Gyermek, halál, gyász
A gyászfeldolgozás gyermekkorban
A
gyászszertartások az emberi kultúrában általánosak, az ember a messze
történelemelőtti idők óta ad arra, hogy megtisztelje halottait. Ez természetes
napjainkban is, de az is jellemző, hogy a felnőttek nem számolnak a gyermeki
világképpel, amikor halálról kell szót ejtenünk a családban.
A gyermeket többnyire szeretnénk megkímélni mindattól, ami a halállal
összefügg.
Hisszük, ha nem beszélünk róla, talán nincs is. Ha senki nem hal meg,
csupán elutazik vagy távoli országba költözik, a veszteség nem
is annyira pótolhatatlan. S ha nincs visszavonhatatlan veszteség, gyász sincs.
S nincs fájdalom, szorongás, sem önvád.
Valójában azonban a gyermek mindig tudja a tényeket, még akkor is, ha
nem ad hangot kételyeinek, aggodalmainak, részint azért, mert nem képes azokat
szavakba önteni, részint, mert igazában nem is akar nyíltan beszélni róluk.
Sok szülő van, aki valamiféle féltésből nem engedi elárulni a gyermeknek a
szeretett ember halálának tényét. Nem viszik ki őt a temetésre és nem adnak lehetőséget
arra, hogy belül méltó búcsút vehessen attól a személytől, aki már nincs velünk
az életben.
Ne hazudjunk: a halál
bekövetkezett!
Jóllehet a gyermekek inkább csak érzelmeikkel élik meg szeretteik
elvesztését, bizonyos mértékig szeretnék megtudni, mi is történt igazán. S
ennek tisztázásában csak a felnőttek segíthetik őket. A feldolgozatlan gyász ugyanis
éppen úgy lelki károsodáshoz vezethet egy gyermek esetében, akárcsak egy
felnőttnél. Ne hazudjunk hát neki. Ha valaki meghal a családban, neki is meg
kell tudnia, mi történt, s azt is, hogy mi az oka a szomorú eseménynek.
Beszélgessünk róla: a
gyászfeldolgozás megkönnyítése
Igen kevés szülő tudja, hogy beszélhet-e egyáltalán a gyermekének ilyen
dolgokról.
Inkább kerülik - ha lehet - ezt a témát, de vannak helyzetek, amikor a család
kénytelen valahogyan szembesíteni a gyermeket egy hozzátartozó halálával. Nem
árt, ha ilyenkor tudjuk, hogy mit ért meg a gyermek a halálról. Természetesen
lényeges, hogy hány éves gyermekről beszélünk, hiszen a halál fogalom
életkoronként nagyon eltérő.
Hat-hét éves koráig a gyermek
számára a halál megfordítható, a halálból vissza lehet térni. Úgy gondolja, a halott
saját akaratából újra élhet közöttünk, hiszen számára a felnőtt mindenható
lény, aki saját elhatározásából ment el, s ha úgy dönt, vissza is tud jönni. A
gyermek ebben az életkorban még nem tud megbirkózni azzal, hogy a halál
végleges, ugyanis nem ismeri a véglegesség fogalmát.
A kisgyermek a halált személyes
sérelemnek érzi, mert szerinte a felnőtt vele szemben döntött úgy, hogy eltűnik, s őt
bünteti azzal, ha nem jön vissza…
A kisiskolás másképp gondolkodik:
Hatéves kortól a gyermek már egészen mást hisz a halottról. Úgy gondolja, hogy
halálában az ember mozdulatlanságra van ítélve, de a tudatát nem veszíti el.
Talán nincs is olyan gyermek, aki ilyen idos korában ne játszana el a saját
halálával. Ha visszaemlékezünk, bizonyára valamennyien találunk gyermekkorunk
emlékei között ilyen játékot. Elég volt a szemünket becsukva elterülni és máris
elérte eredményét az a homályos bosszúféle, ami ilyenkor munkált
bennünk: „Magatokra vessetek, most aztán sírhattok!”
Nyolc-kilenc éves korban érti meg
a gyermek, hogy a halál visszafordíthatatlan. Ebből a felismerésből fakadnak
aztán olyan szorongásos tünetek, amit a szülő sokszor nem tud megmagyarázni,
hiszen nem értjük, miért nem akar egyedül maradni, miért fél a sötétben, vagy
hogy miért kéredzkedik be a szülői nagyágyba. Mindezek közös oka a szavakba nem
foglalt, de átélt halálfélelem.
Fontos, hogy tudjunk ezekről a dolgokról, mert gyermekünknek ebben a korban
nagy szüksége van ránk, hogy segítő szeretetünkkel átsegítsük ezeken a
problémákon.
A kiskamaszoknál (10-12 év) más a
helyzet.
Náluk a halálfélelem az élettől való félelem. Az önállósodás, a nyiladozó
szexualitás, a sokféle kötelezettség mind-mind egy-egy picike halál, hiszen a
gyermekkor végét jelzik.
Mondhatjuk tehát, hogy 8 éves korban a halállal kell szembenézni, ha a
szorongást föl akarjuk oldani, tizenegy évesen pedig az élettel. Egyik sem
egyszerű, és csak szülői segítséggel sikerülhet.
Hogy mondjam el neki?
.
A halál a szülőknek is szinte
feldolgozhatatlan tény.
Van aki a reinkarnációban hisz, van aki a feltámadásban, van aki abban,
hogy a test halálával a lélek is távozik és egyé olvad az Univerzum
energiáival.
A szakember javaslata, hogy a szülő a gyermek nyelvén próbálja meg
elmagyarázni a halál tényét, fiziológiáját, a haláleset körülményeit és az
általa igaznak tartott magyarázatot.
Egy kisgyermeknek nem könnyű megmagyarázni, mi a halál, mégis meg kell
kísérelni.
Ha ködösítünk, legfeljebb hamis képzeteket keltünk benne, s könnyen megeshet,
hogy azokat a saját képzeletével egészíti ki.
A gyermeki képzelet képei pedig olykor túltesznek a valóságon. Igyekezzünk
tehát minél tényszerűbbnek maradni. Még egy kisgyermek is fel tudja fogni, ha
azt mondják, hogy a szeretett személyt soha többé nem fogja látni. Ha ellenben
azzal áltatjuk, hogy az elhunyt kórházban van vagy messzire utazott, képtelen
lemondani róla, nem tud érzelmileg elszakadni az eltűnt személyről. Mert ha
csekélyke is a remény, úgy érezheti, mégis van esély a viszontlátásra. A
hosszú, reménytelen várakozás pedig újabb csalódást és kiábrándulást okoz neki.
A legfájdalmasabb
gyász: a szülő elvesztése
Számos egyéb ok miatt is különösen nehéz a gyermeknek a szülő elvesztése. A mindenhatónak,
örökéletűnek hitt anya vagy apa eltűnése az egyik legnehezebben leküzdhető
trauma. Halálukkal a gyermek azt is átéli, hogy a felnőttek sem mindenhatóak és
mindentudók, a legnagyobb biztonságot nyújtó kedves személy
sem „megbízható”. Még élő szülője is éppen úgy eltűnhet, mint a már halott
– végső soron a teljes elhagyatottságtól retteg. Hiába hát minden kimondott
vagy kimondatlan ígéret, mindez ámítás volt, hiszen magára hagyta őt az, akiben
vakon bízott.
Nincs olyan gyermek, aki soha nem érzett hirtelen feltámadó haragot, indulatot, akár
gyűlöletet is a szüleivel szemben. Sértettségében olykor talán ki is mondta: „Bárcsak meghalnál!” - így hát könnyen
úgy érezheti, hogy a veszteség saját halálkívánságainak a következménye. Néha
maguk a szülők is vétkesek ebben, észre sem veszik, amikor kiszalad a
szájukon: „Te leszel a halálom!”, „A sírba
viszel!”. Ha a gyermeket bűntudat kínozza, nyugtassuk meg: a harag nem
mond ellent a szeretetnek, s puszta kívánsággal senkinek sem árthatunk. Afelől
is meg kell nyugtatnunk, hogy az elhunyt szülő szerette őt, sohasem haragudott
rá igazán.
Emléktárgyak: a
gyászfeldolgozás megkönnyítése
Tudnunk kell, hogy a haláleset után különösen nagy fontosságúvá válnak a
gyermek szemében az elhunyt tárgyai, ruhadarabjai. A tárgyak, csakúgy, mint a
halott fényképei, összekötik a múltat a jelennel. Helyteleníthető az a szokás,
hogy a gyermeki érzékenységre hivatkozva mindent eldugunk előle, ami a halottra
emlékeztetheti.
Körültekintést és tapintatot kíván még a sír látogatása is, hiszen a gyermekben
félelmet kelthet az a tény, hogy szeretett szülője a föld alatt fekszik. De
nyugodtan elmondhatjuk neki, hogy a sía szeretett személyre emlékezteti az
élőket, hogy aki alatta nyugszik, az már nem beteg, nem érez fájdalmat, semmiről
nem tud. S ha már ott van a gyermek, jó, ha virágot visz a sírra, részt vesz
annak gondozásában, vagyis valamiféle szolgálatot tesz a halott emlékére.
Az élet azonban megy tovább, előfordul, hogy az életben maradt szülő újra
házasodik. A
gyermeknek, aki nehezen fogja fel a halál véglegességének tényét, kezdetben
ellenérzései lehetnek azzal szemben, aki mintegy el akarja foglalni annak a
helyét, akit nagyon szeretett, s aki már nem képes megvédelmezni a jogait. Ne
akarjuk mindenáron megszerettetni a gyermekkel az új családtagot, még kevésbé
erőltessük, hogy „anyukának”, „apukának” szólítsa, ha a megnevezés
még fenn van tartva a gyermek szívében annak, akinek a hiánya még nem gyógyult
be. Hiszen ha az új szülő közel kerül a gyermekhez, és képes megszerettetni
magát, a gyermek előbb-utóbb amúgy is anyjának vagy apjának érzi majd. Még
akkor is, ha esetleg nem annak nevezi.
A gyermek és a temető
A
temetőtől sem kell óvni a gyermeket. Nem muszáj elmondani neki, hogy ott a
halott teste. De azt igen, hogy itt emlékezünk rá, és viszünk neki karácsonyra
egy gyertyát. Ha sír, annál jobb. Hadd engedje szabadon az érzelmeit. Az se
baj, ha együtt sír a felnőttekkel. Ne titkolják el előle az érzéseiket. A
gyermek úgyis tudja, hogy valami nincs rendben, nem lehet a gyászt egy gyerek
elől titkolni. Jobb, ha tudja, hogy mért van ez a szomorúság a családban,
nehogy kombinálni kezdjen, és azt süsse ki, hogy ő az oka (hiszen rajta
kívül mindenki furcsa és szomorú).
A halál ténye a felnőtt számára is nehezen elviselhető. Az eszmélt korú gyermeket, aki
már képes végig állni egy temetést, nyugodtan elvihetjük magunkkal. Ha a gyerek
tudja, mi történik a temetésen, és tudja azt is, hogy a gyászolók azért sírnak,
mert ez természetes velejárója a szeretetnek, nem fogja őt megviselni a temetési
szertartás. Sőt inkább segíti, hogy méltó búcsút vegyen attól, aki szerette őt,
és akit szeretett.
A gyász jelentősége
Jellemzően
európai szokás, hogy a gyermeket meg akarják óvni a gyásztól, pedig a gyász
rendkívül fontos lelki folyamat. Lehetővé teszi, hogy „túljussunk”a halálon. Ha meggyászoltuk, akit elvesztettünk, nyitott szívvel
lépünk ki a gyászból. Sokak szerint az embernek arra kell törekednie, hogy
minél inkább„kitolja” a tudatából a halált.
A gyászt nem lehet megspórolni. Ez a élet része. Még egy egyéves gyerek is
tud gyászolni, ha hagyják. Furcsa, ha azt írom, hogy örüljenek, ha látják a
fájdalmat a kislányon: ez azt jelenti, hogy egészséges a lelke, hogy képes a
kötődésre, a szeretetre. És most, a „gyászmunkával” új
tapasztalatokra tesz szert. Megtanul elengedni is. Ez kimondhatatlanul fontos
az életben.
Valójában azonban
együtt kell élnünk a halállal. A halál elkerülhetetlen, s a nyugodt öregség
záloga az, hogy megbékéljünk ezzel a tudattal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése