GYERMEK
BÜNÖZÉS A CSALÁDBAN
|
aBBü megfigyeled az élet
forgatagát, úton-útfélen találhatsz olyan családokat, ahol a gyermek bűnözővé vált. Van, aki már egészen kisgyermekkorától
meglopja a szüleit, van, aki kamaszkorban keveredik olyan társaságba, ahol a bűn az erkölcsi érték. Egy-egy ilyen közösség
akkor fogad be valakit, ha olyan jellegű bűnt követ el a gyermek, amely menőnek számít a közösségben. A
társadalom ilyenkor többnyire a gyermeket ítéli el, helytelenül...
Amikor sok szülő megtudja, hogy gyermeke a bűn emberévé lett, igen nagy fájdalommal éli
meg ezt az információt, és ez a fájdalom a legkülönösebb tetteket hozza elő a
szülőből. Van, aki nem cselekszik, csak lerendezi néhány szóval az esetet,
van, aki leordítja a gyermek fejét, van, aki erőszakhoz fordul, így
próbálj a meg a gyermeket visszatéríteni az erkölcs útjára. Mivel a bűnöző gyermekek is a
lelkileg sérült szülőktől származnak igen ritka az, amikor ezt a szituációt
egy szülő tudatosan –a helyes megoldást szem előtt
tartva- képes kezelni. Sok szülő egyszerűen ki is tagadja gyermekét (ha
nem hiszed, nézd meg a szembesítő show-kat). Mindegy melyik utat választja a szülő a felsoroltak közül, közte és a gyermek között olyan mértékű szakadék alakul
ki, amely mérgezi a család egységét.
Ha a gyermeket sok év után mégis
megkérdezi valaki, hogy miért cselekedte a bűnt, szinte kivétel nélkül a
szülőkre vezetik vissza az okokat: Mert nem szerették, mert erőszakosak voltak
vele, mert kivételeztek a testvérével, mert megbántották önérzetét, mert a
gyermeket csak rabszolgának tartották, mert a gyermek nem bírta elviselni a szülők
veszekedéseit egymással, vagy... Sorolhatnám az indokokat egész oldalon
keresztül, de mindegyiknek egy a lényege: a szülők olyan mostoha
körülményeket biztosítottak a gyermeknek, amelyből ki akart törni, és meg
akarta élni a saját vágyait.
Amikor a szülőket szembesítik sok
év után saját tetteikkel, akkor hárításként azt hozzák fel mentségként, hogy:
persze, mert veled nem lehetett bírni, vagy hogy: mert nem úgy viselkedtél,
ahogy kellett volna, esetleg: mert nem akartad megérteni, hogy…
A szülői érveknek is hosszú a
lajstroma, ami a legérdekesebb, hogy az indokok között szinte mindig
szerepel, hogy a gyermek velük szemben is követetett el bűnt,
pl.: lopott. Amilyen a fa, olyan a gyümölcse is. Képmutató dolog a gyermeket
hibáztatni bármiért is, hiszen minden, ami Ő, azt a szülőktől tanulta. Az
állítás megfordítva is igaz: minden, amivé lehetett volna, de nem lett, azt a
szülő mulasztotta el a nevelésével. Sokszor
hozzák fel a szegénységet az emberek, ami miatt a gyermekben vágy alakul ki a bűn általi haszonszerzésre. El ne hidd az ilyen
ostobaságot, ha a gyermeknek a szülő megtanítja, és példát mutat, hogyan kell
a szegénységgel fájdalom nélkül együtt élni, illetve tisztelni
a tulajdont, a gyermek soha nem lesz rabló, vagy tolvaj. Ha
pedig a gyermek rabló lesz, akkor az előző aspektusok a
szülőben is megvannak, legfeljebb azért nem lett bűnöző, mert nem volt mersze
hozzá. Az ilyen ember örökké elégedetlenkedik az anyagi helyzetével, igazságtalannak tartja,
hogy az élet másoknak többet ad. Ha a gyermek ezt a példát látja, miért kell
csodálkozni, ha a szülő lázadásával szemben, ő meg is szerzi,
amit akar.
A másik igen gyakran felhozott
érv, hogy a gyermek és szülő kapcsolata megromlott és a gyermek nem tiszteli a szülőt. Amilyen a vetés,
olyan az aratás. Ha az ilyen képmutató szülőt megkérdem, hogy ő tiszteli a
szüleit, akkor legtöbbször természetesen „igen” a válasz. Aztán, amikor a
részletekbe is betekintünk, kiderül, hogy bár fenntartanak valamilyen
látszólagos kapcsolatot a nagyszülőkkel, de valójában tele vannak ítéletekkel
irántuk. Ha a gyermek ilyen erkölcsi életet lát, mitől
kellene megtanulnia, hogyan kell tisztelni a szüleit, hiszen a szülőkben is a
tisztelet szó, egy tartalom nélküli, üres szállóige, amit képmutatóan a gyermek orra alá lehet dörgölni.
Az ember felelősségtől való
félelme, a nem tudása hárítja a gyermekre azt a terhet, hogy ő a felelős
tetteiért. Ez azonban soha nem igaz. A gyermek bűnét a társadalom ugyan hasonló
mércével ítéli meg, mint a felnőttek bűnét, azonban a gyermek bűne a szülőké. Minden esetben. A
legtöbb ember nem köteles gyermeket nemzeni, azonban, ha ezt megtette, nem
csak a gyermek etetéséért, iskoláztatásáért, hanem lelki fejlődéséért is felelős. A világ
legkönnyebb dolga a gyermek szemére hányni, hogy
”etettelek-itattalak, ruháztalak, iskoláztattalak, és mi a hála?” Az ilyen
ember inkább ne tette volna, mert ez mind semmi. A valami az lett volna, ha
gyermeket önbizalomra tanítja, hitre, erkölcsre, szeretetre. Aki viszont a lelki életre tanítja a gyermeket, az nem rója
fel az anyagi dolgokat, amelyeket adott neki.
Ha már egy gyermek a bűn útjára lépett, igen nagy áldozat kell, hogy
onnan képes legyen visszatérni. Ezt az áldozatot a szülőnek kell meghozni. Ha
a gyermek nem ismerte fel, hogy helytelen úton
jár, és ő maga nem kért segítséget a változáshoz, csak egyetlen dolog
segíthet: ha szülő megvallja bűneit a gyermeknek, és ő maga
tiszta szívvel megtér az igazság útjára. Ezzel a gyermeknek olyan példát
mutat, amely felébreszti a szunnyadó szellemet és a bizalmat a gyermekben és
erőt ad neki a változáshoz. A képmutató bűnbánat nem segít!
Nem harcolhat senki a gonosz
ellen, mert aki ellene küzd, az ő maga is gonosszá válik. A gyermeknek sem
helyes, ha a szülei elfojtott, de sötét eszközeivel lázad a törvény ellen. Ha
a családban ennek ellenére a sötétség az úr, az nem oszlatható el újabb
sötétséggel. Sem a tiltás, sem az érzelmi zsarolás, sem az erőszak nem
alkalmas, hogy megoldja az ilyen helyzetet. Az ősi törvény nem változott:
csak az igaz bűnbánat, a felelősség elismerése és a megbocsátás visz be az
életre. Aki fényesség erejét hívja segítségül, aki megoldást keres, hibás
helyett, aki azért küzd, hogy növekedjék lélekben, annak a fény eloszlatja a
sötétséget, akkor is, ha nem a sötétség ellen harcol.
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése