A KONFLIKTUS KERÜLÉS.
Ha a kóros családi egyensúly fenntartását az segíti elő, hogy valamelyik családtag “rossz”, beteg vagy megőrül, akkor az egész stabilitást szolgáló szabályrendszer és kommunikációs séma káros.
A tapasztalatok egyértelműen igazolják, hogy ha a család kóros kommunikációs mintái és szabályai megváltoznak, változás áll be.
A mentális, illetve magatartási zavarok gyakran összefonódnak, és nem egyszer megtalálhatók egy személyben, vagy egy család különböző tagjainál “szétosztva: “A mi családunk normális, harmonikus, rendes család, és nincs más probléma, csak a gyerek vagy egy másik családtag betegsége.” A fő mozgató erő a félelem. Ezért mindenáron el kell kerülni, hogy a konfliktus nyíltan megfogalmazódjon, “a feszültség, a konfrontáció csak bajt okozhat”.
Gyakori, hogy éppen a veszekedő vagy verekedő családban felnőtt gyermekek határozzák el, hogy az ő családjukban “békesség és harmónia” fog uralkodni. A konfliktustabu jelensége az, hogy a család bizonyos tagjai között a konfliktus lehetőségének még a feltételezése is tilos: a szülők pl. nagyon ügyelnek arra, hogy a gyerekeknek eszükbe se jusson, hogy köztük viszály lehet. A konfliktustabunak azonban ára van: ha a házastársak között a feszültség nagyobb a megengedettnél, a feszültség áthelyeződhet a gyermekekre.
A konfliktus kitörésének megelőzésére szolgáló elkenések, leszerelések vagy más konfliktuskerülő technikák változatosak. Az élet valamennyi megnyilvánulása a konfliktuskerülés eszközévé válhat akkor, ha erre a célra használják: a munka, tévénézés, viccelődés, evés, társasághívás, alkoholfogyasztás stb. Konfliktusleszerelő szerepe lehet a fejfájásnak, rosszullétnek, egyéb testi tüneteknek. Más formák: a figyelemelterelés és a többszörös félbeszakítás. A konfliktuskerülés legveszedelmesebb módszere a gyermek bevonása a konfliktusba, illetve a konfliktus “megoldása” a gyermek segítségével. Pl. azokat a házastársakat, akik nem tudnak egymással jól kommunikálni, “egyesíti” a gyermekkel való törődés.
Az egészséges fejlődés biztosítéka, hogy a házastársak a házastársi, a szülők a szülői és a gyermekek a gyermeki alrendszerhez tartozzanak, vagyis hogy a családban a különböző szerepek ne cserélődjenek fel. Pl. ha az anya rendszeresen a fiával beszéli meg az apa gyengeségeit, ez a “férjszerep” a gyermek fejlődésének akadályává válik, számára terhet és függőséget fog jelenteni. A gyermekét vagy gyermekeit egyedül nevelő szülő esetében gyakrabban fordul elő szerepváltás. Ha az egyedül maradt szülő magánélete megszűnik, könnyen bekövetkezhet, hogy gyermekét vagy valamelyiket a gyermekek közül partnerként igényli.
Amikor a gyermek serdülő- vagy felnőttkorba kerül, és az önállósodás veszélye fenyeget, akkor a szülő a gyermekével való “partnerségi” kapcsolatot úgy tarthatja fent, ha nem engedi “felnőni”.
Normális körülmények között a határvonalak jellege változik a család életperiódusainak megfelelően: pl. pici gyermek esetén az anya–gyermek összefonódás. Az elmosódott határvonalak erősítik az együvé tartozás, a védettség érzését, de nehezítik a családtagok autonómiájának a kialakulását.. Mindenki pontosan tudja, hogy mit érez, vagy mit gondol a másik, és ez a beszélgetési sémákban is megmutatkozik: gyakran beszélnek a másik helyett, válaszolnak helyette, és mindig mindent megmagyaráznak. Nem azt mondják: “bosszant, hogy elfelejtettél cukrot venni”, hanem: “sohasem gondolsz a többiekre”. A telefonbeszélgetéstől a levélig minden közügy, és nem alakulhat ki magánügy. Az “Egyél még!, Jól öltözz fel!, Hol voltál?, Hová mész?, Mikor jössz haza?, Miért jössz ilyen későn?” szövegek az összefonódott családokban változatlanul ismétlődnek akkor is, amikor a gyermek már nagy, vagy akár felnőtt, sőt maga is szülő. A betegség még erősebb törődési reakciókat vált ki.
Merev határvonalak esetén a család védő funkciója korlátozott, a kommunikáció nehéz, és a családtagok korai önállóságra kényszerülnek. Az ilyen laza kapcsolatú család gyakran akkor sem reagál, amikor szükség lenne rá. Pl. a felnőtteknek nem tűnik fel, hogy a gyermek nem ment iskolába, vagy rosszkedvű, lázas, nem eszik stb. Sokszor igen erős inger kell ahhoz, hogy a család védő funkcióját aktivizálja, és figyelmét felkeltse: pl. asztmás roham, öngyilkossági kísérlet,
A család egészséges fejlődésének az alapja a házastársak közti kapcsolat működése. Ha az egyik fél úgy érzi, hogy alulmarad a kapcsolatban, akkor támaszt nyerhet pl. az orvosban – ha “tüneteket” ajánl fel neki –, vagy megerősítést és megértést kaphat egy szeretőtől.
Az “egyensúly” helyreállítására szolgáló szövetséges lehet azonban a gyermek is. Az egyik szülő és az egyik gyermek, vagy mindkét szülő és egy-egy gyermek között tartós koalíció (összejátszás vagy együttes illúzió jelensége), illetve koalíciók alakulhatnak ki. Ilyenkor a különböző koalíciókba bevont testvérek közötti kapcsolat alapvetően rossz lesz, és a “kiválasztott” gyermek izolálódik testvéreitől. A gyermek bevonásának a házastársi konfliktusba két másik formája is van: Az egyik hogy a házastársak között látszólag egyetértés van, de valójában csak a gyermekek gondja köti össze őket: pl. miután a gyermek kigyógyul asztmás rohamaiból, a szülők elválnak. A másik esetben a házastársak közti konfliktus következtében a gyermeket mindkét szülő felszólítja, hogy álljon mellé a másikkal szemben. A gyermeknek pedig állandóan döntenie kell, hogy melyik szülő mellé álljon, de bárhogyan dönt is, szembekerül a másik szülővel.
A konfliktuskerülés igénye társadalmi norma is. A “jól alkalmazkodó” családok ezt a normát is közvetítik. A társadalom kedvezően értékeli és megerősíti a konfliktuskerülő magatartástMi a fontosabb: a társadalmi beilleszkedés vagy az egyéniség kiteljesítése-a kérdés nyitva marad.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése