Problematikus gyermek
az iskolában
A problematikus gyerek
beilleszkedését az iskolába önmaga nem tudja megoldani. „Problematikus”
éppen abból a szempontból, hogy a szokásos nevelési eszközök – jutalmazás és
büntetés – nem hatékonyak nála. Pedagógusoknak, szülőknek együttes munkájára,
együttes segítségére van szüksége, hogy problémáinak megoldásához önmaga is
hozzá tudjon járulni.
A pedagógus elsősorban az osztályközösség munkáját irányítja. Az a célja, hogy az
iskolai órán megértesse a tanulókkal mindazt, amit meg kell tanulniuk, és
számon kérje, ellenőrizze eddigi tudásukat. Egyszerre figyel saját munkájára,
saját mondanivalójára, a tanítás módszerére, az óra felépítésére és
lefolyására, és ugyanakkor figyel az előtte nyüzsgő gyerekekre, akik
figyelnek, vagy figyelmük elkalandozik, részt vesznek a tanításban vagy a pad
alatt játszanak. A tanítónak állandóan kontrollálnia kell önmaga mondanivalóját
aszerint, hogyan tükröződik a ráfigyelő gyermekek megnyilvánulásaiban a
tananyag megértése. Ebben a nehéz, koncentrált és ugyanakkor sokfelé ágazó,
megosztott figyelmet kívánó munkájában nagyon megzavarja a problematikus gyerek.
Minden osztályban akad egy-két olyan gyerek, aki zavarja a tanítást, aki
ingadozó figyelmével, társai figyelmének elterelésével „kilóg a sorból”. Ezek a gyerekek nemcsak
a tanító figyelmét vonják el a tanítástól, hanem zavaró érzéseket is okoznak.
Talán rosszul és unalmasan magyaráz, talán saját munkájában van a hiba? Saját
kudarcának érzi, ha egy-egy tanulót nem tud megtanítani arra, amit a többi könnyedén
elsajátít; sőt bosszúsága és rossz érzése növekszik, hiszen azt tapasztalja, hogy egy-egy
rendetlenkedő, „bohóckodó” gyerek magára vonja társai figyelmét is.
Természetes, hogy
a pedagógus ilyenkor olyan fegyelmezési eszközhöz nyúl, ami a rendelkezésére
áll: rászól a gyerekre, megszidja, külön
ülteti, intőt ad. S amikor kifogy a fegyelmező eszközökből, megpróbál a
szülőkkel beszélni vagy végső esetben az igazgatónak panaszt tenni.
Természetesen azzal a rossz érzéssel teszi, hogy az igazgató talán őt fogja
hibáztatni, amiért nem tud fegyelmet tartani.
A
gyermekpszichológusok tapasztalata szerint a pedagógusok elsősorban a tanítás
fegyelmének megbontása miatt fordulnak segítségért a pszichológushoz.
Legfőbb panaszaikat az
általános iskolás gyermekekre az alábbi sorrend tükrözi: nyugtalan,
agresszív, fegyelmezetlen, túl mozgékony, dekoncentrált. Ezeket a
beilleszkedési nehézségeket követik sorrendben neurotikus és antiszociális
zavarok, például: dadogás, tik, bevizelés, onánia, csavargás, lopás. Majd azok
a problematikus gyermekek zárják a sort, akik önmagukban talán többet
kínlódnak, mint a többiek, de nem hívják fel lármás viselkedésükkel a nevelők
figyelmét: ilyen a gátlásos, szorongó, passzív gyerek, aki kevesebbet teljesít,
mint képességei lehetővé tennék.
Mint a panaszok gyakoriságának sorrendjéből is kitűnik, a teljesítmény és az
ehhez szükséges fegyelem a pedagógus primer mércéje, és minden ettől eltérő
zavarja a munkájában. Talán nem is azt szeretné tudni, amikor a pszichológushoz
küldi a gyermeket, hogy mi az oka a gyermek eltérő viselkedésének, mint inkább
azt, hogyan tudna rajta változtatni, hogy tudná a zavarokat kiküszöbölni.
Ha a gyerek pszichológushoz kerül, s a pszichológus mindezekről a
panaszokról hall a szülők beszámolójából, akkor elsősorban azt a kérdést teszi
fel magának, mi lehet ezeknek a bajoknak a hátterében milyen okok és kiváltó
okok játszhatnak szerepet abban, hogy a gyermek az iskolai követelményeknek –
akár teljesítmény, akár a fegyelem terén – nem tud eleget tenni.
Az intelligencia fokát, a figyelem
ingadozását, az érzelmi kapcsolatok sérültségét, a cselekvés indítékait
próbálja kikutatni. Megállapításai nem értékítéletek, hanem a gyerekkel való
bánásmód lehetőségeinek kitapogatására szolgálnak.
A pedagógus és pszichológus nézőpontja eltérő, s talán abban különbözik
leginkább, hogy a pedagógus inkább erkölcsi tulajdonságai szerint
ítéli meg a gyermeket, például: „lusta”, „szorgalmas”, „fegyelmezetlen”,
„igyekvő” stb. Ezek a kétségtelenül meglévő tulajdonságok könnyen általánossá válnak, s
a gyerekhez tapadnak. Nemcsak a „szorgalmas” és „igyekvő” gyerek fog úgy
viselkedni, ahogy tulajdonságaihoz méltó, hanem a „lusta”, „fegyelmezetlen” is
az ilyen elvárásnak próbál eleget tenni. Ezeknek a jelzőknek nemcsak az a
buktatója, hogy a gyerek a tanári ítéletnek megfelelően viselkedik akaratlanul
is, hanem, hogy a tanár is nehezebben veszi észre, ha a gyerek igyekezni kezd,
és változni szeretne.
Hasonló értékítéletnek tűnik sok esetben a pszichológushoz való irányítás is. A
nevelő nem bír a tanulóval, s mintegy „büntetésből” pszichológushoz küldi,
ráhárítja a gyermek megfegyelmezését. Ezzel némely esetben mintha a
gyerekkel való foglalkozás gondját is elhárította volna magától. Más esetben az
értékítélet megakadályozza a pedagógust abban, hogy a problematikus gyermeket
pszichológushoz irányítsa, hiszen a gyerek nem „idegbeteg”.
Az „idegbetegség”
kifejezés laikus körökben hasonlóan megbélyegző, mint a gyerekek körében a
„hülye” vagy a „dilis”.
Sokszor találkozunk szülőkkel, akik érzik gyermekük bajait,
és pszichológushoz fordulnak. Az iskolában azonban nem mernek szólni, mert nem
tudják, hogy a pedagógus megértően fogja-e fogadni vagy pedig bizonyítékát
fogja-e látni saját ítéletének: „a gyerek idegbeteg és nem való normális
közösségbe”, hiszen pszichológushoz is jár. a szülő joggal attól fél, hogy
gyermeke kitaszítottság érzése még inkább növekedni fog, és a zavaró tünetek
csak fokozódnak. Előfordult már, hogy a tanítónő vagy a gyerektársak
tapintatlan megjegyzései miatt a gyerek sírva könyörgött anyjának, hogy ne
kelljen pszichológushoz járnia.
Feltétlenül el
kell oszlatnunk egy félreértést: a nevelési tanácsadókban és a pszichológiai
rendeléseken nem „idegbeteg” gyerekekkel foglalkozunk, hanem
olyanokkal, akiknek nevelésében probléma van, akiknek harmonikus fejlődését
akadályozza valamilyen pszichés zavar, amely akár az iskolai beilleszkedés
nehézségeiben, akár egyéb pszichés tünetben nyilvánul meg.
Problematikus gyermeknek nevezhetünk
pedagógiai szempontból minden olyan gyermeket, aki a közösségbe nem tud
beilleszkedni, az átlagtól eltérő viselkedést mutat, aki egyéni figyelmet,
egyéni bánásmódot igényel.
Azok a
tanítók és tanárok, akik hasonló megoldásnak szánják a pszichológushoz való
irányítást, mint az intőt vagy az igazgatói rovót, azok rendszerint
elégedetlenek is a pszichológus munkájával. Eredménytelennek tartják a
pszichológiai foglalkozást, mert legtöbbször azonnali hatást várnak, és nem
értik, hogy a gyerekkel együtt olyan folyamat részesei, amely csak
együttműködéssel oldható meg.
A pszichológus és
pedagógus együttműködésének van azonban másik jól ismert nehézsége is. a
pedagógus felfigyel a gyermek problémáira, látja, hogy nehézségekkel küzd, és
felszólítja a szülőt, hogy forduljon pszichológushoz. Bizony, nem
ritka, hogy a szülő ilyenkor vádolva, sértve érzi magát, védekező és
visszautasító lesz, elutasítja és kicsinyíti gyermeke bajait, és a
pszichológushoz ezeket a sérelmeket viszi el a gyerekkel kapcsolatos problémái
helyett.
Néha persze az is előfordul, hogy a szülő nem is tudja pontosan, mit is
kifogásol a tanító gyermeke viselkedésében. Némely iskolában adminisztratív úton intézik el a kérdést. A szülő kap
egy gépelt cédulát, amelyben utasítják, hogy vigye gyermekét a nevelési
tanácsadóba. Így a szülő a pszichológusnál joggal védekezik, ami rendszerint
így hangzik: otthon nincs a gyerekével semmi baj.
Ha a szülő úgy ül a pszichológus elé, mint a
„vádlottak padjára”, eleve elutasító lesz minden segítségnyújtással szemben.
A pszichológiai
munkához csak akkor lehet hozzákezdeni, ha sikerül a pszichológusnak ezt a
védekező sértődöttséget feloldania. Természetesen, ha a nevelő maga is megértéssel
vesz részt a szülő gondjaiban, ha kellő tapintattal és megértéssel hívja fel a
szülő figyelmét gyermeke problémáira, akkor megkönnyíti a szülő és a
pszichológus együttműködését, amely természetesen visszahat a nevelői munkára
is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése