Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2017. március 18., szombat

A SZATMÁRI KÓRHÁZAK T9RTÉNETE AZ13OO-AS ÉVEKTŐL

A SZATMÁRI KÓRHÁZAK TÖRTÉNETE
AZ 13OO-AS ÉVEKTŐL
SZERZŐ:DR.BAUER BÉLA Ph.D.
RÖVID KIVONAT
Szatmárnémetiben az elsõ kórházi létesítmények az 1300–as évek körül ismertek, egy a Szamos bal partján, ferences rendi minoriták által pártfogolt és irányított kórház, és egy a Szamos jobb partján, a Németi részben, amit dominikánus szerzetesek tartottak fenn. Miután a fentemlített szerzetesrendeket felszámolták, a XVI. században végbement reformok után a betegellátás az egyházak feladata maradt. Számos fennmaradt dokumentum igazolja, hogy a kor jómódú polgárai gyakorta adakoztak, és a felekezeti rendek is szorgalmasan támogatták e betegellátó létesítményeket. 1742–ben súlyos pestisjárvány pusztított Szatmárnémetiben, ami néhány hónap alatt 1500 áldozatot követelt — ez nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy nem tartották be a járványmegelõzõ intézkedéseket. 37 000 skarlátos megbetegedést jegyeztek fel, amelybõl 467 gyermekelhalálozással végzõdött. A tömeges megbetegedést elõidézõ fertõzõ betegségek, a kolera, a tífusz, a bakteriális vérhas, a himlõ, szamárköhögés, torokgyík, valóságos tragédiákat okoztak, erõsen befolyásolva a demográfiai mutatókat.
A XVIII. század vége felé jegyzik fel az elsõ patikák létezését azokban a dokumentumokban, amelyek az egyházi alapból történõ számlakifizetést tartalmazzák azon gyógyszerekért, amit a fizetésképtelen betegek helyett eszközöltek.
Már a XIX. század elején Szatmár városa komoly orvosi központként jelenik meg. A város 1829–ben megépíti az elsõ városi kórházat, a jelenlegi járványkórház helyén 72 ággyal, majd 1833-ban Hám János püspök elhelyezi a mizeriek kórházának alapkövét, amely több mint egy évszázad alatt mûködött egyházi felügyelet alatt, egészen az 1948-as államosításig.
Az orvosi ellátás ebben az idõben járóbeteg-kezelés formájában történt, magánorvosok, illetve néhány fizetett orvos által. Egyetlen szakorvos sem volt. Aztán 1908-ban a városi kórház a Hunyadi utcán növeli kapacitását, és egy sebészeti osztállyal is bõvül. De a sebészeti beavatkozások amatõr szinten, valójában csak ficamok, komplikáció nélküli törések esetében, kizárólag a magánorvosok segítségével történtek, nem lévén szakorvos.
Az elsõ világháború alatt és a két világháború közti idõben a város egy fertõzõbeteg-ellátó központot hoz létre a jelenlegi Dara utcában, de ez valójában a már menthetetlen fertõzõ betegek elfektetését volt hivatott szolgálni.
A világháború után, 1919-ben a Kereskedelmi Líceum egy szárnyát rendbetették, és ott kórházat rendeztek be. A régi városi kórház épületében pedig bõrgyógyászat és nemibeteg-kezelõ központ alakult. (Abban az idõben a nemi betegségek vezettek a megbetegedések számát tekintve).
A szatmárnémeti zsidó közösség 1932–ben saját külön kórházat épít, ez már sokkal modernebb, magánklinikaként mûködik az államosításig, majd tüdõgondozóvá alakítják.
Az elsõ világháború alatt rövid ideig katonakórház is mûködött a városban. Az 1914-1918–as évek között a CFR-palotában ideiglenes jelleggel mûködött katonakórház, kizárólag sebészeti osztállyal, a háborús sebesültek számára. Több mint 10 000 különbözõ nemzetiségû katona (román, magyar, szlovák, lengyel) kapott itt kezelést,Dr Lükő Béla vezetése alatt.
Bár a város lendületesen fejlõdött a második világháború után, a kórházi egységek nagyon nehéz körülmények között folytatták tevékenységüket, a város szegényes költségvetése és az egyházak segítsége mellett. Különösen kiemelt tevékenységük volt a Szent Vince rendi apácáknak, áldozatos munkájuk sokszor végzetes volt egy–egy fertõzõ betegség miatt, amit megkaptak.
A XX. század elsõ felében magánszanatóriumok jelentek meg a megyében, Bikszádon és Bélteken, fõleg krónikus légzõszervi és reumatikus betegségek kezelésére. 1960-ban épül az elsõ modern poliklinika, több különbözõ szakrendeléssel.
Az 1973–as as év nagy fordulatot hozott a szatmárnémeti gyógyászatban, amikor is átadták a megyei kórházat, egy új poliklinikát, mentõállomást, vérközpontot és fogászati szakrendelõt. A kórházi férõhelyek száma 700 ágy volt, az akkori viszonyoknak teljesen megfelelõ, modern feszreltséggel. Így a kórházi ágyak száma összesen 1300 lett, ami bõven elég volt a lakosság akkori számához.
Sajnos a szervezés nem vette figyelembe a modern gyógyászat egyik fontos követelményét, azt, hogy központosítva legyen a humán erõforrás és a mûszaki felszereltség. (Az ügyeletek megszervezése, a sürgõsségi beavatkozás lebonyolítása két külön kórházban, a szakorvosok megoszlása, a betegek küldözgetése egyik kórházból a másikba hátráltatta a gyógyulást.)
Végezetül, mint az egykori orvosgeneráció egyik utolsó mohikánja, aki tanúja volt a XX. századi eseményeknek, engedtessék meg, hogy megemlítsem azoknak a nevét, akik az évek során odaadóan és komoly szakismerettel dolgoztak a szatmárnémeti betegekért. Sokan már nincsenek közöttünk, de annál inkább megérdemlik a megemlékezést és a fõhajtást. Annál is inkább, mert napjainkban az orvosok nem kapják meg a társadalomtól az õket megilletõ elismerést.
Nagyon sok szatmárnémeti orvos neve sokáig megmaradt a köztudatban, közülük igazi legendás hírû is volt, mint például dr. Lükõ Béla, a kiváló sebész, európai hírû tudós, aki a katonakórházat vezette 1914-1918 között, 1919-ben pedig a város több nemes szívû polgárával közösen létrehozták a városi kórházat, amelynek közel 20 évig volt igazgatója. Teljes odaadással végezte orvosi és igazgatói munkáját, korai haláláig. 56 évesen távozott, temetésén 1936-ban a város akkori 30 ezres lakosságából 10 ezren kísérték koporsóját. A város akkori román napilapja nekrológot közölt, amiben kiemelte jelentõs munkásságát. „A város elvesztette a legodaadóbb, legemberbarátibb személyt, szaktekintélyt, aki nemcsak munkájának tekintette a gyógyítást, hanem hivatásának is.” A nekrológ arra is kitér, hogy ez az ember, aki életeket mentett meg szegényen halt meg. Nem törekedett sem anyagi haszonra, de még hírnévre sem, lelke akkor vidult, amikor segíteni tudott a betegeken. Az elismerései azért nem maradtak el, 1921-ben Románia Csillaga érdemrenddel tüntették ki, aztán a Mária Királynõ Keresztjével, 1935-ben a Román Korona Lovagja címet adományozták neki.
De meg kell említeni mindenképpen azok nevét is, akik továbbvitték, fejlesztették a szatmárnémeti gyógyászati ellátást: dr. Demian Vasile belgyógyász, dr. Ardelean Octavian, dr. Pop Alexandru, dr. Kõvári Tibor, dr. Mureºan Alexandru, dr. Schlagetter Gyula.
A XX. század második fele új orvosgenerációt hoz, valamennyien szaktekintélyek, akikre felnézett a város és az ország is, de sokat határokon túl is ismertek. Sokan írtak szakdolgozatokat, tudományos értekezleteket tartottak, állandóan fejlesztették szaktudásukat. Valójában egy igazi „ aranycsapat” volt ez, amelynek tagjaira feltétlenül emlékezni kell. Sokan közülük komoly karriert mulasztottak el azért, hogy itt a városban maradjanak és gyógyítsanak, ugyanakkor sokan kerültek el egyetemi központokba, ahol klinikákon dolgoztak és tanították a jövõ generációját, mint: dr. Perþa Bazil sebész fõorvos, aki a kolozsvári Orvosi és Gyógyszerészeti karon tanított, dr. Barbu Mihai, egyetemi asszisztens Kolozsváron, dr. Szerémy Margit szemész, elõadótanár a marosvásárhelyi orvosi egyetmen, dr. Gózner Elek sebész, elõadó a marosvásárhelyi egyetemen, dr. Mitaru Mircea bõrgyógyász elõadó a kolozsvári egyetemen, dr. dr. Szerémy Lajos urológus, elõadó a marosvásárhelyei egyetemen, dr. Pop Vasile fül-orr-gégész szakorvos, elõadó a kolozsvári egyetemen, dr. Bolgár Dezsõ radiológus, aki a debreceni egyetmen tanított.
Mások fõorvosi titulussal dolgoztak a szatmárnémeti kórházakban mint gyakorló orvosok, de semmivel sem maradtak el a fentemlített kiválóságoktól: dr. Vida Ioan fül-orr-gégész, dr. Micu Ioan gyermekgyógyász, dr. Barbu Ioan belgyógyász, dr. Deutsch Martin tüdõszakorvos, aki Párizsban szerzett szakmai diplomát, dr. Reich Izidor szívgyógyász, aki Bécsben tanult, a híres Wenkebach klinika szívosztályán, dr. Mitaru Elena szülész–nõgyógyász fõorvos, dr. Rachieru Gheorghe szívgyógyász, dr. Barbul László, a Járványkórház fõorvosa, dr. Tarþa Aurel igazgató fõorvos, dr. Lõrinczy Dengezics radiológus, dr. Teichman Iþu labororvos, dr. Barna József fertõzõ szakorvos, dr. Manu Cornel tüdõszakorvos. Jómagam ezek között a neves orvosok között tevékenykedtem. A sors jóvoltából tanúja, majd bírája voltam a modern egészségügy fejlõdésének. Tanulmányaim megkezdése után azonnal csatlakoztam, ahol lehetett — vakációkban, egyéb alkalmakkor — ezek mellé az emberek mellé, mindenhol ott voltam, ahol valamit tanulni lehetett, megismertem a kórház minden zegét-zugát, tanultam, olykor ellestem dolgokat nagy elõdöktõl. Orvosként nagyon jó csapatban dolgoztam, mint gyermekorvos.
Nyugalmazott fõorvosként kötelességemnek éreztem fejet hajtani azok elõtt, akik megalapozták Szatmárnémetiben a modern gyógyászatot.
#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése