Az óvodáskori hazugságokról
Ha
megkérdezzük: mi a hazugság? ? a válasz kézenfekvőnek tűnik: olyan állítás,
amely n
Családi Lap
Ha
megkérdezzük: mi a hazugság? ? a válasz kézenfekvőnek tűnik: olyan állítás,
amely nem felel meg a valóságnak. Pedig a valóságnak meg nem felelő állításnak
még két igen fontos jellemzővel kell rendelkeznie ahhoz, hogy valóban
hazugságnak minősíthessük. Az egyik az, hogy tudatosnak kell lennie, vagyis
annak az embernek, aki a kijelentést teszi, tisztában kell lennie azzal, hogy
állítása a tényekkel nem egyeztethető össze ? ellenkező esetben ugyanis nem
hazudik, hanem téved. A hazugságnak másik jellemzője, hogy mindig valamilyen
érdek fűződik hozzá, tehát aki hazudik, tudatosan félre akar vezetni másokat,
és a valóságot meghamisító kijelentésétől valami hasznosat, az igazság
kiderülése esetén semmiképpen sem élvezhető előnyt remél.
A
három-hat esztendős gyermekek szülei igen gyakran panaszolják felháborodottan
vagy kétségbeesve (ki-ki vérmérséklete szerint), hogy gyermekük igen sokszor
hazudik. ?Pedig tessék elhinni ? bizonygatják ?, a mi családunkban nem
tanulhatott ilyesmit. Beteg talán vagy valamelyik ősétől örökölte a hazudozási
hajlamot?? Ha elkezdjük faggatni a szülőt, mesélje el, milyenek ezek az
?aggasztó hazugságok?, általában ilyeneket hallunk: A négyéves Feri egyik nap
kijelenti az óvodában, hogy otthon hetek óta nem tudnak fürdeni, mert apukája
hozott neki külföldről egy igazi vízilovat, és azt tartják a kádban. Ártatlan
bárányszemekkel néz az óvó nénire, és csökönyösen ragaszkodik állításához. Még
azt is elmeséli, hogy ez a víziló érthetetlen módon nagyon szereti a spenótot,
ezért ő még a saját adagját is neki szokta ajándékozni. A hatéves Laci viszont
egyik nap lelkendezve meséli el, hogy a tavon osztálytársa alatt beszakadt a
jég, ő azonban utánaugrott és kimentette. Állításában láthatóan nem zavarja,
hogy nem tud úszni, és családjában közismert, hogy fél a víztől. Nos, ezek az
állítások kétségtelenül nem felelnek meg a valóságnak, de mégsem hazugságok.
Ahogy a Szülők könyve című, megjelenés előtt álló munkámban is írom, a
ha?zugság egyik legfontosabb alkotóeleme, feltétele, hogy annak, aki a vitatott
kijelentést teszi, tisztában kell lennie állítása valótlanságával. Vajon
tisztában van-e ezzel az a kisfiú, aki csontszáraz ruhában, angyali
ártatlansággal magyarázza szüleinek, hogy fél órával ezelőtt kimentette legjobb
barátját a vízből? Igen is, nem is. S ez nem lényeget elkenő, dodonai válasz,
mert valóban pontosan ez a helyzet, Az ilyen korú gyerek úgynevezett
fantáziahazugságainak (nem túlságosan sikerült elnevezés ez, hiszen éppen azt
szeretném bizonyítani, hogy ezeket tulajdonképpen nem is nevezhetjük
hazugságoknak) lényege az, hogy miközben már meglehetősen jól ismeri közvetlen
környezete tárgyi és személyi valóságát, még nem tud éles különbséget tenni
külső és belső, objektív és szubjektív valóság között! Mi, felnőttek is
szoktunk ábrándozni (ha máskor nincs rá időnk, hát este, elalvás előtt, úgy
félálomban), de mindig pontosan tudjuk: eddig a valóság, innen az ábránd,
vagyis csalhatatlan biztonsággal húzzuk meg a választóvonalat a rajtunk kívül
lejátszódó események és a bennünk megélt vágyak, ábrándok, gondolatok, álmok
között. Hat-hét esztendős korig erre a gyermek még nem, vagy csak csökkent
mértékben képes, ezért gyakran előfordul, hogy a határ a valóság külső és
belső, megélt formái között elmosódik, és a gyerek vágyait, ábrándjait
megtörtént valóságként éli át. A valóságnak ebből a különös, a felnőttétől lényegesen
különböző megélési módjából a ?sajátosan gyermeki? tulajdonságok, hiedelmek
egész sora levezethető. (Gondoljunk például az álomra vagy a mágikus
világképre.) A kisgyerekben alig-alig iktatódik a képzelt és a kézzelfogható
valóság közé a felnőtt ember számtalan tapasztalat által megerősített tudása,
az, hogy a belső és a külső valóság, a vágy és a megvalósulás között szakadék
húzódik, melyet ? ha egyáltalán ? kizárólag cselekvéseinkkel, tetteinkkel
hidalhatunk át. A fantáziahazugság tehát nem hazugság, mert a gyerek nincs
tisztában az állítása és a tények közötti ellentmondással: történeteit nemcsak
velünk akarja elhitetni, de amíg mondja, maga is hisz azok valódiságában! A
fantáziahazugságon a szülőnek megbotránkoznia: ?Istenem, vajon kitől tanulhatta??
vagy éppenséggel büntetni érte a gyereket ? nem szabad. Nemcsak azért, mert
valójában ártatlan, hanem azért sem, mert a fantáziahazugság gyakori és szigorú
büntetésével megfélemlítjük, és nem a hazugságról, hanem fantáziájának szabadon
engedéséről ? azt is mondhatnám: a gondolkozásról ? szoktatjuk le! Pedig a
fantázia nagy?szerű adománya az embernek, melyet a későbbi életkorokban, amikor
már hasznosan működik, alkotó fantáziának, kreativitásnak nevezünk! Ha jól
odafigyelünk gyermekünkre, feltétlenül észre fogjuk venni, hogy
fantáziahazugságai mindig valamilyen vágyat fejeznek ki, melyet ő, mágikus
hatalmánál fogva, valósággá varázsol át. Miközben valamilyen tréfás, kedves ?
soha nem megszégyenítő vagy megalázó! ? megjegyzéssel elhárítjuk a gyerek csapongó
fantáziájának legújabb sziporkáit, legyen gondunk arra is ? ha ez lehetséges ?,
hogy reális kapcsolatot teremtsünk a fantáziahazugságban jelentkező vágy és a
valóság között. Azt a gyereket például, aki barátja kimentését mesélte
szüleinek, mindenekelőtt úszni kell meg?tanítani! Nem arról van szó tehát, hogy
egyszerűen ? vagy mindenáron! ? ki kell elégítenünk gyermekünk vágyait. A
gyerek tanulja meg az ábrándok, kívánságok megvalósításának felnőttes módját,
és azt, hogy a megvalósulás tetteink, cselekedeteink következményeként
képzelhető el. Van azonban a fantáziahazugságoknak egy olyan formája, amelyről
külön is érdemes beszélni. Általában négy- és hétesztendős kor között szokott
előfordulni, hogy a gyerek fantáziája segítségével barátot teremt magának; ?fantáziabarátot?,
aki ? mint az elnevezés is mutatja ? a valóságban nem, csak a gyermek
képzeletében létezik. A szülő, ha figyel gyermekére, könnyen észreveszi, hogy a
fantáziabarát szinte kivétel nélkül mindig a gyermekével ellentétes
tulajdonságok hordozója: rettenthetetlen hős, ha teremtője félénk, ugyanakkor
engedetlen, ha kitalálója jó gyerek; leküzdhetetlen étvágyú, ha a gyerek nem
eszik, és természetesen mindez fordítva is lehetséges. Azt hiszem, világos,
hogy a fantáziabarátságok szintén a gyerek vágyait tükrözik; csupán annyiban
különböznek a fantáziahazugságoktól, hogy ezeket a vágyakat a gyerek nem tartja
meg saját énjének határain belül, hanem egy másik, képzeletbeli személyre
vetíti rá. Felruházza fantáziabarátját azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket
önmagában fájóan hiányol. Néha az is előfordul, hogy azokkal a vonásokkal
ajándékozza meg őt, amelyeket saját személyiségében nem képes elfogadni. A
fantáziabarátról ugyanaz elmondható, mint a fantáziákról általában: mindaddig
ártalmatlan, amíg olyan mérvű nem lesz, hogy a gyereket elvonja a valóságtól.
Ekkor már könnyen veszélyessé válhat a hiányolt vagy nehezményezett
tulajdonságok kivetítése egy képzeletbeli személyre. A harmonikus fejlődés
során viszont a gyerek eljut odáig, hogy értékelni tudja jó tulajdonságait,
ugyanakkor magáénak ismeri el a hibáit is. Elfogadja, hogy ő mindez együtt,
akivel akad baj és gond bőven, de aki mégis nagyon szeretett, nagyon fontos és
egyetlen személy. Mindebből az következik, hogy az óvodás nem is képes a
hazugságra, és amit a szülő esetenként annak vél, tulajdonképpen nem más, mint
a képzelet és a valóság ártatlan összemosódása? Sajnos, nem így van! De erről ?
és a szülői teendőkről ? legközelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése