Dac,
engedetlenség, dühroham
A címben felsorolt
jelenségek 1,5-3 éves kor között gyakori eszközei a gyermekeknek a fentiek,
melyek segítségével vágyaik tárgyát szeretnék elérni a környezetükkel szemben.
Szinte minden gyermeknél előforduló jelenség.
Nagyon sok
függ a környezet válaszreakcióján, ezért jó,
ha minden szülő felkészül előre az ilyen magatartásra.
- Amennyiben
a gyermek azt észleli, hogy a környezete
ijedtséggel reagál a viselkedésére, ha aggodalmat,
szánalmat, sajnálatot tapasztal maga körül, akkor ezeket a reakciókat, mint
kiemelten fontos eszközöket fogja magában elraktározni. Micsoda
kemény és a hatásos fegyver ez az engedetlen felnőttekkel szemben!
Csakhogy
azon túl, hogy a zsarolás eszközeként bármikor bevetheti, ha számára nem tetsző dolog történik, még abba a rossz irányba is tereli,
hogy a csalódottság érzését az önuralmának elvesztésével kell levezetni.
A lényeg, hogy
a szülő szóban reagáljon a gyermek reakciójára.
- Nyugodt hangon elismerheti, hogy minden
oka meg van a gyermeknek a csalódottságra, de a tiltás ezért és ezért
következett be.
- Ahhoz, hogy a gyermek ne csak a tiltást
észlelje a konfliktushelyzetben, mindig legyen neki felajánlva valamilyen másik
foglalatosság. Ez csökkenteni fogja a
frusztrációját.
- Amennyiben
a gyermek nem reagál ezekre a próbálkozásokra, akkor hagyják nyugodtan magára – ügyelve, hogy kárt ne tehessen magában – és várják meg, amíg dühe lecsillapodik.
-Ha azt látja, hogy nem ér el eredményt a teátrális
viselkedésével, akkor indokolatlan lesz számára ezt fenntartani. Természetesen
ennek az ellenkezője is igaz.
Ha azt veszi észre, hogy
a szülő türelme fogy el hamarabb a „műsor” láttán, és eléri célját, akkor
azt a pozitív megerősítést kapja, hogy lám-lám, lehet, hogy 20-25 percig kell
őrjöngenem, de hát mégiscsak ez a célravezető, hiszen a nagy felnőtt végül
mégis csak kezes báránnyá, engedékennyé változik. No, ez régen rossz!
Ugyanilyen
rossz, ha a felnőtt környezet nem egyformán reagál a szituációra.
Ha valamelyik szülő, nagyszülő beadja a
derekát, és az „előadást” rövidítendő célzattal a gyermek mellé áll, akkor
máris megtette az első lépést annak irányába, hogy a gyermek a későbbiekben a
felnőtteket megosztó módon viselkedjék, saját kis önös érdekeinek megfelelően
lavírozzon közöttük.
-Abból pedig
inkább előbb, mint utóbb, családi vita kerekedik.
- Ha pedig mindkét szülő arrafelé hajlik,
hogy inkább teljesítik a gyermek valamennyi akaratát, csak ne balhézzon, akkor nem tesznek mást, mint elodázzák a problémát.
-Mert lehet, hogy a saját kis mikrokörnyezetében
a gyermeknek nem lesznek problémái (egy ideig), hiszen minden akarata
szerint történik, de képzeljék csak el, hogy hogyan fog reagálni arra a
szituációra, ha közösségbe kerül, és azzal kénytelen szembesülni, hogy bizony
vannak a társas együttlétnek szabályai, viselkedési normái, és a tágabb
környezetben nem működnek az ő korábban jól bevált érdekérvényesítési eszközei.
Mekkora
frusztrációt, kétségbeesést fog ez jelenteni számára? Mit fog
átélni, ha viselkedése miatt a társai megjegyzéseinek kereszttűzébe kerül? Ugye
nem kétséges, hogy hosszútávon is mindenképpen az a célravezető, ha gyermekünk
dührohamait már a kezdetekkor helyes irányba tereljük! A „struccpolitika” ebben
az esetben sem megoldás.
Nem ritka, hogy a dühroham
kapcsán a gyermek annyira belelovallja magát az engedetlenségbe, hogy szinte őrjöng, nem lehet vele kommunikációba lépni.
- A
klasszikus hisztéria esete. Ha ilyenkor megpróbálja a szülő jobb
belátásra bírni a gyermeket, hamar észre fogja venni, hogy szavaiból semmit nem
fog fel a gyermek (az input megszűnik, az output annál harsányabb).
- Ilyen
esetekben, hasonlóan az affektív apnoéhoz, ki kell zökkenteni a gyermeket! Nem
kell a gyermekre rácsapni, de egy hideg vizes
loccsantás is tud olyan váratlan és erős fizikai hatással bírni,
hogy a gyermek „kiessen szerepéből”, majd meg lehessen vele beszélni a
történteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése