Milyen a „normális”és erkölcsös nemi
szerepviselkedés?
Az erotikus viselkedés legyen kényszermentes,
szabadon és tudatosan (felelõsséggel) vállalt, s ne okozzon függõséget egyik partnernek sem.
A „normalitás” ennél pontosabban nehezen határozható
meg, s eléggé viszonylagos,
hiszen éppen a viselkedés szabadságát, kényszermentességét többféleképpen lehet
értelmezni és ezért vitatható is.
A viselkedést ugyanis mindig valamilyen
erkölcsi (vagy jogi) normák igyekeznek szabályozni. Ezek ugyan
koronként és társadalmanként változnak, de az adott társadalomban
érvényesülnek.
Igy például
történelmileg eltérõ
normákkal találkozunk a prostitúció vagy a pornográfia megítélésénél, de a szexuális
függõségekkel kapcsolatban említett más viselkedéseknél is. A modern
társadalom azért sajátságos, mert a normák itt már nem olyan egységesek,
mint a régebbi, például a középkori keresztény társadalomban, hanem a
„multikulturalitásnak” megfelelõen a szexuális viselkedés sokféle
normája (szkriptje) érvényesül, s mindegyik eltérõen ítéli meg, hogy mi a
normális, kívánatos és egészséges – vagy abnormális és beteges.
A „normák” vagy statisztikai, vagy erkölcsi jellegûek. Az
elõbbi egy számszerû átlagot fejez ki; egyfajta viselkedés
elõfordulásának gyakorisági átlagát, amitõl egyénileg valamelyest mindenki
eltér, s nagyon viszonylagos, hogy milyen mértékû eltérést tartanak
normálisnak. á Ha viszont egy más megítélés alapján az adott
viselkedés káros az egyénre, vagy másokra nézve, akkor gyakori
elõfordulása ellenére is nehezen tartható „normálisnak”.
Csakhogy mik a viselkedés „károsságának”
kritériumai? Ez megint relativ, hiszen ugyanaz a szexuális
viselkedés korántsem tûnik mindenki számára károsnak; egyesek
ártalmatlannak, mások akár hasznosnak is tarthatják. De majdnem
ugyanez mondható az „egészséges” vagy „beteges” kritériumáról
is.
Az
ellentétes értékelések mögött gyakran nem logikusan átgondolt érvek,
hanem elõítéletek és
szélsõségesen eltúlzott aggályok vagy tekintélyelvû
hivatkozások rejlenek.
Az elõítéletek leküzdését megnehezíti, hogy
rendszerint vannak bennük részigazságok,
amelyek látszólag alátámasztják azokat. Például a maszturbációval kapcsolatos, negativ véleményüket sokan azzal
indokolják, hogy bûntudattal jár, s így ideges tüneteket, sõt,
magányosságot eredményezhet; fiúknál pedig a korai magömlés megszokásához
vezet, tehát károsan hat a késõbbi partnerkapcsolatra. Ezek valóban reális
veszélyek lehetnek, de nem magából az önkielégítésbõl erednek, hanem a
kedvezõtlen körülményekbõl és a tájékozatlanságból. Hiszen
egyáltalán nem szükségszerû, hogy a maszturbáció bûntudattal járjon, s a
késleltetés gyakorlásával a túl gyors orgazmus és magömlés is
könnyen elkerülhetõ. Annak sem a maszturbáció az oka, ha valaki nem
eléggé motivált a partner-keresésre, hanem a személyiségfejlõdés
szextõl független zavara.
A maszturbációhoz kapcsolódó fantáziák pedig éppen a
szexuális kapcsolatlétesítés képzeletbeli próbacselekvései, tehát
erõsítik a motivációt.
Sigmund Freud ugyan a maga
korában jelentõsen hozzájárult a szexuálpszichológia fejlõdéséhez, debizonyos tévedései elõítéletként éltek tovább a
köztudatban. Ilyen például a nõi szexualitással
kapcsolatos ama hipotézise, hogy a klitorális orgazmus „infantilis” jelenség, s
a „normális”, felnõtt nõnek képesnek kell lennie a vaginális (tehát a közösülés során bekövetkezõ)
orgazmusra. Ezen az alapon azonban csupán a nõk csekély hányada
(20-30%) lenne normálisnak nevezhetõ. Szerencsére azóta
számos vizsgálat megerõsítette, hogy a klitorális
orgazmus legalább olyan normális, mint a vaginális; fiziológiai
szinten mindkét esetben ugyanaz történik, a lelki átélés és
értékelés pedig mindkettõnél változó és szubjektiv.
A férfi szexualitással kapcsolatos, jellemzõ
elõítélet például, hogy sok férfi azt hiszi:
mindenáron erõsnek, kezdeményezõnek és kontrollhelyzetben levõnek kell
lennie; holott ezek ellentétesek a jó szexhez nélkülözhetetlen
gyengédséggel, spontán érzékiséggel és rugalmas alkalmazkodással. A teljesítmény-központúság folytán a célratörõ
férfiak számára az erekció és az orgazmus a legfontosabb; a
szeretkezés így pusztán teljesítménnyé devalválódik.
Erõs szkript, hogy a szexben
nemcsak a kezdeményezés, hanem az irányítás is a férfi dolga; a nõ igényeire ezért alig figyelnek.
Azt hiszik, hogy mindig készen kell állniuk a szexre, minden alkalmat ki
kell használniuk – ez gyakran kudarcokhoz vezet. Koitusz-centrizmusok lényege, hogy
mindig közösülésre törekszenek; a petting számukra
csak elõjátékot jelent. Többnyire ehhez kapcsolódik az orgazmus-centrizmus, vagyis hogy értéktelennek
tartják az orgazmus nélküli szeretkezést
A nõi szexualitáshoz kapcsolódó „mítoszok”
(elõítéletek) közül a következõket ismertetik:
1. A szex csak a
fiatal nõknek való; holott (mint
láttuk) szexuális reagálókészségü korántsem csökken úgy, mint a
férfiaké. 2. Minden nõnek
többszörös orgazmusa kell legyen; holott a nõk
alig egynegyede rendelkezik a multiorgazmus képességével.
3. A
terhesség és szülés csökkenti a nemi válaszkészséget. Valójában a
szülés körüli heteket kivéve nem csökkenti.
4. A nõk aktiv nemi élete a
menopauzával lezárul. A tények
ezt sem támasztják alá; inkább felszabadítólag hat, hogy nem kell tartaniuk a
terhességtõl.
5. Jól
nevelt nõk nem izgulnak fel a pornográfiától. A vizsgálatok épp az
ellenkezõjét mutatják.
6. Az
igazi nõk nem kezdeményeznek szexet és nem mutatják ki, ha nagyon élvezik. Ez csak a viktoriánus
kor elavult normarendszere szerint van így.
7. A fogamzásgátlás
mindig a nõk dolga. Ez patriarchális szemlélet, amely
felmenti a férfit a közös felelõsségvállalás alól. Jó néhány szkripttel
lehetne még folytatni, hiszen a nõk a férfiak elõítéletei közül is sokat
átvettek; napjainkban ugyan kezdenek ezektõl megszabadulni, de mindig
feltûnik néhány új, divatos szkript.
A szexuális viselkedés „normális”
vagy „abnormális” voltát annak „természetes”
vagy „természetellenes” jellegétõl is
függõvé szokták tenni. Régen például minden olyan szexuális
viselkedést, amely nem szolgálta, vagy éppen akadályozta a nemzést, a
fajfenntartást, „természetellenesnek” s igy abnormálisnak tartottak; ez
magyarázza többek közt a maszturbáció, a petting elutasítását,
megbélyegzését.
A szexualitás biológiai funkcióra
szûkítésének, korlátozásának ez a hagyománya azonban antihumánusnak és kultúraellenesnek, értékellenesnek
bizonyult, hiszen a humanizált szexualitásnak a fajfenntartáson kívül egész sor
fontos funkciója van.
Tévesnek bizonyult az a hallgatólagos
feltételezés is, amely szerint van egy „természettõl adott”, egészséges
szexualitás, amely csak közbejött akadályok miatt válik betegessé,
abnormálissá, deviánssá. Az akadályok eltávolítása után a „természetes
szexualitás” helyreáll, s az egyén szexuális viselkedése nem fog különbözni a
„normális átlagtól”—vagyis elfogadja a heteroszexuális, patriarchális
monogámiát. A szexuális egészség fogalmát is csak
nemrég sikerült meghatározni.
E szkriptek közül
tehát mindenképpen választani
kell. A kedvezõ választás elõfeltétele viszont a
tudományosan megalapozott, reális,
kritikai szemlélet, amely mentes a függõségektõl és figyelembe veszi,
mérlegeli a lehetséges szempontokat. Ez
egyben erkölcsi felfogás is, amelynek lényege, hogy az a viselkedés erkölcsös, ami nem ártalmas, hanem inkább az egyéni
és közösségi túlélést segítõ, sõt, fejlesztõ hatású. Ezt
mindenfajta viselkedésre, így a szexuális viselkedésre is alkalmazhatjuk.
S nemcsak az erotikus viselkedés tartozik ide, hanem a reproduktiv,vagyis gyermeknemzõ (fajfenntartó),
továbbá a köznapi nemi szerepviselkedés is.
Tehát
a szexuális viselkedés mindhárom fajtájánál feltehetõ az erkölcsöt
firtató kérdés: ártalmas-e az érintetteknek és környezetüknek,
vagy nem? S ha nem, akkor semleges hatású, vagy inkább elõnyös?
Tény ugyan, hogy nem mindig könnyû ezekre a kérdésekre tárgyilagosan
válaszolni, de a feladat világos. Az erotikus funkciók szempontjából normális mûködésrõl akkor beszélhetünk,
ha
1. rendszeresen jelentkezik
a nemi vágy,
2. a szervezet képes a szexuális izgalom
jeleivel reagálni a különbözõ szexuális ingerekre,
3. az ingerek folytatódása esetén képes
elérni az izgalom csúcspontját (orgazmust) és
4. képes ugyanezt partnerénél (ha van)
szintén elõsegíteni.
Amennyiben a
fenti jellemzõket vagy kritériumokat vesszük alapul a szexuális viselkedések
értékelésénél, akkor könnyebben eldönthetjük, hogy normális, egészséges és
erkölcsös-e az adott viselkedés, vagy valamilyen szempontból
problematikus.
Az egyéni
értékrend azonban erõsen befolyásolja
az elbírálást. Ez alól
csak a jogszabályokba ütközõ viselkedés jelent kivételt; bár bizonyos
esetekben az egyéni értékrend (amely általában erkölcsi értékrend) a
jogszabályokat is kérdésessé teheti. De hasonló a helyzet az olyan
viselkedésekkel, mint a házasság
elõtti vagy azon kívüli szexuális
kapcsolat és gyermeknemzés illetve –vállalás, az eszközös fogamzásgátlás, a
terhesség-megszakítás, a párhuzamos szexuális kapcsolat és a válás, valamint
még jó néhány ilyen, sokak szemében problematikus, elítélendõ viselkedés.
Az említett kritériumokkal mérve ezekönmagukban nem abnormálisak vagy károsak, csak bizonyos
körülmények esetén.
A hagyományos szemlélettõl eltérni nem
tudók viszont a körülményeket figyelmen kívül hagyva
utasítanak el mindent, amit a vallási elõírások vagy a helyi szokások nem
fogadnak el. Éspedig nemcsak az említett „kényesebb”
kérdések esetén, hanem a hétköznapi nemi szerepviselkedést illetõen
is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése