A teljesítmény és a
szorongás
Egész társadalmunk a
jutalmazás és büntetés rendszerére épül, úgy gondoljuk, bármely életkorban
teljesítményt csak így lehet kihozni bárkiből. A gyerekeket már kicsi kortól
hol egy jutalom kilátásba helyezésével, hol fenyegetéssel próbáljuk
rendrakásra, tanulásra, jó szereplésre motiválni.
Vannak szülők és
nevelők, akik a jutalmazást szeretik, vannak, akik a büntetést.
Kevesen gondolnak bele abba, hogy,
bár alapvetően különbözőnek látszik a két motiváló eszköz, végeredményüket
tekintve ugyanaz a hatásuk. Nevezetesen a motivációt az eredeti célról az elérhető
jutalomra vagy elkerülhető büntetésre irányítják. Szeretnénk, hogy gyermekünk
legyen érdeklődő, szeressen tanulni, ehelyett arra tanítjuk meg, hogy miként
lehet csokit, játékokat, biciklit szerezni munkával. A tanulás eszközzé válik,
s a sikertelenség esetén a gyermek gyorsan feladja az erőlködést, mert
reménytelennek érzi az igyekezetet. Vagy ellenkezőleg, görcsös teljesítővé
válik, mert azt tanulja meg, hogy a kötelességeket mindig teljesíteni kell,
különben baj lesz. Egy biztos: egyik gyerek sem fogja élvezni sem a tanulást, sem később a
munkát.
Büntetés és jutalom
közt van még egy közös. A büntetéses motiválás is
jutalmazásra épül és a jutalmazásos módszer is büntetésre épül. A
sikeres teljesítés esetén ugyanis az elmaradt büntetést az idegrendszer
jutalomnak fogja fel, míg ha valaki sikertelenül teljesít és nem kapja meg a
jutalmát, akkor az büntetés számára. Azaz, mind a büntetéses, mind a jutalmazásos motiválás valójában
a büntetés elmaradására és a jutalom megszerzésére irányul, egyformán
szorongást keltő tehát.
A lényeg az, hogy a
jó forrása egy külső hatalomnak való engedelmesség. Ez a hatalom sokáig személyes:
a szülő, és az engedelmesség is jól érthető kritériumokat jelent. Amikor a
szülő arra kéri a gyereket, rakja fel a polcra a játékokat, a feladat
átlátható, felfogható, kivitelezhető, azaz a gyermek nem érzi úgy, hogy
kompetenciájába ütközne. Másként: tudja, hogy meg tudja csinálni.
Aztán a gyermek elkezd
iskolába járni, szerepelni, egyre több olyan teljesítményhelyzetbe kerül,
amikor nem egyszerűen az ő igyekezetén múlnak a dolgok, hanem azon, mások
hogyan ítélik meg az ő teljesítményét.
Máig sérelmezem, hogy általános
alsóban, amikor azt mondták, írjunk egy dolgozatot a modern élet nagyszerűségéről,
én arról írtam, hogy milyen jó dolog az utcai világítás, mert ma már az utcán
is lehet olvasni. Kaptam rá egy kettest, nyilván, mert a tanárnő azt gondolta,
ekkora ostobaságot ő még nem olvasott. Ha tudta volna, hogy nálunk kikapcsolták
az áramot, anyánk kórházban feküdt, és mi a bátyámmal esténként tényleg az
utcán olvastunk, mert ez volt a fő szórakozásunk. Nem tudta, nem is volt dolga,
hogy tudja. És én jól tettem, hogy nem akartam a kedvében járni, hanem írtam,
amit gondoltam. Nem pont ekkor, de gyerekkoromban alakult ki bennem az a dac,
hogy nem fogom megpróbálni mások gondolatait kitalálni, hanem mindig teszem
azt, amit én jónak látok.
Persze,
vágytam a sikerre, de azt is megértettem, hogy ehhez jótanulónak, gazdag szülők
gyermekének kellene lennem, nem pedig olyan problémás gyereknek, mint
amilyennek láttak.
Karinthy óta tudja mindenki, milyen az, amikor "A jó
tanuló felel", és milyen, amikor a rossz. Akit elkönyveltek
hülyének, az ki nem mászik ebből a skatulyából. Én szerencsére gyorsan megértettem, hogy tévút mások kegyeiért
brusztolni. Ez volt nálam az esélytelenek elszántsága és nyugalma. Segített
ebben az, hogy anyám sose kérte komolyan számon, miért kettes vagy hármas egy
jegy.
De az emberek többsége
sajnos arra van tréningezve, hogy próbálja meg a lehetetlent, találja ki, mi
viheti sikerre. A szülőt csak az érdekli, hogy gyereke jól teljesítsen, a gyermek pedig
nagyon szeretne szülei kedvébe járni. Ehhez azonban arra a reménytelen
feladatra kell vállalkoznia, hogy mindig kitalálja, mit is várnak el tőle. A
mérhető helyzetek még viszonylag kezelhetők. Old meg a példát, ugord át a
lécet, mondd fel a verset. Persze, vannak gyerekek, akik már ilyen
teljesítményektől is megtanulnak rettegni, mert senkit nem érdekel, hogy nekik
valamiért nem megy a matek, nem, tudnak ugrani, s rettegnek a mások előtti
szerepléstől. Ők lesznek, akik mások
számára tét nélküli helyzetekben is felsülnek.
A többség azonban
ezzel még csak megbírkózik, ám a társadalom egyre több olyan
teljesítményhelyzetet teremt, amelyben az egyén elveszíti a kontrollt
teljesítése sikeressége felett.
Életünk legtöbb helyzete ilyen. Mások szubjektív véleménye, önkényes értékítélete, benyomása, szeszélye
dönti el, teljesítményünk ér-e egyáltalán valamit, s ezen belül zseniálisnak
kiáltanak-e ki minket, vagy huszadrangú bénának. A jutalmazó-büntető hatalom,
mint egy Kafka regényben, egyre személytelenebbé válik.
Igyekszem megnyerő lenni, de ellenszenvesnek találnak. Tetszeni szeretnék a
lányoknak, de észre se vesznek. Beadom életem legjobb pályázatát, de nem is
válaszolnak rá. Szuper megoldást találok a problémára, de a főnök máskép
képzelte. Futok tiszta erőből, de mások jobbak nálam. Remek könyvet írok, csak
senki nem veszi. Csupa-csupa olyan helyzet, amelyben általunk nem kontrollálható
dolgokon múlik a siker. S
eldönthetetlen, hogy mi hibáztunk-e, vagy csak a megítélés volt téves.
Mi a kudarcból a
tanulság? Gyakran csak a még nagyobb bizonytalanság. A közvélemény, a közhangulat, a közízlés mind megfoghatatlan dolgok, mégis
ezeken múlik, hogy elismertek és boldogok leszünk-e, avagy megkeseredett, meg
nem értett emberek.
Van aztán a
teljesítéseknek egy másik területe, ami hasonlóan veszélyes, mert bizonytalan a
kontroll. Képzeljünk csak el egy énekest, akinek ezer ember előtt kell abban bíznia,
hogy hangszálai engedelmesen mindig éppen azt a hangot adják majd ki, amit
éppen ki kell adniuk. Vagy képzeljük el a zongoristát, a hegedűművészt, akinek
csak egyszer kell fél centivel mellényúlnia, hogy a zeneértők felkapják a
fejüket, hogy "ez hamis". A futót, akinek jól kell startolnia, az
úszót, akinek jól kell fordulnia, a színészt, aki nem felejtheti el a szövegét,
az idegsebészt, akinek nem remeghet a keze, a főnököt, aki retteg elpirulni az
értekezleten, vagy a szeretőt, akinek időben kell megfelelő merevedést
produkálnia, ha nem akar lebőgni.
Saját testünk, izmaink,
mozdulataink, memóriánk bizonyos értelemben önálló életet élnek, s gyakran
megtapasztaltuk már, hogy olykor nem engedelmeskednek. Régi tapasztalat, hogy minél
kevésbé bízunk bennünk, annál gyakrabban önállósodnak. Minél nagyobb a tét,
annál kevésbé bízunk bennük és annál nagyobb a kockázat, hogy valami balul fog
elsülni.
A szorongás fokozott
izgalmi állapotot jelent, és a magas
izgalmi szint rontja a memóriát, az akaratlagos izomkontrollt és a beidegzett
automatikus viselkedések végrehajtását. A nem kívánatos akaratlan
viselkedések pedig, ilyen pl. az elpirulás, a kézreszketés, annál inkább
felerősödnek, minél inkább gátolni akarjuk őket.
Végül a
legingoványosabb talajt a különféle társadalmi szerepeink jelentik. Milyen a jó anya? Milyen
a jó apa? Milyen a jó házastárs? Hogy kell barátkozni? Hogy kell társaságban
viselkedni? Mitől lesz valaki sikeres ember? Hogy álljunk az élethez? Mi a
boldogság titka? Csupa bizonytalanság, megfoghatatlan normák, egymásnak
ellentmondó szabályok és tapasztalatok.
Itt lép be a személyiség kérdése,
pontosabban az ember teljesítmény-tapasztalatainak párlata.
A külső kontrollos embernek egyfelől
nagyon fontos, miként ítéli őt meg a világ, de mint láttuk, ezt a legnehezebb
tudatosan, tervezetten befolyásolni. Másfelől úgy érzi, életét, sikereit külső
erők, a végzet, a szerencse vagy balszerencse határozzák meg. Az ilyen ember
minden kritikus teljesítési helyzetben szorongani fog, mert nagyon vágyik a sikerre,
nagyon fél a kudarctól és nagyon nem bízik abban, hogy a siker rajta múlna. Így
élni kész rémálom, sokan ezért lesznek kudarckerülők, mert nem bírják a
folytonos kihívást és rettegést.
A belső kontrollos
ember kevésbé függ mások véleményétől, fontosabbnak érzi, hogy ő maga legyen
elégedett teljesítményével. Esetleges kudarcaiból vagy a visszajelzésekből
reális tapasztalatokat képes a jövőre nézve leszűrni, mert bízik magában, és
tudja, mikor csinálta jól és mikor hibázott.
A
teljesítményszorongás szétzilált teljesítményhez, vagy túlzott
lelkiismeretességhez vezethet. Mindkettő mögött a bukástól, a büntetéstől
való félelem húzódik meg. A teljesítménykényszertől szenvedő ember irreálisan
követelődző önmagával szemben, a legkisebb hibától is fél. A teljesítményszorongást
az képes csökkenteni, ha az ember megtanul bízni önmagában és kevésbé kezdi
fontosnak tartani a külső elismerést. Persze, könnyű ezt mondani, de amikor egy
ország szeme csüng egy sportolón, hogy hozza-e az aranyat, nehéz vállat rántani
és azt mondani: teszem a dolgom, aztán majd meglátjuk mi lesz belőle.
Pedig szerintem az
aranyat az tudja elhozni, aki a versenyre koncentrál és nem arra, mi lesz
utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése