Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

2011. július 31., vasárnap

ŐSZINTESÉG-FÜLLENTÉS-NAGYOTMONDÁS

Őszinteség- Füllentés-Nagyotmondás

Közismert, hogy az őszinteségre való nevelésnek leghatásosabb eszköze a jó példa.

A gyermek az erre vonatkozó ismereteit, tapasztalatait legelőször a családi fészekben szerzi. Amit ott lát és hall, az mélyen rögződik benne, azzal indul jellemének fejlődése, az hat viselkedésére, és hatással lesz majdani környezetére. Ezért kell a gyermeknek olyan családi légkörben nevelkednie, ahol a szülők megértőek, érzéseiket, gondolataikat nyíltan, kertelés nélkül és híven közlik mind egymással, mind másokkal való érintkezéskor. Nem hallgatnak el egymás előtt semmit, legyen az jó vagy rossz esemény. Nem kétszínűek, nem csapják be (tudatosan) egymást.

Ilyen jól összehangolt életközösség példáit látván, azt hiszi a gyermek, hogy szülei hozzá is így fognak viszonyulni, sőt mások magatartása sem lesz tettetett megnyilatkozása az érzelemnek. Amit nap mint nap tapasztal maga körül, azt természetesnek veszi, mert még nincs fogalma arról, hogy más családokban mennyire más lehet az élet, hiszen az emberek nemcsak felfogásuk, magatartásuk, hanem életvitelük szerint is rendkívül különbözőek. Érzéseit, gondolatait a gyermek nyíltan, kertelés nélkül és híven közli másokkal. Még nem kétszínű.

Amint az iskolai tanulmányok miatt a gyermek körül az ún. zárt családi rend fellazul, s a gyermek belekóstol a kisbetűs életbe, egyre inkább vegyes érzelmek keletkeznek benne, mert nem olyan tisztának érzi az emberek magatartását, mint amilyet otthon, a szüleitől látott.

Ekkor kezd megrendülni a hite a szülői őszinteségben. De azért még bízik szüleiben, és mivel az otthoni életvitel szerinte nem változott, mégiscsak a szülők maradnak számára példaképek.

Az otthonon kívüli környezetében is még aszerint gondolkodik és cselekszik. Még nyílt, nincs titkolnivalója, nem akar senkit becsapni, nincs miért hazudnia, de ha valami mégis lenne, otthon elmondja, mert jól tudja, hogy szülei ezt okvetlenül elvárják tőle.

Környezetének csábításait mindaddig fenntartással fogadja vagy elveti, amíg azokról a szüleivel nem beszélget. Nos, ettől kezdve már előfordulnak olyan esetek, amikor a gyermek és a szülő(k) valamilyen dolog megítélésében nem ért(enek) egyet. Például a szülő elvet valami olyat, amelyben egyébként a gyermek kedvét lelné. Ez ugyan a gyermeknek nem tetszik, de naiv felfogásban még elfogadja a szülői véleménykülönbséget, akár a tiltást is, bár az ilyen látszólagos egyetértés már magában rejti a szülő és gyermek közötti konfliktus valószínűségét.

Amikor mi, szülők, azt hisszük, hogy mindent megteszünk gyermekünk őszinte jellemre formálása érdekében, valami elkerüli a figyelmünket, nevezetesen az, hogy olykor-olykor akarva-akaratlanul mást mondunk csemeténknek, mint a valóság. Egyszerű példák: a szülők nagy többsége talán akkor követi el az első hibát az őszinteség iránti nevelésben, amikor gyermekét orvoshoz kell vinnie, mondjuk oltásra, injekcióra vagy valamilyen rutinvizsgálatra. Bár ők tudják, hogy ezek az orvosi beavatkozások nem (teljesen) érzéstelenek, mégis egyre hajtogatják: Ne félj, kicsikém, a doktor bácsi nem fog veled mást csinálni, csak megvizsgál. Ennek hallatán a gyanútlan gyermek, aki még abszolút bízik a szüleiben, nyugodtan viseli a felvezetést, mígnem egyszer csak szúrást érez, amely talán nem is lett volna fájdalmas, ha erre a beavatkozásra otthon érzelmileg felkészítik.

A gyermek szorongása, amikor el kell mennie az orvoshoz, egy olyan folyamat, amely a gyermek tudatának fejlődésével együtt fokozatosan jelentkezik. A legtöbb baba kb. egyéves koráig nem bánja, ha orvoshoz viszik. Mivel nem tudják előre, mikor kapnak kötelező védőoltást, ezért más miatt ellenkeznek. Lehet, nem szeretik, ha levetkőztetjük őket, vagy nem szeretik a vizsgálóasztalt. A szülőknek kell figyelni arra, hogy mi lehet az, ami zavarhatja kicsinyüket az orvos környezetében, hogy lehet elterelni arról a baba figyelmét. Az orvosnál legtöbb problémát az injekciók és más szúrások okozzák. Egy injekció beadása ma már olyan gyorsan és fájdalommentesen történik, hogy nem szükséges erről elterelni a baba figyelmét, lehet viszont valami másra, ottani tárgyra irányítani. A gyermek felkészítése kb. 3 éves korig pl. így hangozzon: Elmegyünk meglátogatni a doktor bácsit/nénit, hogy megnézze egészséges vagy-e... (Minél kisebb a gyermek, annál rövidebb legyen az előkészítési idő, és a lehető legközelebb essen a vizsgálat idejéhez.)

Azáltal, hogy a szülő nem mondott igazat, nehéz helyzetbe hozta magát és a gyermekét. Ugyanis a gyermek ezután már akkor sem fog igazából bízni pl. az édesanyjában, ha valóban csak egyszerű vizsgálatra kell majd vinnie. A további következmény: a gyermek félni fog az orvostól, attól, akit tulajdonképpen szeretnie kellene, hiszen a gyógyításán fáradozik. Mi több, csalódik a szüleiben, amiért nem mondtak neki igazat, amiért, úgymond, becsapták. (Bizonyos helyzetekben erről lehet beszélni a gyermekkel!).

Ennél még gyakoribb téves nevelési mód, amikor a szülők a fegyelmezés kapcsán gyermeküket mumussal ijesztgetik. Ez esetben bizony már nemcsak a szülők őszinteségének hitele, hanem a gyermek egészséges fejlődése is kockán forog. A szörnyekkel, félelmetesnek látszó személyekkel, dolgokkal való ijesztgetés megrázkódtatást válthat ki a gyermeki lélekben. Némelyikük örökre felejthetetlen marad, akárcsak egyik-másik orvosi beavatkozásra való visszaemlékezés.

Többekben felmerült már a kérdés: a hazugság örökölhető betegsége-e a gyermeknek? Ez így természetesen nem igaz. Az viszont igaz, hogy a gyermek nem véletlenül hazudik vagy füllent. Két oka van: egy belső és egy külső. Ez utóbbi eset az, amikor a gyermek otthon, óvodában, iskolában történt valamilyen helytelen cselekedete folytán szembekerül a szülőkkel vagy másokkal. Nos, ha ez sorozatossá válik, a gyermek otthon megtorlást kap érte. Egy idő után azonban a gyermeknél az ellentmondás kényszere és félelemreflexe lép fel. Határozottan tagadni fog. Így a megtorló személy, többnyire a szülő, anélkül, hogy akarta volna, rákényszerítette a gyermekét arra, hogy ne az igazságot vallja, hanem hazudjon. Belső okok akkor játszanak szerepet, amikor a gyermek szellemi képessége jóval az átlag fölött van, tág fantáziával, képzelőerővel rendelkezik. Ennek birtokában úgy ad elő dolgokat, mintha azok valósak lettek volna, akárcsak Háry János. Miután a mese a valóság és a képzetek humoros, illetve kedves keveréke, tetszik a közönségnek. A gyermek is örül, aki a siker élményét részben füllentésével, jópofa módra szerezte meg magának.

Most már tudatosan mozgatja képzelőtehetségét, így mondandójában a valóságelemek mind kevesebb részt kapnak, s a gyermek, ha kell, ha nem, valótlan dolgokat állít. Amikor pedig külső okok is rákényszerítik a gyermeket az ilyenfajta hazugságra, a nagyot mondás sikerében bízva, szemrebbenés nélkül hazudik, sőt ha a helyzet úgy kívánja, ezt teljes komolysággal teszi. Kihúzza magát, és határozottan állítja a képzelet szülte történetének valóságát.

Noha tisztában vagyunk vele, hogy ilyenfajta valótlansággal (amelyen olykor magunk is jókat nevetünk) a gyermek nem mond igazat, mégse tekintsük tettét szó szoros értelembe vett hazugságnak, mert motivációja nem tudatos megtévesztés, hanem rögtönzött füllentés. Ez egy lehetőség arra, hogy társaságban a gyermek is aktivizálhassa magát, füllentése valószínűsíthetőségével figyelemre méltóvá váljék. A nagyotmondás a gyermeki évek velejárója, hajdan valamennyiünkkel is megtörtént. Figyeljünk rá, mert tehetséget is rejthet magában

A gyakorlat szerint a hazudozást nem veréssel lehet gyógyítani. Ellenszéruma az őszinteségre való nevelés, amely hosszú és következetes tevékenység. A neveléshez a szülőknek kell jó példával szolgálni. Mondjunk pl. ilyet és ehhez hasonlót a gyermeknek: Tudjuk rólad, hogy te szeretsz nagyokat lódítani, vagy ilyet, hogy Hazudós vagy, ami bizony nagyon csúnya tulajdonság. Enélkül sokkal rendesebb gyermek lennél, jobban szeretnének az emberek. A gyermek ezt elhiszi, s ha nem részesül megtorlásban, erről meg is győződik, s lassan leszokik a füllentésről, a nagyotmondásról.
Gyakori, szülőt bosszantó jelenség, amikor a gyermek felesel, visszabeszél. De mielőtt helyben hagynánk a szülői rosszallást, nézzük meg, mi is az, hogy visszabeszél, hogy övé az utolsó szó.

Ha bennünket, felnőtteket igazságtalan bírálat ér, helyben hagyjuk, nem tiltakozunk ellene? Nem mondjuk meg véleményünket, amely olykor szöges ellentétben áll azzal, amit más mond? Kitartóan védjük a magunk álláspontját oly mértékben, hogy miénk legyen az utolsó szó. S ez így van rendjén, ha valóban igazunk van.

A gyermek s az ifjú esetében is hasonló a helyzet, hisz ők is védik a maguk vélt igazát. Persze, vannak olyan gyermekek, akik a legkörültekintőbben alkalmazott szülői kijelentésekkel vagy kívánságokkal is szembekerülnek, feleselnek. Talán tudják, hogy nincs igazuk, és mégis. Ez különösen korai gyermekkorban szokásos magatartás. A kisgyermek szívesen mond ellent szüleinek, próbálja érvényesíteni akaratát. Ez természetes jelenség, az önállósodás irányába hat: a dac egyik formája.

A feleselés tulajdonképpen következmény, amely gyermekkorban még gyógyítható. Azt mondjuk az ilyen gyermekre és felnőttre, hogy izgága (kötekedő, akadékoskodó, nyugtalan természetű). Az ilyen gyermek viselkedésének normalizálásához igen nagy türelem kell, amelyet szeretet és nyugodt, családias légkör jellemez. Ha ez megvalósul, a gyermek viselkedésében eltűnik ez a gyakran bosszantó szépséghiba.

Szerintem az őszinteségre való nevelés alapfeltétele, hogy a családban olyan szellemi és lelki kapcsolat létesüljön, amelyet meghitt baráti viszony jellemez. Ilyen kontaktusban tudhatja meg a gyermek, hogy számára az apja és az anyja nemcsak szülőt jelent, hanem legbizalmasabb barátot is. Az őszinteségre való neveléshez a következő gyakorlatias javaslatom van: kisebb hibák, vétkek őszinte bevallása esetén ne büntessünk, sőt első esetben súlyosnak tartott vétekkor se büntessük a gyermeket. De járjon büntetés kisebb hibák elkövetéséért, amennyiben azok sorozatosan ismétlődnek. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy az őszinteség ne minősüljön büntetésnek, tekintsük azt megbánásnak. Ilyenkor persze feltétlenül mutassunk rá, hogy azért nem kap gyermekünk büntetést, illetve azért kap enyhébbet, mert megnyilatkozása őszinte volt.

Hiba lenne viszont, ha őszinteség esetén soha nem kapna dorgálást a gyermek, hiszen rájönne, hogy nem is olyan nagy baj valamilyen rendellenességet (bűnt) elkövetni, ha annak ára csupán az őszinteség, a töredelmes bevallás. Ugyanis az ilyen őszinteségnek a morális értéke hasonló lenne a hazugsághoz, hiszen valójában mindkettőt az motiválja, hogy a gyermek mentesülni akar az esetleges fizikai büntetéstől.

#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése