A családi nevelés és az iskolázás
Azt, hogy egy gyermek mennyire sikeres az iskolában (például hogy mennyire érzi ott jól magát, milyen szívesen jár oda, milyen jó eredményeket ér el, hogyan halad előre az iskolarendszerben, milyen végzettséget ér el végül, stb.) igen erősen befolyásolja mindaz, amit a családjában lát, tanul, tapasztal. Hogy a családi nevelés milyensége és az iskolázás sikerssége erősen összefügg, ma már minden tanár által jól ismert és köztudott tény. Mindjárt az elején jegyezzük meg: akár azt is mondhatnánk, hogy túl jól ismert is lett ez a tény időközben, s ennek hatására egyes tanárok hajlamosak túl nagy jelentőséget tulajdonítani a gyeremek családi körülményeinek, akár teljes egészében is felelőssé tenni mindazért, amit a gyermek az iskolában elér vagy produkál. Noha a családi nevelés jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindaz, ami az iskolában történik a gyerekkel, szintén döntő hatással van a teljesítményére, eredményeire, a sorsára. Ha tanárként nem így gondolkodnánk, aligha hihetnénk abban, hogy a nehezebb sorsú, „zűrösebb” családi hátterű gyerek érdekében is megéri dolgozni, mert ő is viheti olyan sokra, mint a szerencsésebbek, ha megfelelő segítséget kap hozzá.
Nézzük ezek után, hol van tehát ebben a rendszerben a család helye.
A családról azt szoktuk mondani, hogy az a megszületett gyermek számára az elsődleges szocializációs színtér (fogalomtár). A gyermek a családban tanul meg egy sor olyan dolgot, amelyek alkalmassá teszik őt arra, hogy a többi emberrel együtt, társas környezetben, tágabb értelemben: a társadalomban éljen, kapcsolatokat tudjon létrehozni és fenntartani a többi emberrel. Majomkísérletekből, illetve gyermeklélektani, fejlődéslélektani vizsgálatokból tudjuk, hogy a gyermek nevelésében a korai szakasznak (ember esetében szűken véve az első, tágabban az első három életévnek) milyen döntő jelentősége van; az első élmények, a korai környezet sokféle módon hat az egyed későbbi életére.
Hogy milyen hatásokról van szó? A család szocializációs funkcióit, feladatait így foglalhatjuk össze:
1. GONDOZÁS – az embergyerek köztudottan rendkívül esendően születik. Sok faj kölykei igen „életrevalóan” jönnek a világra, pl. sok alacsonyabb rendű gerinces állat utóda megszületése pillanatától képes gondoskodni magáról, vagy pl. a patás állatok csikói születésük után igen hamar felállnak, és, ugyan rászorulnak anyjuk gondoskodására, de képesek önerejükből a csorda vagy a szülők követésére. Azonban a fejlett emlősök, pl. a majmok kölykei is, kifejezetten hosszú ideig szorulnak a szülők gondoskodására, intenzív anyai gondozás hiányában ezek a kölykök – és az embergyerekek is – elpusztulnak, nem képesek az életben maradásra. A gondozás minősége (pl. milyen táplálékot kap a kicsi, milyen egészségi állapotban van, stb.) kihat az egyed egész további életére.
2. A BIZTONSÁGÉRZET MEGTEREMTÉSE. Az egészséges személyiségfejlődés alapja, hogy a csecsemőt születésétől fogva (sőt, újabb megfigyelések szerint már előtte) biztonságos, szeretetteljes, bátorító környezet vegye körül. Az ember életében az egy bizonyos személyhez kötődő szoros szeretetkapcsolat elengedhetetlen ahhoz, hogy a kisgyermek maga is szeretetteljes kapcsolatokra, örömre képes felnőtté váljon. A kutatások eredményei azt mutatják, nem túlzás azt állítani, hogy a csecsemő számára a szoros és gyakori testi kapcsolat (ölelés, karba vétel, simogatás, stb.) legalább ugyanolyan elemi szükséglet, mint a megfelelő mennyiségű és minőségű táplálék.
3. A BESZÉD MEGTANÍTÁSA. A legtöbb esetben a gyermek környezete élénk érdeklődéssel követi a kicsi fejlődését, nagy figyelemmel veszik körül, sokat beszélnek hozzá. A fejlődés egyik kiemelt „mutatója” a beszédtanulás, és ez a nevelés egyik legfontosabb feladata is. Csecsemőkkel, kisgyermekekkel általában másképp beszélünk, mint más szituációkban. A gyermekkel szembeni sajátos beszéd, amelyre a legtöbben ösztönösen „átkapcsolunk”, ha csecsemővel, kisgyermekkel beszélünk (például a szavak gyakori ismétlése, mindennapi cselekvések beszéddel követése, vagy a sajátos hanghordozás, a „gügyögés” a gyermekkel való beszélgetésben) mind azt szolgálja, hogy a kicsi könnyebben tanuljon beszélni. Bizony nem mindenki azonos szinten tanulja meg végül a beszédet, még a saját anyanyelvét sem. Vannak, akik könnyedén, árnyaltan, választékosan fejezik ki magukat, nem esik nehezükre, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben megtalálják a „megfelelő hangot”, így sikeresen intézzék ügyeiket. Mások gyakran érzik úgy, hogy nem tudják jól kifejezni magukat, keresik a szavakat, nem mindig a megfelelő kifejezéseke használják, vagy nem találják meg minden helyzetben a helyzet követelte beszédmódot. A beszédük alapján meg is ítéljük, „osztályozzuk” az embereket. Ami pedig az iskolát illeti, nos ott, talán a testnevelést meg a rajzot kivéve, minden a nyelvben történik, a tanulás oroszlánrésze verbális tanulás, a tananyag legnagyobb hányada szövegek formájában kerül elénk. Ebből következik, hogy az iskolai tevékenységben döntő az, hogy milyen szinten beszéli a gyermek a saját anyanyelvét. Ha egy gyermek azzal van elfoglalva, hogy az éppen olvasott szöveg kifejezéseit próbálja megérteni, természetesen nehezebben fog menni neki, hogy a szöveg értelmére koncentráljon. De akár még az is nehézséget jelenthet, hogy a gyermek egyszerű utasításokat vagy közléseket megértsen. A következő interjúrészlet egy pedagógusdiplomát szerzett, cigány származású fiatallal készült beszélgetésből származik. Arról az időről mesél, amikor iskolába került, és sajnálkozik, hogy nem járt óvodába:
„Az iskolában is és otthon is másképp beszéltem. Mikor bementem az iskolába, néhány olyan dolgot mondtak, azt sem tudtuk mi az. Miről beszél tanárnő – kérdeztük. Fogalmunk sem volt. Olyan fogalmi zavaraim voltak, hogy azt elképzelni se tudja.”
Ennek a fiatalembernek magyar az anyanyelve, mégis komoly gondot okozott számára, hogy megértse az iskola nyelvét, amely gyökeresen más volt, mint amit otthon tanult. (Itt most csak utalunk arra a még bonyolultabb helyzetre, amikor egy gyermeknek az otthon tanult anyanyelvétől különböző nyelven kell tanulnia az iskolában, gondoljunk pl. egy olyan, magyar iskolába került cigány kisgyerekre, akinek a családja még valamelyik cigány nyelvváltozatot beszéli otthon, vagy egy romániai, szlovákiai, többségi iskolába került magyarajkú gyermekre – de ez egy másik problémakör.)
4. AZ ELSŐ INTERAKCIÓS TÉR. A család az az első közeg, ahol a gyermek óhatatlanul kapcsolatba kerül a többi emberrel. Tudjuk, hogy már a néhány órás csecsemő is nagyon erősen követi azt a „programot”, amely a szociális kapcsolatok felvételére, tanulására ösztönzi őt. A csecsemőkről korábban azt gondolták, hogy néhány hetes korukig nem is látnak, alig érzékelik az őket körülvevő világot, csak esznek, alszanak. Ma már tudjuk, hogy a kisbaba a születése utáni néhány órában már elkezdi felvenni a kapcsolatot a környezetével, és elsősorban a társas környezetével, mondhatni, hogy elkezd dolgozni a saját szocializációján. Jó példa erre, hogy a sokáig „vaknak” hitt kisbabák igenis komoly figyelemmel vizsgálják azokat a képeket, amelyek a látómezőjükbe kerülnek, ha tekintetüket egyelőre nem is képesek még tudatosan irányítani. Minél színesebb, differenciáltabb egy ábra, annál jobban felkelti az újszülött érdeklődését, és annál hosszabb ideig „legelteti a szemét” egy képen a baba, minél inkább hasonlít a kép egy emberi archoz. Sőt, a rajzolt arcon látható érzelmek is korai életkorban hatni kezdenek az újszülöttekre, a morcos arcot ábrázoló rajztól pl. könnyen sírva fakadnak, a jókedvűtől mosolyognak, azaz elkezdik utánozni és tanulni az emberi érzelmeket, ezek kifejezését, a viselkedéseket. A gyermek különböző személyekkel kerül kapcsolatba, érintkezésbe, interakcióba, s ennek során tanulja meg az együttélés, együttműködés egyszerűbb és bonyolultabb játékszabályait, a szobatisztaságtól az érzelmek és kívánságok kifejezésén keresztül a mások befolyásolásának „tudományáig”.
5. MODELLEK, IDENTITÁS. A gyermek nem kész személyiségként születik. A személyiség fokozatosan fejlődik, az öröklött, „hozott” tényezők és a környezeti ingerek kölcsönhatásában. Nemcsak a követhető viselkedési mintákat, reagálásmódokat tanuljuk a családban, hanem az alapvető, életünk során elénk kerülő szerepekhez is modelleket kapunk (például a nemi szerepekhez, társas, életkori szerepekhez). Ideális esetben a gyermeket olyan családi környezet veszi körül, amelyben alkalma van több, különböző nemű, különböző életkorú, különböző státusú, egészséges, kiegyensúlyozott felnőttel (és gyermekkel) interakcióba kerülni, így sokféle helyzetben folyhat a korai tanulás.
A korai szocializáció elégtelen, hiányos volta súlyos következményekkel járhat. A családszerkezet megváltozásával (a hagyományos nagycsalád megszűnése, együtt élő családtagok számának csökkenése, válás, egyszülős családok, csökkenő gyermekszám a családon belül, stb.) szűkülnek a gyermek interakciós lehetőségei. De teljes szerkezetű családon belül is előfordulhatnak olyan személyiségzavarok, vagy a szülők kapcsolatának zavarai, amelyek a gyermek egészséges lelki és értelmi fejlődését veszélyeztetik (pl. az anyák nem adják meg a szükséges testi kontaktust a gyermekeknek, vagy ellentmondásosan viselkednek velük szemben, gyakran élnek meg a gyerekek a családon belül konfliktusos, érzelmileg feszült helyzeteket. Még súlyosabb esetben a gyermek legelemibb, gondozással kapcsolatos igényei sem elégülnek ki a családon belül, pl. a kisgyermek éhezik, vagy nem kap megfelelő orvosi ellátást. A hiányos vagy elégtelen korai szocializáció következményei lehetnek az általános fejlődési visszamaradás, az intelligencia fejlődésének elmaradása, a társas magatartás, a nyelvi viselkedés zavarai. Az újszülöttek, csecsemők és gyermekek nevelésére a funkcióit betöltő, vagyis jól működő család a legideálisabb helyszín – ha az egészségügyi, vagy táplálkozási körülmények jobbak is lennének egy gyermekotthonban, mint jónéhány szegény sorsú családban, semmilyen intézményes nevelés nem helyettesítheti a személyre szóló szeretetkapcsolatokat. Mindezek érthetővé teszik, miért olyan fontos az iskolai sikeresség szempontjából is a családi háttér.
Továbblépve, azt is megállapíthatjuk, hogy a család a (már korábban tárgyalt) kulturális tőke átadásának rejtett (nehezen vizsgálható), de nagyon is hatékony színtere. Azt gondolhatnák, hogy a kulturális tőke megszerzése, gyarapítása elsősorban az iskola által történik, de ez nem ilyen egyszerű. Mire a gyermek hat-hétévesen iskolába kerül, már egy sor tudással, tapasztalattal, kialakult képességgel rendelkezik, amelyek nagyon különbözőek a gyerekeknél. Például nem minden családban egyforma a beszéd, az anyanyelv használatának módja, és így a nyelvelsajátítás szintje. Az iskolába kerüléskor ugyanakkor többnyire adottnak veszik, hogy az azonos anyanyelvű gyerekek mindegyike nehézség nélkül megérti és használja az iskolában használt nyelvezetet. Noha az ezzel kapcsolatos felismerés meglehetősen régi keletű, legalább a 60-as évek óta komoly kutatások erősítik meg a jelenség létezését, nálunk még mindig csak kevés iskola fordít tudatosan figyelmet erre a különbségre, a hiányosságok pótlására.
De a családi kulturális tőke része magán a nyelven kívül tulajdonképpen minden más is, amivel a gyermek a családban találkozik. Mintát ad az, pl. hogy milyen témákról társalognak a szülők, milyen vendégek jönnek a családba, vannak-e otthon könyvek, és hogyan használják őket (kialakul-e a gyermeknek az iskolába kerülés idejére valamilyen pozitív viszonya a könyvekhez, az olvasáshoz), vagy pl. hogy hogyan töltik a szülők a szabadidejüket.
Akiknek van alkalmuk kisgyermeket nevelő szülők, családok mindennapjait megfigyelni, saját tapasztalataikból tudhatják, hogy a családok nem ugyanúgy bánnak gyermekeikkel, nem ugyanazokat az értékeket tartják fontosnak, nem ugyanarra nevelik a gyermekeket, azonban a hétköznapokban általában kevés családdal találkozunk. Egy vizsgálat (Klaus Mollenhauer), amely kifejezetten arra irányult, hogy a különböző családokban milyen értékeket tartanak fontosnak, arra a következtetésre jutott, hogy a családi nevelési gyakorlat meghatározott formái előre jelzik a várható, átlagos vagy attól eltérő iskolai eredményt.
Mollenhauer két alapvetően eltérő nevelési „értékhorizontot” vett észre: a szülők egyik része elsősorban társas értékeket tart szem előtt, gyermekét főleg az alkalmazkodásra neveli, a „jó gyerek” ebben az esetben szófogadó, engedelmes, udvarias, a szabályoknak megfelelően viselkedik. A másik beállítottság az ún. teljesítményre orientált magatartás. Ilyenkor szülők számára fontosabb a gyermek kezdeményezőkészsége, aktivitása, egyéniségének kifejezése, mint az alkalmazkodás, bátorítják a gyermek egyéni megnyilatkozásait, amelyek az előző esetben inkább „rosszalkodásnak” minősülnének. A nevelésben megnyilatkozó különbségek érvényesek az iskolával kapcsolatos elvárásokra is: az utóbbi nevelési értékeket követő szülők számára rendszerint az iskolai teljesítmény is fontosabb: azt tartják szem előtt, hogy a gyermek „vigye valamire”, semmint hogy „jól viselkedjen”. Az oktatás és a társadalmi felemelkedés, feltörekvés motivációinak (az aspiráció szintjének, fogalomtár) vizsgálata rétegspecifikus különbségeket mutatott ki, amelyek összefüggnek az iskolai teljesítménnyel. A középrétegekből származó gyermekeknél a jobb teljesítmények és az aspiráció magasabb szintje egy „aktivista”, „jövőre orientált”, „individualista” nevelési értékhorizonttal függ össze.
Tehát a teljesítménykülönbségek okát a gyerekek társadalmi helyzetével összefüggő nevelési és tapasztalatrendszerben találta meg a kutató. A társadalom alsó rétegeiben viszont ezek az értékek csak minimális szerepet játszanak. Ők nem rendelkeznek azzal, amit korábban a „késleltetett jutalom sémájának” neveztünk, vagyis nem függesztik fel valamely vágyuk közvetlen kielégítését később teljesíthető elvárások kedvéért. (Márpedig az iskolázás csakis hosszú távon megtérülő befektetésnek fogható fel.) Mollenhauer szerint „az értékorientáció, a célul kitűzött oktatási szint és a teljesítmény mindig összefügg.” Sajátos módon az anya aspirációs szintje rendszerint meghatározóbb, mint az apáké.
Hasonló jelenség, hogy a szülők a legtöbb esetben a magukéhoz hasonló életpályát képzelnek el gyermekeik számára, s ez is azt segíti elő, hogy a legmeghatározóbb tendencia a társadalom hosszú távú folyamataiban a szülők társadalmi helyzetének továbbörökítése, s ezáltal a meglévő társadalmi szerkezet (s vele együtt az egyenlőtlenségek) újratermelése. A következő ábrát megfigyelve láthatjuk például hogy a szülők leginkább a saját magukéhoz hasonló pályát képzelnek el gyermekeik számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése