A FÉLELEM ÉS FEJLŐDÉSI TIPUSAI

A félelem fejlődése és típusai gyermek- és serdülőkorban

A félelem a humán létezők sajátja, az egyik alapérzelem, mely arra figyelmeztet bennünket, hogy veszély közeledik. Tárgya lehet racionális és irracionális, attól függően, hogy intenzitása megegyezik-e a valódi veszéllyel, vagy túlzott félelmi reakció mutatkozik-e az adott helyzet veszélyességéhez képest.

Már csecsemőkorban is megjelenik, bár az újszülötteknél még csak két általános érzelemfajtát, egy pozitívat (elégedettség, pl. tisztába vagyok téve) és egy negatívat (ínség, pl. éhes vagyok) lehet felfedezni, még csak ezeket képesek átélni.

 A további érzelmek pedig, így a félelem is, a későbbiekben differenciálódnak csak: az örömöt 3 hónaposan képesek megkülönböztetni a csecsemők az elégedettségtől, a düh és a félelem 4 és 6 hónaposan korban differenciálódik az elégedetlenségtől.

A félelmek kialakulása és fennmaradása vagy eltűnése az anya jelenlététől, a baba kognitív fejlettségétől, az adott t érzelmi, vegetatív állapottól és a csecsemő temperamentumától.

 A félelmek fejlődéséhez tartoznak a veleszületett és a korspecifikus félelmek.

Az előbbiek a csecsemőkorra jellemzőek, tehát közvetlenül születés után, minden előzetes tapasztalás nélkül jelentkezhetnek, ilyenek pl. a hangos zajoktól, a fájdalomtól, a hirtelen zuhanástól vagy a váratlan mozgástól, a bizonytalan testhelyzettől való félelem. Az utóbbiak pedig minden életkorban más miatt alakulnak ki, majd ugyanúgy el is múlhatnak, a gyerek „kinövi” ezeket, és helyükbe mások lépnek. Ezzel együtt vannak olyan félelmek is, amelyek kezdetben heves reakciót váltanak ki, a későbbiekben pedig örömöt okoznak a gyermekben. Ilyen pl. a zuhanás/váratlan, bizonytalan testhelyzet, melytől kezdetben fél a gyermek, de később, ha az apa pl. a levegőbe dobálja őt, mosolyogva sikongat, és kéri: „Méééééég!” Ugyanakkor, ha mégis fennmaradnak az adott életkorhoz tartozó félelmek, vagy a későbbiekben is ugyanolyan vagy hasonló intenzitással jelentkeznek, akkor félelmi zavarról beszélünk.

A csecsemőkor félelmeihez tartozik még a 6-7 hónapos korban jelentkező idegenektől való félelem, ami együtt járhat az újdonságok felfedezéséhez köthető kíváncsisággal. Az ismerős és idegen megkülönböztetése már egy előzetes tapasztalás eredménye. 6 és 9 hónapos kor környékén a gyermekek szemmel láthatóan óvatosak lesznek, és félnek attól, hogy valami nem a megszokott módon fog történik. Ezért is nagyon fontos, főleg csecsemő- és kisgyerekkorban a napirend megközelítőleg pontos meg- és betartása, valamint a cselekvéssorok, pl. etetés, fürdetés stb. hasonló (sorrendben való) elvégzése.

 A korai tipegő korra jellemző az állatoktól való félelem, hiszen hirtelen zajt vagy váratlan mozgást okozhatnak, így nem ritka, hogy a csendes állatoktól is félnek, hiszen mindezen felül az adott állat még ismeretlen is lehet a gyermek számára.

 Az óvodáskorra jellemző, hogy csökkennek a veleszületett félelmek, a szituációfüggőség elmúlik, ugyanakkor a fájdalomtól való félelem megmarad (orvosi beavatkozások, esetleges balesetek, sérülések, tűz stb.). Megjelenik az anticipált félelem (a szülői intelmek, szidások, esetleges büntetések hatására), a képzeletbeli állatoktól és a rossz álmoktól való félelem (az utóbbit a potenciális fájdalommal és az anticipált/sejtetett félelmekkel lehet összekötni), a rablóktól, gyerekrablóktól való félelem és az első szociális félelmek (pl. a hibázástól, a megszégyenüléstől/nevetségességtől való félelem).

Iskoláskorban a félelmek abszolút a realitás felé fordulnak (pl. a már említett közlekedési baleset, tűz, testi sérülések), a szociális félelmek felerősödnek, melyek közül a leggyakrabban a kortársak el nem fogadásától, a jelentős személyek (szülők, tanárok, fontos rokonok stb.). rosszallásától, az iskolai követelményeknek való meg nem feleléstől tartanak.

 A primitív félelmek, fantáziafélelmek, a sötéttől való félelem, irreális vadállatoktól való félelem csökken, de ártalmatlan állatoktól továbbra is félhetnek, valamint a tömegkommunikáció által közvetített irreális szörnytől való rettegés is megjelenhet/fennmaradhat.

Serdülőkorban még jobban megnövekednek a szociális félelmek, hiszen ekkor már a szerelem, a másik nemnek való tetszés, a kezdeti párkapcsolatok is megjelenhetnek, ezzel bővül ennek a fajta félelemnek a repertoárja. Ezzel együtt a nemi szereppel kapcsolatos félelmek, a háborútól való félelem, a haláltól való félelem is megjelenik, amik a későbbiekben is gyakran fenn állnak. Egyes irracionális félelmek továbbra is fennmaradhatnak, és újak is keletkezhetnek. Ugyanakkor a testi sérüléstől, fájdalomtól és az állatoktól való félelem általában ekkorra már csökken. A félelem gyakran állandósul, és szorongás alakulhat ki. 

Az ezt befolyásoló tényezők között szerepelnek a genetikai hatások (adoptált gyerekek vizsgálatából kiderül, hogy a félénkség korrelál a biológiai anya félénkségével és a nevelő anya alacsony szociabilitásával), ehhez tartozóan szintén a temperamentum, a pszichofiziológiai reaktibilitás (olyan ingerre is reagál az autonóm IR, amit kognitív szinten nem tartunk félelmetesnek), valamint a negatív életesemények (iskolai kudarcok, szülő, hozzátartozó halála, válás, súlyos betegség stb.).

 Ennek során iskolafóbia, szeparációs szorongás (mikor a négyévesnél idősebb gyermek tiltakozik és a szorongás egyértelmű jeleit mutatja [túlzott szenvedés, aggódás, lidércálmok, fizikai tünetek – álmatlanság, sírás, remegés, fejfájás, hasfájás, hányinger…], ha anyjától, megszokott családi környezetétől el kell válnia, akár óvodába, iskolába járás, akár tábor, több napos kirándulás, egyedül alvás vagy a szülők gyerek nélküli elutazása során), teljesítményszorongás is kialakulhat.

Mit tegyen a szülő, ha fél a gyermek? 

Abban a szülőnek is nagy szerepe van, hogy múló, mindennapi félelemről vagy szorongássá fajuló, komolyabb problémáról van-e szó.

 Fontos, hogy megfelelő módon kezelje a gyermek félelmét. Vegye komolyan a gyermek félelmeit, különben még inkább elbátortalanodik, és magában, csendben szenved, nem meri megosztani mással a félelmeit, rémálmit irracionális fantáziáit.

Igyekezzen megérteni a félelem valódi okát, ugyanakkor ne kényszerítse semmire. Ha pl. fél a kutyáktól vagy a víztől, nem szabad elárasztásos módon arra utasítani, hogy „csakazértis” simogasson meg egy kutyát, vagy ugorjon vízbe, hiszen semmi baja nem lesz, mert egyrészt ekkor a gyerek helyett dönt, másrészt csak azt éri el, hogy még jobban fog tartani ezektől a dolgoktól, hiszen a szorongása azáltal csak erősödik, hogy nem kéne félnie, mégis tart az adott dologtól.

A szülő azt is megteheti, hogy elmondja gyermekének, ő mitől félt gyermekkorában. Ez segíthet a gyereknek abban, hogy megérti, más is kerülhet hozzá hasonló helyzetbe. Ezáltal könnyebben megnyugszik és megbirkózik a problémával. Fontos, hogy ha azt látjuk, hogy igyekszik leküzdeni a félelmét, feltétlenül dicsérjük meg, biztassuk őt. Tanítsuk, magyarázzuk el, milyen a valós világ.  Válaszoljunk a kérdéseire, olvassunk neki minél többet arról, amitől esetleg fél (kutya, bogarak…). Ne „óvjuk még a széltől is”! A túlzott óvás nem segít abban, csillapítsuk a félelmeit. 

Azzal, hogy nem visszük le a játszótérre, mert pl. fél a csúszdától, vagy hogy széles ívben elkerülünk minden kutyát, csak a szőnyeg alá söpörjük a problémát. Hasonlóképpen nem visz közelebb a célhoz az sem, ha helyette félünk, és mindenben rá leselkedő veszélyt látunk.

 A gyakori szülői figyelmeztetés, mint például „Vigyázz, elesel!” vagy „Meg ne üsd magad!”, sok esetben a gyermekkori félelmek legbiztosabb alapját képezi. Nem könnyű a feladat, de az biztos, hogy messzemenőkig lényeges a szülői odafigyelés, biztatás, a félelmek csillapítása abban, hogy gyermekünk ne váljon felnőtt korára szorongásos, gátlásos emberré, és hogy (időben) ki tudja nőni az adott életkorra jellemző sajátos félelmeket.

- See more at: http://www.onlinepszichologia.hu/hirek/

#1 Dr.BauerBela

---