozdulatokat, de konkrét hangokat, gesztusokat is utánoznak. A baba kölcsönös játékokat kezdeményez környezetének tagjaival. Hallgat a nevére, jelentős előrehaladást tesz a beszédértés területén, gyakran elhangzanak ekkor már az első szavak, szókezdemények. Határozottan rendelkezik emlékezettel, megismeri közvetlen környezetét, és elemi szinten tájékozódik benne. Képes forma és szín szerint csoportosítani a tárgyakat, tudja időhöz és térhez kapcsolni a gyakran ismétlődő eseményeket. A járás képességének hatására jócskán megnövekszik önállósága. Csökken a szülőtől való függés fizikai jellege, és növekszik a függés az érzelmi jellege. A szándékosság és az akaratnyilvánítás képessége a szülővel való kapcsolatban is megjelenik, tiltakozik, ha valami nem tetszik neki, sőt heves indulatkitöréseket is produkálhat. Így próbál hatást gyakorolni, akaratát érvényesíteni, ezért is rendkívül fontos, hogy már ekkor jól kezeljük ezeket az indulatkitöréseket, higgadtan, határozottan és ekkor még fontosabb, hogy képesek legyünk jól csillapítani.
A második és a harmadik életév során teszi meg a gyermek a leglátványosabb utat az emberi viselkedés elemeinek elsajátításában. Nagyon intenzív ekkor a beszédfejlődés, a mozgásfejlődés (Rendkívül nagy a mozgásigénye, ennek kielégítését biztosítani kell!),ekkor már el tud távolodni anyjától, sőt két éves korától kialakul az „egyedüllevés képessége” vagyis már el tud lenni az anya nélkül is (hosszabb-rövidebb ideig). És az éntudat kialakulása is elkezdődik (önérzékelés, önmagunkról való tudás, önmagunkról alkotott elképzeléseink, érzéseink).
Ebben az időszakban még nem várhatunk el sokat a gyermektől. A viselkedési kontroll még nem alakul ki ekkorra, a vizelet és székletürítéssel kapcsolatos balesetek még elfogadhatók, hiszen ebben a korban kell kialakítani a szobatisztaságot, az intenzív beszédfejlődés miatt élettani dadogás is előfordulhat, az érzelmi reakciók pedig szélsőségesek is lehetnek, mert ez egy indulatos korszak.
Az egyik fejlődéslélektani elmélet szerint például (M. Mahler) 16 és 24 hónapos kor között kifejezetten konfliktusos időszak köszönt be a gyermek fejlődésében. A konfliktus oka az anyától való eltávolodás vágya (az önállósodás vágya) és az anyával való együttlét iránti vágy (képességeiben, tudásában részesedni) ellentmondása okozza, mivel ebben a korban mindkét törekvés egyidejűleg van jelen.
A szobatisztaságra szoktatásnál pszichológiai szempontból fontos, hogy ne történjen erőszak. Finoman kell frusztrálni a gyermekünket, mondogatni, mutatni, magyarázni (hiszen már mindent ért, ebben a korban, lehet magyarázni) és megvárni, amíg kialakul benne (hatásunkra) a vágy, hogy megfeleljen az elvárásainknak. Pontosan érzi, tudja, hogy mit várunk el tőle (főleg ha el is mondjuk: „szeretném, ha szólnál, ha érzed, kakilni kell” „nagyon szeretném, ha már bilibe pisilnél” „neked is jobb lenne, hiszen kényelmesebb lenne a bugyi, mint a pelenka, nem kellene pelenkacsere” stb.) A lényeg meg kell győznünk és türelmesen meg kell várnunk azt, hogy gyermekünk megérjen erre a nagy változásra, hiszen igenis nagy változás. És dicsérni mérhetetlenül, ha megteszi! Eszünkbe se jusson, hogy kikötözzük a kiságyhoz a bilire!!! Az ilyen anyai magatartás hatására pszichés sérülések, torzulások következnek be!
Ebben a korban már el lehet, sőt el kell kezdeni nevelni, fegyelmezni, viselkedését kontrollálni, megtanítani az alapvető normákra, szabályokra, illemre. Például nem szabad kiabálni nagymamával (helytelen, ha nevetünk „milyen aranyos”). A külső kontrollt a szülőnek folyamatosan gyakorolnia kell, és egy-egy dolgot bizony akár százszor is el kell mondani. Óriási türelemre, energiára és figyelemre van szükség ehhez. De ez szükséges ahhoz, hogy a gyermekben kialakuljon a megfelelő belső kontroll, vagyis viselkedése, normatartó, szabálykövető, normális legyen, mire eljön az ideje, akkor is, amikor nem vagyunk jelen. Ahhoz, hogy a szabályok belsővé váljanak, sokszor kell hallanunk ezeket szüleinktől vagy szeretett tekintélyszemélytől. Egy idő után pedig a gyermek már magának mondja hangosan vagy csak magában, ez jelenti azt, hogy már belsővé vált, a jelenlétünk nélkül is betartja a szabályt. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindent meg kell tanítani a gyermeknek, hiszen ő még semmit sem tud a külvilágról, amikor megszületik. Tehát például nem rosszaság, ha a banánt belekeni a szőnyegbe, csak még nem mondtuk neki, hogy ezt nem szabad csinálni. Ráadásul az előbb említett kontrollt következetesen kell gyakorolni és apa és anya együtt is következetes kell, hogy legyen, különben kaotikussá válik a gyermek számára a szabályok rendszere (nem tudja majd, hogy egy adott szabály érvényes-e vagy sem). Összezavarodik, és nem érjük el a nevelési célt. Ha a gyermekünk rossz ez alapján egyértelműen a mi hibánk, nem tanítottuk meg jónak lenni. Ha pedig mindenre megtanítjuk, amire kell, és szeretetteljes kapcsolatunk van vele, jó lesz, ez biztos. A „rossz vagy” kifejezés használata nemcsak helytelen, hanem ártalmas is, mivel az énkép, éntudat kialakulása is ebben a korban kezdődik. És az első kép, amit magunkról alkotunk az, amit a szüleink tükröznek felénk. Elhisszük nekik (ekkor még), hogy szépek vagyunk, okosak, ügyesek és jók, és ekkor egy pozitív énkép alakul ki, ami több szempontból is jó hatással van a további fejlődésre és viselkedésre. Viszont azt is elhisszük, hogy csúnyák, buták és ügyetlenek vagyunk, ami nagyon-nagyon káros. A súlyos önértékelési zavarok különböző szorongásos állapotokat (pl. szociális fóbia), hangulatzavart, viselkedési zavart (miért viselkedjek jól, ha rossz vagyok?), sőt később személyiségzavart is okozhatnak. Tehát erre nagyon oda kell figyelni!
Egyébként a szófogadatlanság mértéke az első években növekszik. A kicsi gyerekek egyszerűen figyelmen kívül hagyják a szülői kérést, míg a nagyobbak már szóban is tiltakoznak, majd indulati reakciót (sírnak, földhöz vágnak valamit) is produkálnak. Még később (ahogy okosodnak) kifogást, mentséget keresnek, haladékot kérnek, alkudoznak. Ezeket a konfliktusos helyzeteket a szülőnek megfelelően kell kezelni ahhoz, hogy el ne fajuljon a gyermek szófogadatlansága. Következetesen, ha így kell, nincs alku, ha viszont nem muszáj, eleve nem követelem meg. Vigyázni kell, mert a gyerekek nagyon okosak és gyorsan, akár egy elgyengülés elég, hogy megtanulják, hogyan lehet minket befolyásolni. Aki enged a boltban pl. csokiért hisztiző gyerekének, ne csodálkozzon, ha a gyerek azután mindig hisztizni kezd a boltban, ha akar valamit. És büntetésre nincs szükség ebben a korban sem, ha jól csináljuk!
Ebben a korban egyébként már komplex magatartásmintákat vesznek át környezetük tagjaitól, tehát magatartásunk példaként szolgál, így csak úgy viselkedjünk, amit elfogadhatónak tartunk. például, ha nem akarjuk, hogy a gyerek csúnyán beszéljen, ne beszéljünk mi se csúnyán, vagy ha nem akarjuk, hogy verekedéssel oldja meg a problémáit, mi se verjük meg, ha bajt csinált (pláne, ha felidegesített minket). Fontos, hogy a gyermekekben kifejezett hajlandóság mutatkozik a felnőtt elvárásainak teljesítésére.
Ekkor már megnő az apa, a tágabb család szerepe, és élvezi más gyerekek társaságát is. Jó ha néha gyermektársaságot biztosítunk számára, szokjon hozzá a gyerekekhez is, de vigyázni kell az egyensúlyra, mert még jobban élvezi a felnőttek társaságát.
4.      Óvodáskor (3-6 év)
Óvodáskorban már a fejlődés lelassul, években mérhető csupán, nem úgy, mint például csecsemőkorban. A gyermek mozgása fokozatosan ügyesedik, kézügyessége jelentősen javul. A gondolkodás fejlődésének egyik következménye a „miért-korszak”, ami a szülő türelmét próbára teszi. Mindig arra koncentráljunk, hogy a gyerekünk minden válasszal okosodik, kapcsolatunk erősödik, tehát érdemes kitartani és kérdéseire töretlen lelkesedéssel felelni.
Ami a kortárskapcsolatokat illeti, míg az 1-2 éves gyerekek általában versengő módon lépnek fel egymással szemben, három éves korban már a közeledés, kötődés az általános. Élvezik egymás társaságát, képesek együtt játszani (egymás mellett inkább), de hét éves korig még mindig a felnőttek a fontosabbak.
Az észlelés és az érzelmek fejlődése is szembetűnő (pl. a szivacs, ami úgy néz ki, mint egy kő, attól még csak szivacs, ami kőnek látszik, vagy pl. megérti, hogy két gyerek, akik ugyanazt az ajándékot kapták a szülinapjukra, nem egyformán örülnek neki, és azt is megértik, hogy mások tapasztalhatnak vagy gondolhatnak olyasmit, amit ők nem).                Az éntudat tovább fejlődik, és ekkor történik a nemi identitás kialakulása is. Ekkor maszturbáció is előfordulhat (saját nemi szervének simogatása), ami ebben az életkorban teljesen normális, a normál pszichoszexuális fejlődés része, el kell a szülőnek fogadnia. Nem szabad ezért büntetni, megszégyeníteni, megalázni (persze másért sem). A leghelyesebb, ha nem vesszük észre, ha pedig ez megoldhatatlan, annyira nyilvánosan végzi a gyerek, akkor négyszemközt meg kell vele beszélni, hogy ezt csak akkor csinálja, ha mások nem látják. A szülő helytelen reakciója később szexuális problémákat, parafíliákat, a szexualitással kapcsolatos félelmeket, szorongásokat okozhat, esetleg perverziókat is. Iskoláskorra a gyerekek általában abbahagyják.
Ebben a korban már sokkal komolyabb elvárásokat támasztunk a gyerekekkel szemben. Elvárjuk például, hogy megtalálja a helyét az óvodában, elfogadja, megszokja az idegen környezetet, felnőtteket, gyerekeket és szokásokat, hisz az óvodában nyilván más szokások vannak, mint otthon. És bizony nehéz feldolgozni a figyelem elvesztését is, hiszen az óvónéni nem figyelhet mindig csak rá, úgy, mint otthon anya.
Tapasztalatai sokasodnak, egyre többet tud a világról, és lehet, hogy egyre kevesebbet ért segítség nélkül. A szülő feladata, hogy segítse őt a világ megértésében (ami sok időt figyelmet és türelmet igényel a szülő részéről), az óvodai beszoktatást kellő körültekintéssel végezze (beszélje meg gyermekével miért kell oda járni, miért jó, mi történik majd, lelkesítse, ébressze fel a kíváncsiságát, és pozitívan értékelje ezt a dolgot, hisz a gyermek is akkor érzi majd pozitív változásnak). Továbbá támogassa fejlődő énjét, önállósodását, hogy megerősödjön, amennyire csak lehet, hogy meg tudjon birkózni azokkal a konfliktusokkal, feladatokkal, problémákkal, amelyekkel találkozik. Ha a szülő nem bízik gyermekében, a gyermek sem fog bízni magában, és félénkké, szorongóvá válik. Azt szoktam például javasolni, hogy amikor a gyerek önállósodási vágya, önmaga folyamatos kipróbálásának igénye a tetőfokára hág („én akarom, én csinálom, ne segíts”), amit csak lehet, meg kell engedni, nem szabad korlátozni, pláne ne hallja gyakran: „kicsi vagy, úgyse tudod”! Ha aznap pl. nem lesz olyan csinosan felöltözve, vagy a ruha nem lesz olyan szépen berakva a szekrénybe, nem lesz semmi baj. Ha kibomlik a cipőfűzője, be lehet kötni újra, ha nem látja, három nap múlva újra letisztíthatjuk az ablakot stb.  Később ugyanis már nagyon nehéz egy megrendült önbizalmat, egy a sok negatív hatás miatt lecsökkent énerőt korrigálni.                                                     
A játék a fejlődés elengedhetetlen tartozéka, minden fajtája elősegíti az értelmi fejlődést, és gyakorlóterepet biztosít a formálódó funkciók számára (a labda rúgása, a gyöngy fűzése). A játéknak kulcsszerepe van a szociális és érzelmi fejlődésben is: helyzeteket és modelleket kínál mások megértésére, lehetőséget biztosít olyan szerepek kipróbálására, amelyekre a gyerek csak később fog megérni. Továbbá lehetőséget teremt arra, hogy nehézségeket küzdjön le olyan helyzetben, amely nem fenyegető, hozzásegít a feszültséget, fájdalmat okozó helyzetek, konfliktusok feldolgozásához (ezt a funkcióját használja a pszichológia a játékterápiákhoz).
Ha egy mondatban kellene elmondani, mi a dolgunk nekünk szülőknek, azt mondanám: Végtelen türelemmel és szeretettel kell fordulnunk gyermekünk felé, mindig elég időt szánva rá, és közben okosan nevelni, őszintén törekedve a jóra.














#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése