Az egyéni különbségek és az elvárások
Minden
gyerek fejlődését befolyásolja az a környezet, ahol felnő: az érzelmi háttér és
értelmi fejlesztés, amit biztosítanak neki, a lehetőségek, amelyekben
részesítik és az elvárások, amelyekkel felé fordulnak. Arról nincs konszenzus,
hogy a környezet és a nevelés mennyiben képes, képes-e a születés adta
korlátokat kijjebb tolni, azt viszont senki sem vitatja, hogy a megfelelő
környezeti feltételeknek és a fejlesztésnek, különösen a korai fejlesztésnek
kulcsfontosságú szerepe van a gyerekek fejlődésében.
Amikor
egy DS gyerek megszületik, a szülők jobb esetben is ellentmondásos
információkat kapnak arról, hogy mit várhatnak el gyermeküktől. Sok weboldalon még ma is gyakran elavult
forrásokra támaszkodó és a valóságosabbnál sötétebb képet mutató, téves
általánosítások olvashatóak. A személyesen kapott tájékoztatás sem minden
esetben alapszik a gyermek tényleges vizsgálatán, hanem esetleg a korábbi
évtizedek - szintén sztereotípiákon átszűrt - tapasztalatain. Ha az ilyen
általánosítások nincsenek ellentmondásban saját előítéleteinkkel, hajlamosak
vagyunk különösebb utánajárás nélkül elhinni, hogy a DS gyerekek mindannyian és
mindenben alacsony szinten teljesítenek, egész olyan extrém túlzásokig, hogy
nem tanulnak meg járni, beszélni, sosem lesznek szobatiszták stb.
Képzeljük
el azt a szülőt, akinek ehhez hasonló jóslatokkal adják kezébe újszülöttjét és
ilyen elvárásokat ültetnek belé, amelyekkel aztán a gyereke felé fordul! (És hasonlítsuk össze azzal, hogy az
egészségesnek látszó babák szülei anélkül örülhetnek az új életnek és
álmodhatnak neki jövőt, hogy bárki az orruk alá dörgölné, mennyi esélye van a
kicsinek bizonyos egészségügyi vagy mentális problémákra, milyen eséllyel hal
meg fiatalon vagy épül le idős korában.)
Márpedig
a szülők, gondozók, nevelők elvárásainak fontos szerepe lehet abban, hogy a
gondjaikra bízott gyermek hogyan fejlődik: ha túl keveset várunk el, a gyerek
az alacsony szinthez szokik, nem éli át a teljesítmény örömét és motiváló
erejét, nem lesz természetes számára a folyamatos fejlődés, és hamar rájön,
hogy elég hagynia, hogy feladatait mások végezzék el helyette. Tulajdonképpen mi magunk tanítjuk meg neki,
hogy nem képes többre.
A
korábbi évtizedek tapasztalataira építő általánosítások felülvizsgálatát az is
indokolja, hogy a Down-szindrómások helyzete és lehetőségei ez alatt sokat
változtak. Nyilvánvaló, hogy
felnőve egészen más teljesítményre lesz képes egy szeretetteli, odafigyelő,
ingergazdag, fejlesztő környezetben nevelt gyermek, mint az, akit 50 éve
beraktak egy intézetbe, ahol lényegében csak a testi szükségleteit látták el.
Ma már számos olyan módszert is alkalmaznak, amelyek korábban nem léteztek vagy
nem voltak ismertek.
Felelőtlenség
pl. azt állítani hogy a gyermek soha sem fog megtanulni beszélni: lehet, hogy
épp egy olyan gyereket írnak le ezzel, aki akár több nyelvet is meg tudna
tanulni - mert a Down-szindrómások között is van ilyen. De az ilyen földbedöngölő jóslatok annak sem
segítenek, akinek valóban komoly gondjai lesznek a beszélt nyelvvel és más
kommunikációs csatornát kell keresni számára.
Nem véletlen, hogy a szülők rendkívül hálásak
azoknak a szakembereknek, akik töretlen optimizmussal biztatják őket, a
fejlődés megtett apró lépcsőire hívják fel a figyelmüket, és nem mulasztják el
bemutatni a pozitív példákat sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése