SZÜLŐI PÉLDAKÉP
A SZÜLŐI PÉLDAKÉP MITOSZA
Egészen kicsi korunkban mindenható, istenszerű szüleink a mindenséget jelentik számunkra. Rájuk vagyunk utalva, ők pedig gondoskodnak rólunk. Ahogy a világ kitárul, szükségünk van rá, hogy a nagy ismeretlen élettel szemben biztonságban érezzük magunkat, tökéletesnek hitt szüleink révén.
Ahogy azonban elkezdjük érvényesíteni függetlenségünket, küzdünk egyéni identitásunkért, saját akaratunkért,a természetadta tények megváltoztatják viselkedésünket..
A szülőkről való leválás a kamaszkor idején csúcsosodik, szembeszállva mindennel, amit szüleink képviselnek. Stabil családban a szülők igyekeznek tolerálni a bontakozó függetlenséget.
Az úgymond „mérgező” szülők nem ilyen megértőek. A lázadást személyes támadásnak vélik, s nem segítik az egészséges fejlődést, hanem tudattalanul aláássák azt. Negatív módszereikkel elfojtják a gyerek bimbózó függetlenségét, és kárt tesznek önbecsülésében. Szabályokat állítanak fel, ítélkeznek, és fájdalmat okoznak. Meg kell kérdőjelezni azt az általános fölfogást, hogy a szüleinknek joguk van irányítani bennünket, pusztán azért, mert életet adtak nekünk. Ha valaki isteníti a szüleit, akár élnek, akár meghaltak már, azzal elfogadja, hogy az ő elvárásaik szerint éljen. „Le kell hozni” a szülőket a valóság talajára, és annak látni őket, amik, és ki kell egyenlíteni a hatalmi viszonyokat a velük való kapcsolatban.
Ha nem így teszünk, és ragaszkodunk a tökéletes szülők mítoszához, az ő nyilvánvaló hibáik ellenére is saját magunkat fogjuk okolni életünk boldogtalanságáért.
AZ ALKALMATLAN SZÜLŐK
A gyerekeknek alapvető joguk, hogy a fizikai gondoskodás mellett emocionális gondoskodásban is részesüljenek, tiszteletben tartsák érzelmeiket, és úgy bánjanak velük, hogy kifejlődhessen önbecsülésük.
Joguk van a viselkedésükhöz megfelelő szülői útmutatást kapni, szabad hibákat elkövetniük, és joguk van ahhoz, hogy fegyelmezzék őket - testi vagy érzelmi bántódás nélkül. Az elégséges szülői tevékenység alapját az alábbi tényezők alkotják: a szülők kötelesek: ellátni gyerekük fizikai szükségleteit, megóvni gyereküket fizikai bántalmaktól, kielégíteni gyerekük szeretet-, figyelem- és érzelemigéynyét, megvédeni őket az érzelmi bántalmaktól, morális és etikai útmutatást adni. A „mérgező” szülők ritkán jutnak tovább az elsőnél. Nemcsak hogy képtelenek kielégíteni gyermekük szükségleteit, de sok esetben elvárják, sőt megkövetelik, hogy a gyerekek viseljék a szülők gondját. Amikor a szülő saját teendőit a gyerekre kényszeríti, a családi szerepek összemosódnak eltorzulnak vagy felcserélődnek.
Ha a gyerek arra kényszerül, hogy saját, sőt akár szülei szülője legyen, nincs kit követnie, nincs kitől tanulnia, és nincs kire felnéznie. Az érzelmi fejlődésnek ebben a döntő szakaszában szülői példakép híján a gyerek személyes identitása elsodródik a szerepzavar tengerében. Az ilyen gyermekre olyan felelősség hárul, ami a szüleit illetné meg. Arra kényszerül, hogy túl korán felnőjön, és ezzel megfosztják gyerekkorától. Mini-felnőtté kell válnia, hogy a családot egybetartsa.
AZ IRÁNYITÓ SZÜLŐK
Az irányítás alapvetően nem káros, hanem jól alkalmazva kifejezetten szükséges. Ha egy anya viszszatartja tipegő kisgyerekét, hogy ne kalandozzon el az utcán, nem irányítónak, hanem óvatosnak tartjuk. A kellő irányítás akkor válik túlzottá, amikor az anya tíz évvel később is visszafogja a gyerekét, jóval azután, hogy az már képes egymaga átmenni az úttesten. Azok a gyerekek, akiket nem bátorítanak cselekvésre, próbálkozásra, felfedezésre, boldogulásra és kockáztatásra, gyakran tehetetlennek és elégtelennek érzik magukat. Aggódó, rettegő szüleik túlzott irányítása gyakran magukban a gyerekekben is aggodalmat és rettegést vált ki. Ez megnehezíti számukra az érés folyamatát. Amikor kamasszá serdülnek és felnőnek, sokan soha nem képesek kinőni a szülői útmutatás és irányítás igényét. Ennek következtében szüleik továbbra is bitorolják, manipulálják, és nemegyszer uralják életüket. A feleslegessé válástól való félelem sok irányító szülőt arra indít, hogy gyerekében állandósítsa a tehetetlenség érzését. Ezek a szülők kórosan rettegnek az „üres fészek szindrómától”: a veszteség elkerülhetetlen érzésétől, amelyet minden szülő átél, akinek a gyerekei végleg elhagyják az otthont.
Az irányító szülő úgy érzi, hogy továbbra is neki kell gondoskodnia gyermekéről, irányítania kell, s ez folytonos aggódásban mutatkozik meg. „A javadat akarjuk”, „ezt érted tesszük” kifejezések mind ugyanazt jelentik: „Azért teszem ezt, mert annyira rettegek, hogy elveszítelek, hogy még arra is kész vagyok, hogy boldogtalanná tegyelek” - persze mindezt nem tudatosan. Minden szülő addig irányítja a gyerekét, amíg az nem képes ura lenni a saját életének. Normális családokban az átmenet röviddel a kamaszkor után bekövetkezik.
A SZÜLŐK NEM GONOSZAK
Mindenek előtt nyugodtan állíthatom hogy: a szülők nevelési szándékai csaknem mindig jók, s csak ritkán lehet felfedezni bennük olyasmit, amit a pszichológia „kórosnak” vagy „betegesnek” nevez. Legtöbbször tájékozatlanságról, rossz beidegződésekről van szó. Nem műveletlenek, mert az apák között sok a sikeres ügyvéd, orvos, mérnök, s más szakember, vagy egyszerűen olyanok, akik becsülettel helytállnak a maguk hivatásában. Igen sok anya diplomával rendelkezik, s szintén remekül helytállnak vállalkozások élén, munkahelyeken. „Képzettségük azonban még a legelemibb ismereteket sem nyújtotta számukra az eredményes emberi kapcsolatokról, az emberek közötti őszinte érintkezésről vagy a konstruktív problémamegoldás elveiről és gyakorlati fogásairól. Mindezzel egy pillanatra sem szeretném azt mondani, hogy akik ezeket az elveket nem ismerik, azok nem tudnak gyermeket nevelni. A világért sem! Sok szülő, nevelő eljutott a maga tapasztalata szerint azokra a gyakorlati megoldásokra, amelyeket a neveléstudomány alapjaiban rendszerezetten ismertetnek..
De – sajnos – igen sokan vannak, azok, akik millió körülmény miatt nem szerezhették meg ezeket a tapasztalatokat, ismereteketNagyon hasznos segítséget je-lenthet, ha tematikus rendben a konkrét nevelési témákat vesszük sorra, illetve a gyermek fejlődésével kapcsolatban jelentkező problématerületeket együtt átbeszéljük.
AZ ÉLETRE VALÓ FELKÉSZITÉSNÉL
– különösen középiskolásoknál – szintén igen hasznos a milliószor és unásig elszajkózott nemi felvilágosítást olyan témákkal is kiegészíteni, hogy hogyan szeressék leendő gyermekeiket. A szülőktől tehát ne csupán azt várja el a pedagógus, hogy a gyermeknek rendben kész legyen a leckéje, az órákra elvigye az előírt munkaeszközöket, stb. A szülők gyakran tanácstalanok (a pedagógusokkal együtt), hogy milyennek kellene lenni annak a családi háttérnek, ami biztosíthatná a gyermek pszichikai szilárdságát, egészséges fejlődését.
A gyermekkori benyomások végigkísérik az embert egész életében, s bizonyos nevelési hatások elpusztíthatatlan kötelékként bizonyos korlátok közé képesek szorítani az embert.
A CSALÁDBANKÉT,ÁLLANDÓAN ÉRVÉNYESÜLŐ HATÁS JELENLÉTÉBEN FEJLŐDIK A GYERMEK SZEMÉLYISÉGE.:
1. a család természetes életvizszonyaiban gyökerező hatásainak közegében, és
2. a másodlagos, tudatosan irányított és közvetített nevelési ráhatások erőterében.
. A tudatos ráhatás alakítja ki a gyermek életprogramjait,értékrendjét, magatartását.. A család mint „elsőközösség” a kisgyermek szemében egyetlen valóság, egység. Ez az egyetlen valóság számára az egyetlen,a biztos és bizonyos „abszolút” valóság, hiszen léte függ tőle. Mivel nem ismer mást, „ideálként”vésődik lelkébe. Ez nyújtja egyrészt a növekedéshez szükséges biztonságot, másrészt a bátorítást akezdeményezések-kudarcok lehangoló kilátástalanságában. Ugyanakkor – amint már fentebb jeleztük
Ennek a „zárt rendszernek” lehetnek súlyos zavarai is. Ha a család mint rendszer hibásan működik,
Akkor „a belső diszharmónia a gyermeknek megmerevedett és célszerűtlen ítéleti-viselkedési mintákat közvetít, így azt fejlődésében megakadályozza. A hibásan működő családrendszer mintegy önmagát lezárja. Nem állítjuk, hogy a szülőknek nem lehet semmiféle hiányossága, komplexusa. Ez nem csupán emberfeletti teljesítmény lenne, hanem valótlan elvárás. Inkább arról van szó, hogy a szülőknek szembe kellene nézniük komplexusaikkal.El kell ismerni a hibákat! Nem az életet kell korlátozni, hanem a tudattalanunkat.
A szülők csak úgy óvhatják meg gyermeküket a nemtermészeti eredetű ártalmaktól, ha mindent megtesznek azért, hogy az élet lelki nehézségei elől ne térjenek ki megtévesztő mesterkedésekkel, hanem inkább fogadják el őket mint feladatokat, vállalva azt is, hogy a leggondosabban belevilágítsanak éppen a sötét sarokba.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése