KARRIERÉPITÉS
Ha az ember egy gyermekpszichológussal beszélget, általában szóba kerül a
gyermekük napirendje, iskolai előmenetele, továbbtanulási szándéka ill. egyéb
teljesítménye.
Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy az óvodai/iskolai élet az
ő számukra egyenértékű a felnőttek „dolgozójával”. Nekik ez a munkájuk. Az
ovis lét és később a tanulás. A többévnyi tanulás eredményeként pedig (ideális
esetben) ők is dolgozó felnőtté válnak, akiknek majd szintén lesznek gyermekeik,
és a történet kezdődik elölről.
Lusta vagy amúgy sem tudná?
A kérdés az, hogyan hozhatom ki a legtöbbet a gyermekből?
Mielőtt ezen komolyan elkezdenénk gondolkodni, jó lenne reálisan látni, milyen
képességekkel rendelkezik valójában. Vajon azért nem
megy neki a matek, mert lusta, vagy nem ért hozzá és ő egyszerűen csak ennyit
tud? Nyilván ez utóbbit kevés szülő mondja ki gyermekével kapcsolatban.
A szülők maximalizmusa bizonyos szempontból érthető,
hiszen mindenkinek a saját gyereke a legjobb, legszebb, legügyesebb. A
probléma akkor van, ha ezek az elvárások túl magasak (vagy épp alacsonyak).
Sokszor találkozom ilyen esetekkel, és azt kell, hogy mondjam, a dolog közel
sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
Szülőként nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen elfogadni
azt, ha a gyermek gyengébb képességű. Ez majdnem olyan, mint a
fogyatékosság elfogadása. Az esetek nagy részében nem megy.
Ám ha mégis
sikerül, akkor is ez az elfogadás sokszor azt az érzést kelti a szülőben,
mintha lemondana róla, feladná, nem bízna már a gyerek sikereiben.
Hogyan hozhatom ki a legtöbbet a gyermekből?
Erre egyértelmű választ sajnos nem tudok adni, ugyanis minden gyermek más.
A tanulás tanulásával kapcsolatban azonban egy fontos elvet most megosztanék
Önökkel.
Az igazi
jó tanulás akkor működik, ha a gyermek tudja, maga miatt, a saját céljai
elérése érdekében tanul. Persze ez most banálisan hangzik,
de mégis sok hibát el lehet és el is követnek a szülők, ha a tanulásról van
szó. Az egyik az, amikor a jó teljesítményt (pl. a
jegyeket) jutalmazzák. Ideig óráig eredményes, ha minden ötösért adunk
egy százast, csak akkor mi lesz majd, ha nem adunk. Feltéve, hogy nem akarnak
egyetemen is minden jó jegyért egy százast adni.
A másik hiba, ha
büntetéssel fenyegetem, és a gyerek félelemből tanul. Vajon ebben
az esetben 20 évesen ki fogja majd fenyegetni? Remélem senki. Ahhoz, hogy a
gyermek rájöjjön, saját magának tanul, látnia kell, milyen következményekkel
jár, ha nem tanul.
Kisiskoláskorban kiélezett a verseny a „Ki a legjobb
tanuló?” címért. Ebben az életkorban még nagyobb a jelentősége a személyes
teljesítménynek, még nagyobb a harc a tanító néni kegyeiért.
Tehát eleve nem érdemes elkezdeni a tanulást jutalmazni vagy büntetni.
A lényeg az, hogy a „nemtanulásnak” következményei vannak, jelen esetben
a rossz jegy. Ha a jó jegy megszerzése önmagában nem elég motiváció, akkor még
mindig érdemesebb a nevelésben egyébként is legeredményesebb ún.
jutalommegvonást alkalmazni. Azaz, ha lustaságból nem tanul, pl. nem
nézheti meg a kedvenc meséjét. Vagyis a nem teljesítésnek negatív
következményei vannak, akárcsak egy munkahelyen.
Karrierépítés gyermekkorban
Mindezek mellett természetesen beszélni kell a tanulás
szükségességéről is. Minél idősebb egy gyermek annál inkább képes
előre tervezni a jövőjét.
Túlzásokba azonban nem érdemes esni, mert egy 8
évesnek még hiába magyarázzuk mit is jelent az egyetemi felvételi. Lépésről lépésre ki lehet alakítani a célokat, amiért
érdemes tanulni. Eleinte a jó félévi bizonyítvány, később a felvételikre
való minél eredményesebb felkészülés a cél.
A lényeg, hogy tudja, önmaga miatt, saját magának tanul.
Ahhoz, hogy jövőbeli terveit sikeresen teljesítse, neki kell harcolnia. Nem
nekünk és nem a tanároknak tanul. Ha minden együtt van, vagyis nem vették még
el a kedvét a tanulástól, elismerik, és reálisan látják a képességeit, könnyebb
kitalálnia, mivel szeretne felnőttként foglalkozni.
Csak ne essen túlzásba!
Joggal kérdezhetik, miért találkozom én tanulási problémákkal
mint gyakorló gyermekorvos?? Mert néha túlzásokba esnek a szülők,
a gyereknek meg fáj a feje. Szó szerint fáj.
Nagy általánosságban túlzásnak tartom, ha 120 különórára jár a gyerek és
alig van ideje pihenni; ha mindenből csak a legjobb teljesítmény az
elfogadható; ha már 5 évesen professzornak képzelik el a gyereket; ha a szülők
álmait készül megvalósítani, ami valójában neki inkább teher; ha nem tud
megfelelni a szülői elvárásoknak és emiatt önértékelési problémákkal küszködik
stb.
Persze most is, mint mindig csak azt tudom mondani,
minden eset egyedi. Azt, hogy a „nemtanulás” hátterében mi áll,
mindig alaposan át kell gondolni.
Zárógondolatként
pedig engedjék meg nekem, hogy egy másik, számomra fontos elvet megosszak
Önökkel. Ez pedig az, hogy a gyerekek számára az iskola olyan, mint nekünk a munka; az
otthon és a család pedig, mint nekünk a magánélet!
A rendszer akkor működik a legjobban, ha mindkét helyen minden rendben van, legrosszabbul pedig, ha egyikben
sincs. Azaz, ha az iskola nem megy olyan jól és sok kudarc éri a gyermeket,
otthon ezt lehet (sőt kell is) kompenzálni. Túlzásokba nem érdemes tehát esni, mert
ha a tanuláshoz mindig csak a stressz érzése társul, az előbb utóbb fejfájást
okozhat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése