Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

Loading

2017. március 13., hétfő

Szülői elvárások hatása a gyermekre

Szülői elvárások hatása a gyermekre

A napokban láttam az Áldott kezek című filmet. A film főszereplője egy fiú, akit édesanyja egyedül nevel. Édesapjuk bigámiában élt, és mikor édesanyjuk megtudta elhagyta a férfit. Nagy szegénységben éltek, az asszony írni és olvasni sem tudott, takarításból, gyermekfelügyeletből tartotta fent a családot. Két fiának szebb jövőt szeretett volna, így elleste, hogy azok a családok, akik jobban boldogulnak, mint ők, mit csinálnak másként, mivel töltik az idejüket. Megfigyelte, hogy többet olvasnak, tanulnak, kevesebbet nézik a tévét. Hatalmas küzdelmek árán az addig bukdácsoló fiait, érdeklődő, rendszeresen olvasó gyermekekké nevelte.
A film főhőse, ma már felnőtt, és a világ egyik legsikeresebb gyermek agysebésze.
A történetet sok szempontból érdemes lenne átgondolni, többek között: rasszizmus, hátrányos helyzet, csonka család ....
Ami engem most nagyon megragadott a filmben a szülői elvárások hatása a gyermekre. 
Az édesanya, az addig bukdácsoló, lusta fiainak következetesen elkezdte azt kommunikálni, hogy "tudom, hogy képes vagy rá", "te mindent meg tudsz csinálni, amit bárki más, csak te sokkal jobban", minden jól sikerült dolgozat után az édesanya elmondta, "tudtam, hogy meg tudod csinálni". 
A történetben a szülő nem állított a gyermekek számára, túlságosan magas elvárásokat, nem várta el, hogy gyermekei kitűnő tanulók legyenek, de következetesen kommunikálta a hitet, bizalmat feléjük. Örült gyermekei sikerének. A gyermekek pedig kiteljesedtek, jobbnál jobb eredményeket hoztak. Az egyik gyermek, Ben ösztöndíjjal került be a Yale egyetemre.
A szülői elvárások, magas teljesítményre, sikerre vonatkozóan, komoly teljesítménykényszereket hozhatnak létre a gyermekben, azonban a szülői szeretetből, és hitből származó elvárások szárnyakat is adhatnak.
Azok a gyermekek, akikhez szüleik úgy viszonyulnak, hogy gyermeküktől (nem kimagasló, nem a gyermek képességeit meghaladó teljesítményeket) jó eredményeket várnak el, bíznak a gyermek képességeiben, az eredményeket értékelik, kifejezik, hogy büszkék gyermekük eredményeire, magabiztos, önbizalommal teli, büszke, autonóm gyermekekké, majd felnőttekké válnak.
A szülő gyermek kapcsolat a legszorosabb érzelmi kapcsolat. Ennek a kapcsolatnak a mintájára hozzuk létre (tudattalanul) későbbi kapcsolatainkat. Ha azt tanuljuk meg szüleinktől, hogy bátran kezdeményezzünk, legyenek ötleteink, céljaink, küzdjünk a céljainkért, bízzunk azok sikerében, akkor úgy fogunk viselkedni, hogy a környezetünk is bízni fog a sikereinkben, és valóban sikereket fogunk elérni.
Azonban, azok a gyermekek, akiktől azt várjuk el, hogy ő soha nem lesz képeAs minket meghaladni, több iskolát végezni, nagyobb egzisztenciát építeni, sokszor valóban ezeket az elvárásokat fogják beteljesíteni. Ilyenkor a szülők nem egyszer a legnagyobb odaadással, szeretettel, aggódással terelgetik gyermeküket, folyton tanácsokat adnak nekik, megpróbálnak segíteni, amivel azt érik el, hogy a gyermek soha ne váljon igazán önállóvá, ne nőjön az önbizalma, ne tapasztalja meg, hogy mire képes, hiszen mi folyamatosan annyira mellettük állunk, ami már önállóságukat, saját céljaik megtalálását, saját autonómiájuk megszilárdítását gátolja.
Találkozhatunk olyan esetekkel is, amikor a szülők a sikertelenségre vonatkozó elvárásaikat nyíltan ki is fejezik. Ezek sem segítik elő a gyermek kiteljesedését, azonban olyan szempontból kevésbé károsak a fentitől, hogy ebben az esetben a gyermek a verbálisan és nem verbálisan kifejezett elvárásokban összhangot lát. Abban az esetben, ha a kettő nincs összhangban sokkal nehezebb felismerni a valódi üzenetet, és ebből kifolyólag megfelelően kezelni, lereagálni is sokkal nehezebb.
Természetesen nem lehet könnyű szülőként megtalálni azt az ösvényt, melyen gyermekünkben nem légvárakat építünk fel, és segítő szándékunkkal nem önállótlan, bizonytalan felnőttet nevelünk. Úgy gondolom, abban az esetben, ha nem a saját beteljesületlen álmunkat akarjuk gyermekünkkel beteljesíttetni, és nem is attól óvjuk, amit nekünk soha nem sikerült elérni, hanem feltétel nélkül szeretjük, elfogadjuk, és valóban a legjobbat akarjuk neki nincs okunk aggodalomra. Ha mindig készen állunk arra, hogy segítsünk, elkapjuk, ha nagyot esne (de ha csak picit megbotlik, hagyjuk, hiszen a hibák is kellenek, hogy tudjon belőle tanulni), miközben folyamatosan támogatjuk, bátorítjuk saját céljainak megtalálásában, és elérésében, akkor nagyot nem hibázhatunk.
Azok a gyermekek, akik helyett nem szeretnének minden feladatot megoldani a szülők, hanem tudatosítják a gyermekben, hogy bíznak a tudásában, képességeiben, nem adnak tanácsot arra vonatkozóan, hogy miként kell megoldani egy feladatot, azok a gyermekek önbizalommal teli, határozott felnőttekké válnak.
 Ők azt tanulják meg, hogy nyugodtan merjenek célokat kitűzni, próbálkozni, megvannak az adottságaik ahhoz, hogy sikereket érjenek el, és ezt hajlamosak is beteljesíteni.


#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése