Szülői
elvárások hatása a gyermekre
A
napokban láttam az Áldott kezek című filmet. A film főszereplője egy
fiú, akit édesanyja egyedül nevel. Édesapjuk bigámiában élt, és mikor
édesanyjuk megtudta elhagyta a férfit. Nagy szegénységben éltek, az asszony írni
és olvasni sem tudott, takarításból, gyermekfelügyeletből tartotta fent a
családot. Két fiának szebb jövőt szeretett volna, így elleste, hogy azok a
családok, akik jobban boldogulnak, mint ők, mit csinálnak másként, mivel töltik
az idejüket. Megfigyelte, hogy többet olvasnak, tanulnak, kevesebbet nézik a
tévét. Hatalmas küzdelmek árán az addig bukdácsoló fiait, érdeklődő,
rendszeresen olvasó gyermekekké nevelte.
A film főhőse, ma már
felnőtt, és a világ egyik legsikeresebb gyermek agysebésze.
A
történetet sok szempontból érdemes lenne átgondolni, többek között: rasszizmus,
hátrányos helyzet, csonka család ....
Ami
engem most nagyon megragadott a filmben a szülői elvárások hatása a
gyermekre.
Az édesanya, az addig
bukdácsoló, lusta fiainak következetesen elkezdte azt kommunikálni, hogy
"tudom, hogy képes vagy rá", "te mindent meg tudsz csinálni,
amit bárki más, csak te sokkal jobban", minden jól sikerült dolgozat után
az édesanya elmondta, "tudtam, hogy meg tudod csinálni".
A
történetben a szülő nem állított a gyermekek számára, túlságosan magas
elvárásokat, nem várta el, hogy gyermekei kitűnő tanulók legyenek, de
következetesen kommunikálta a hitet, bizalmat feléjük. Örült
gyermekei sikerének. A gyermekek pedig kiteljesedtek, jobbnál jobb eredményeket
hoztak. Az egyik gyermek, Ben ösztöndíjjal került be a Yale egyetemre.
A
szülői elvárások, magas teljesítményre, sikerre vonatkozóan, komoly
teljesítménykényszereket hozhatnak létre a gyermekben, azonban a szülői
szeretetből, és hitből származó elvárások szárnyakat is adhatnak.
Azok a
gyermekek, akikhez szüleik úgy viszonyulnak, hogy gyermeküktől (nem kimagasló,
nem a gyermek képességeit meghaladó teljesítményeket) jó eredményeket várnak el,
bíznak a gyermek képességeiben, az eredményeket értékelik, kifejezik, hogy
büszkék gyermekük eredményeire, magabiztos, önbizalommal teli, büszke, autonóm
gyermekekké, majd felnőttekké válnak.
A szülő
gyermek kapcsolat a legszorosabb érzelmi kapcsolat. Ennek a kapcsolatnak a
mintájára hozzuk létre (tudattalanul) későbbi kapcsolatainkat. Ha azt tanuljuk
meg szüleinktől, hogy bátran kezdeményezzünk, legyenek ötleteink, céljaink,
küzdjünk a céljainkért, bízzunk azok sikerében, akkor úgy fogunk viselkedni,
hogy a környezetünk is bízni fog a sikereinkben, és valóban sikereket fogunk
elérni.
Azonban,
azok a gyermekek, akiktől azt várjuk el, hogy ő soha nem lesz képeAs minket
meghaladni, több iskolát végezni, nagyobb egzisztenciát építeni, sokszor
valóban ezeket az elvárásokat fogják beteljesíteni.
Ilyenkor a szülők nem egyszer a legnagyobb odaadással, szeretettel, aggódással
terelgetik gyermeküket, folyton tanácsokat adnak nekik, megpróbálnak segíteni,
amivel azt érik el, hogy a gyermek soha ne váljon igazán önállóvá, ne nőjön az
önbizalma, ne tapasztalja meg, hogy mire képes, hiszen mi folyamatosan annyira
mellettük állunk, ami már önállóságukat, saját céljaik megtalálását, saját
autonómiájuk megszilárdítását gátolja.
Találkozhatunk
olyan esetekkel is, amikor a szülők a sikertelenségre vonatkozó elvárásaikat
nyíltan ki is fejezik. Ezek sem segítik elő a gyermek kiteljesedését, azonban olyan
szempontból kevésbé károsak a fentitől, hogy ebben az esetben a gyermek a
verbálisan és nem verbálisan kifejezett elvárásokban összhangot lát. Abban az
esetben, ha a kettő nincs összhangban sokkal nehezebb felismerni a valódi
üzenetet, és ebből kifolyólag megfelelően kezelni, lereagálni is sokkal
nehezebb.
Természetesen
nem lehet könnyű szülőként megtalálni azt az ösvényt, melyen gyermekünkben nem
légvárakat építünk fel, és segítő szándékunkkal nem önállótlan, bizonytalan
felnőttet nevelünk. Úgy gondolom, abban az esetben, ha nem a saját beteljesületlen
álmunkat akarjuk gyermekünkkel beteljesíttetni, és nem is attól óvjuk, amit
nekünk soha nem sikerült elérni, hanem feltétel nélkül szeretjük, elfogadjuk,
és valóban a legjobbat akarjuk neki nincs okunk aggodalomra. Ha mindig készen
állunk arra, hogy segítsünk, elkapjuk, ha nagyot esne (de ha csak picit
megbotlik, hagyjuk, hiszen a hibák is kellenek, hogy tudjon belőle tanulni),
miközben folyamatosan támogatjuk, bátorítjuk saját céljainak megtalálásában, és
elérésében, akkor nagyot nem hibázhatunk.
Azok a
gyermekek, akik helyett nem szeretnének minden feladatot megoldani a szülők,
hanem tudatosítják a gyermekben, hogy bíznak a tudásában, képességeiben, nem
adnak tanácsot arra vonatkozóan, hogy miként kell megoldani egy feladatot, azok
a gyermekek önbizalommal teli, határozott felnőttekké válnak.
Ők azt tanulják meg, hogy nyugodtan merjenek
célokat kitűzni, próbálkozni, megvannak az adottságaik ahhoz, hogy sikereket
érjenek el, és ezt hajlamosak is beteljesíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése