AZ ÓVODÁSKOR ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI

Az óvodáskor általános jellemzői

Bevezető

A gyerek nagyjából hároméves korára megérik arra, hogy a nap egy részét édesanyjától távol, gyerekek között töltse. Erre az időre mozgása önállóvá, magabiztossá válik, képes magát szóban kifejezni, vagyis kialakul a beszéd, és eléri – legalábbis nappal – a szobatisztaságot. Ez az időszak az, amikor nagy változások történnek az életében, hiszen óvodába kerül – a külvilág jelentősen kiszélesedik körülötte.

Megtanulja az alapvető érintkezési szabályokat, s az igénye is megjelenik a szociális kapcsolatok bővítésére. Fo­kozatosan kezdenek fontossá válni a kortárs kapcsolatok, s az óvodáskor végére kialakulnak a kortárs-csoportok, me­lyeket a közös tevékenység, az együttes élmény tart össze. Ekkor történik az első barátválasztás is. A kortárs kapcsola­tokon túl még mindig jelentős a felnőtt-központúság.

Ez az időszak az erkölcsi kategóriák (jó, rossz) kiala­kulásának is kezdete.

Gondolkodására, szemléletmódjára jellemző, hogy nagymértékben befolyásolják az érzések, nem képes tárgyi­lagosságra, nehezére esik, hogy több szempontot együttesen tekintetbe vegyen. Gondolkodása mágikus és nagy szerepet kap az alkotó fantázia is. Tapasztalati köre kiszélesedik, kezdi megérteni a tér és idő fogalmát.

Az óvodás gyermek cselekvésében két motívumnak van nagy jelentősége: utánzási hajlamának és önállóságra törekvésének. A gyermek érdeklődése csapongó, figyelme is az. A világ jelenségeire adott válaszaiban önmagából in­dul ki: értelmi működésének egyik legfontosabb sajátossága az egocentrikus gondolkodás. S mivel önérvényesítő szán­dékait erőteljesen gyakorolja is, jellemzők e korszakra a dacreakciók, főleg a hároméveseknél. Később kilép az énközpontúságból, s egyre inkább tudomásul veszi az őt körülvevő világot.

Az óvodába kerülés igazán az első olyan időszak, amikor a gyermeknek ki kellene lépnie önközpontúságából, ami azért különösen nehéz, mert éntudatának kialakulása is erre az időszakra esik. Úgy kell kialakítania személyisége integritását, hogy közben meg kell tanul­nia alkalmaz­kodni egy kö­zösséghez, s annak szabályaihoz is. S ez csak úgy lehet sike­res, ha közben szerető szülők, óvónők állnak a háta mögött, akik akkor is szeretik, ha éppen nem az elvárások­nak megfelelően cselekszik.

A gyerek sokat beszél, megállás nélkül kérdezget. Ezt „miért?”- korszaknak is nevezzük. Heves érdeklődést mutat minden irányba. Kérdései nyugtalanul és kíváncsian csaponganak a megfoghatatlan jelenségek körül, minden egyszerre csoda és valóság is (még nem képes különbséget tenni látszat és valóság között), de kérdései nem csupán tu­dásvágyából adódnak, hanem egyre inkább a kapcsolatte­remtés igényéből is.

A gyermek és a mese

Három-négy éves korban egyre fontosabbá válik a mese, a mesehallgatás. Míg korábban inkább a versek, mondókák kötötték le a figyelmét, most már megérti és igényli a rövid meséket. A kép uralmát fölváltja a szöveg iránti érdeklődés. E korszak fő meséi az állatmesék, melyek jól követhetőek számára, hisz cselekményük egyszerű. S mivel a bennük szereplő állatok emberszerűek, tulajdonsá­gaik, viselkedésük emberiek, különösen közel állnak a ki­csikhez. Természetesen továbbra is nagyon fontosak marad­nak a versek, dalok. (Óvodáskorban alakíthatjuk ki a vers szeretetét.)

Az ötödik életév nagy mérföldkő a gyermek életében, hiszen megjelenik a kettős tudat: már képes megkülönböz­tetni a mesét a valóságtól, képes elhatárolni a kettőt. Már nem azért hisz a mesékben, mert valóságnak tartja, hanem a vágyott igazságukban hisz. Ebben az életkorban, a kettős tudat kialakulása után válik nyitottá a tündérmesék iránt. (Korábban a mese borzalmait valóságként éli meg, s ez félel­met kelthet benne.) A kettős tudat kialakulása után a mese szimbólumai ön­tudatlanul segíte­nek feldolgozni a gyerek rejtett félelmeit, konfliktusait.

Képmánia

Rengeteg családban szinte egész nap be van kap­csolva a tévékészülék, s a gyermek óhatatlanul szem-, és fültanújává válik valamennyi műsornak.

A tévé hatásának manapság sokkal több káros kö­vetkezménye van, mint haszna. A gyerekek nemcsak a ne­kik szóló műsorokat nézik, hanem mindent, ami akad.

A legtöbb rajzfilm szövege, szókincse nehezen ért­hető a gyermek számára; a beszédtempó, a párbeszédek se­bessége követhetetlen, a bennük elhangzó poénok, viccek nem a gyerek szellemi szintjén állnak, humoruk sokkal in­kább a felnőtteket célozza meg (a gyerek vagy félreérti a hallottakat, vagy szó szerint értelmezi azokat).

A rajzfilmek többségének problémafelvetése, témája sem foglalkoztatja igazán a gyerekeket, tipikus felnőttproblémákról szólnak, amivel a gyerek nem tud túl sokat kezdeni, s az összefüggéseket sem érti meg. A gyorsan pergő, követhetetlen, harci cselekményeket megjelenítő kép­sorok súlyos megrázkódtatást okoznak a kicsiknek – külö­nösen az ötévesnél fiatalabb korosztály számára –, mert nem tudják kellőképpen függetleníteni magukat attól, amit látnak, sőt, követni sem tudják, mert a cselekmény tempója számukra felfoghatatlanul gyors.

Az egyirányú kommunikációban (hisz csak ez jö­het létre tévé és gyerek között), nincs semmiféle közvetlen kapcsolat. Éppen ezért a hatásnak sokkal intenzívebbnek kell lennie (hang-, fény-, színhatások, mozgás, képi feldolgozás, kontraszt, gyors téma- és képváltások).

A gyerekeknél a befogadás, megértés az értelmi fej­lettségüktől, a hatás pedig érzelmi érettségüktől függ. Nyilván­való, hogy a gyermekek nem állnak felnőtt fejlettségi szin­ten, nem érthetik, nem nekik valók a felnőtteknek szánt mű­sorok. Márpedig rengeteg gyerek néz otthon felnőtteknek szóló filmet, főleg akciót, melyben nagymértékű az ag­resszió. Az erőszakos filmek nézői érzelmileg érzéketlenné válnak a valós élet agresszióival szemben. S ez különösen igaz a gyerekekre. Az agresszió szorongást okozhat, vagy agressziót szülhet. Mindez magatartási problémákhoz, viselkedési zavarokhoz, neurotikus tünetek­hez, sőt, olykor még tragédiához is vezethet. A filmekben látott erőszak megjelenik a gyerekek játékaiban is, akik amúgy is gyakran megjelenítik filmélményeiket a játékok­ban, könnyen azonosulnak a szereplőkkel. Utánozzák hang­jukat, mozdulataikat, viselkedésüket, s értékrendjüket is át­veszik. A televízió azonban önmagában is ártalmas lehet: megakadályozhatja a családtagok közti kommunikációt, vészesen csökkenti a gyerekek kreativitását; uniformizál, sokszor a család számára idegen életszemléletet közvetít. S bár a tévé hatására a gyerekek passzív szókincse gazdagod­hat, beszédkészségük azonban fejletlen marad.

Nincs, aki megmagyarázza az érthetetlen dolgokat tévénézés közben. A gyerek lassan leszokik a kérdezésről. Hamarosan egyáltalán nem zavarja, hogy semmit sem ért. Megreked egy infantilis befogadási szinten. Megszokja, hogy teljesen emésztetlenül falja, tömi magába a sok lármás, vibráló impressziót.

A gyerekek nemegyszer éjszakába nyúlóan is nézik a képernyőt. Emiatt kevesebbet alszanak, reggel fáradtan érkeznek óvodába, iskolába. Túl sok időt töltenek a tévé előtt görnyedve. Kevesebbet mozognak a szabadban, s a játékra szánt idő is jelentősen csökken.

A szülők példája ezen a területen is vitathatatlanul fontos. Ha a gyerek azt tapasztalja, hogy szülei alig néznek televíziót, hanem helyette olvasnak, barátaikkal találkoznak, kirándulnak, érdekes programokat szerveznek: az ő életében is helyére kerül a tévénézés.

Az óvodások  játéka

Az első kedvelt játékok azok, amelyekben újsütetű nyelvi- és mozgáskészségüket kamatoztathatják. Szeretik önmagukat próbára tenni, főleg, ha valamilyen ritmusra, ismétlődésre, vagy énekre épül a játék. Más gyerekek társa­ságát még kevésbé igénylik, szívesebben játszanak felnőttel, vagy egyedül. Fontos, hogy korán megtanulják egyedül is lekötni magukat, örömmel eltölteni azt az időt, amit nem szüleik, vagy óvónőik szerveznek számukra.  Ez önmaguk, s a kül­világ felfedezésének időszaka, amit saját tapasztalással is­mernek meg, róluk szól, saját világukba kortársaikat még nehezen engedik be.

Később egyre jobban élvezik azokat a játékokat, amelyekben nagyobb szerep jut a bonyolultabb mozgások­nak (különböző mászókák, ugrókötél, háromkerekű bicikli, stb.).

Öt-hat éves korukra már elsajátítják a társas készsé­geket, képessé válnak az alkalmazkodásra, így hosszabb ideig együtt tudnak játszani más gyerekekkel.

Játékukban nagy szerepe van az utánzásnak: utá­nozzák a felnőttek beszédét, tevékenységét – ez a tanulás motorja ebben a korban.

A gyerekek fantáziája végtelen, a tárgyak elszakad­nak eredeti funkciójuktól, bármiből bármi lehet. (Mondjuk, ez egy csónak, - mondja az óvodás a sámlin ülve, a sző­nyegtenger közepén, és evezni kezd a seprűvel.) Szerepjá­tékaikban akárki bőrébe belebújhatnak, sokféle helyzetet kipróbálhatnak.

Kell-e az óvodást tanítani?

Egy gyermek számára az iskolakezdéshez szükséges szellemi ösztönzést ideális esetben az otthoni nevelés, a családi élet megadja. A hat éven aluli kisgyerek többet tanul a játékhoz kapcsolódó spontán foglalatosságból, mint a fel­nőttek által irányított, felügyelt és rákényszerített tanulási programokból.

Habár sok hatévesnél fiatalabb gyerek képes már a számtani alapműveletekhez vagy akár a szavak olvasásához szükséges gépies tanulásra, többségüknek néhány év még kell ahhoz, hogy idegrendszerük elérje a kellő érettséget. Így azután a három-négy éves gyerekek erőltetett tanításával elért eredmények a gyerekek hatéves korára elvesznek, és „előiskolázatlan” társaik könnyedén felzárkóznak hozzájuk.

Az óvodás hagyja, hogy tanítsák, ha ezzel szüleinek örömöt szerez, másfelől azonban emiatt többet szorong, ke­vésbé kreatív és az iskolával kevésbé rokonszenvezik.

E lehetséges veszélyeket szaporítja még a sikertelenségé, s erről gyakran elfeledkezünk. A hat éven aluli gyerekek nem könnyen viselik el azt a kudarcot, hogy nem mindig tudnak megfelelni az elvárásoknak, vagy legalábbis nem a kívánt mértékben. Ez a megfelelni nem tudás rossz hatással lehet nemcsak a gyerek, hanem a szülő érzéseire is.

De: azok az előkészítő foglalkozások, amelyek az óvodába nem járó gyerekek számára az iskolába lépés előtti évben kötelezőek, nem ismeretek átadását szolgálják, ezek nem oktatnak, hanem készsé­geket fejlesztenek. 

Az egyes készségek fejlődése

A nagy-, és finommozgások fejlődése

Az óvodás gyermek motoros aktivitása fejlődik, s már képes uralmat gyakorolni izmai, mozgása fölött. Há­rom-négyéves korára nagyon aktívvá válik, s mozgása is jól összerendezett lesz, egyre jobban koordinált, és egyre har­monikusabb. Egyensúlyérzéke fejlettebb, nem fél maga­sabbra felmászni, leugrani, biztosan, váltott lábbal jár lép­csőn.

Ebben az életkorban a kisgyereknek különösen nagy igénye, óriási szüksége van arra, hogy kedvére, szabadon mozoghasson. Elegendő tér, alkalom és szabadság szüksé­ges a mozgáshoz.  A mozgás állandó örömforrás a számára. A fokozott mozgáskésztetés teljesen természetes, ha egy kisgyerek felszabadult, boldog; azonban kóros lehet, ha épp kedvetlen, örömtelen.

A kézmozgása, manipulációja tovább differenciáló­dik, ügyesen végzi a finom mozdulatokat igénylő feladatokat is. Anélkül tud könyvet lapozgatni, hogy tépné, gyűrné; olló­val vág, gyöngyöt fűz. Háromévesen általában már kört rajzol. Négyéves kor körül megjelenik rajzán a háromszög, négyszög (pl. házrajznál). Az ötödik év fordulópont: megjelennek az írómozgások, egyre ügyesebben használ ceruzát, s lassan kialakul a háromujjas ceruzafogás is. Fontos azonban tudni, hogy ebben a korban az ujjak csontosodása még nem fejező­dött be, nehézséget jelent jól, és hosszú ideig fognia a ceru­zát (szerencsésebb, ha vastag ceruzát, krétát adunk a ke­zébe), síkban tájékozódnia, finommozgásait pontosan kont­rollálnia, – csak kb. tizenkét éves korra teljesedik ki egészen a grafomotorium.

Ne várjunk hát túl sokat gyermekünktől, vegyük fi­gyelembe, hogy sok- sok munkát, nagy erőfeszítést igényel tőle, hogy grafikailag bármit is helyesen adjon vissza. Raj­zolásnál adjuk meg neki az általa kívánt szabadságot, hadd rajzolja, amit tud, amit szeret, ne kényszerítsük, hogy már iskolásként használjon papírt, ceruzát. S ha szívesebben gyurmázik, fest: legyen. Sokat tud ügyesedni a keze bármi­féle manuális tevékenység közben. 

Ha az ábrázolókész­ségről beszélünk, minden­képpen meg kell említeni az emberrajzot is, ami négy­éves kortól kiemelt helyet foglal el a gyermeki ábrázoló tevékenységben, a kisgyerek kedvelt témájává válik. Első emberrajzai még kevéssé differenciáltak (először a fej-láb emberkék jelennek meg), ennél sokkal többet tud az em­berről, de még nem képes azt megjeleníteni. Sokkal lényege­sebbek azonban az érzelmi - indulati tényezők emberrajzá­ban. Nem azt rajzolja, amit lát, hanem azt, amit fontosnak tart, bizonyos karakterisztikus jegyeket emel ki, ahogy az arányoknál is ez dominál. Ötéves kortól megjelenik a nemi különbségek ábrázolása, már nem egyszerűen embert rajzol, hanem lányt vagy fiút, nőt vagy férfit. Az emberalakok még mindig mozdulatlanok, de egyre részletezettebbek. A hat­éves gyermeket már egyre jobban foglalkoztatja a realitás, s bár még mindig sematikusan ábrázolja az embert, egyre in­kább igénye van rá, hogy igazodjon a valósághoz, egyre jobban differenciálja alakjait. A rajz vonalai pontosabban kapcsolódnak egymáshoz, s bár még mindig nem mozognak, a kivitelezés adhat némi mozgásélményt.

A beszédkészség fejlődése

Két-három éves korában a gyermek már elkezd egyszerű mondatokban beszélni, sok, saját maga által kreált szót használ, beszédének fő formája a párbeszéd lesz, mint a kapcsolatteremtés legfontosabb eszköze. A harmadik év végére kialakul az az alaprendszer, amely már lehetővé teszi a megfelelő kommunikációt, javul, finomodik a nyelvtani szerkezetek helyes használata. Ahogy nő a beszédaktivitása, úgy bővülnek szociális kapcsolatai is. 

Négyévesen egy mondaton belül már több viszonyt is képes kifejezni, fejlődik a nyelvhasználati szabály (milyen helyzetben, kivel, hogyan kell beszélni). Ötévesen már használja a névutókat. Mire eléri az iskoláskort, beszéde már nemcsak pusztán közlés, hanem érzéseinek, gondolatainak fontos kifejezési eszköze is. Ügyesen és biztosan használja a szavakat. A szó és tartalom között megnő a kapocs, jobban érti már az összefüggéseket, s képes önállóan is felépíteni egy egyszerű gondolatsort. A beszéd lesz a kommunikáció, a kapcsolatok kialakításának és működésének legfontosabb eszköze. Persze, ez még nem olyan tudatos, mint a felnőttek beszéde.

Talán még szükséges néhány szót ejteni arról is, amikor egy kisgyerek beszéde mégsem fejlődik rendesen, amikor a vártnál később kezd beszélni, s még két és fél éves korában sem beszél. Fontos azonban tudni, hogy ez nem minden esetben jelent kóros, eltérő fejlődést, sok esetben következményekkel sem jár. Néha azonban a fejlő­dési lemaradás valamilyen zavarnak a jele, ilyenkor fontos a korai felismerés és kezelés, ezért érdemes erre odafigyelni, és a felmerülő aggodalommal szakemberhez fordulni.

A megkésett beszédfejlődésnek már korábban is le­hetnek jelei: csecsemőként keveset gagyog, egyhangú a ga­gyogása, később kezd szavakat mondani, és szókincse kicsi marad, nem bővül, hangutánzó szavak helyettesítik a szava­kat, szavak helyett szócsonkokat használ.

Egyéb képességek fejlődése

A képességeket tekintve szó volt az előbbiekben a mozgás-, illetve a beszédfejlődésről, ezek talán a leglátvá­nyosabbak, s a fejlődésbeli elmaradások itt lehetnek a leg­szembetűnőbbek. Azonban más képességekről is beszélni kell, amik ilyen-olyan mértékben fejlődnek maguktól is, észrevétlenül, azonban ezek átlagtól eltérő gyengesége a későbbiekben komoly problémát okozhat, ami csak iskolába kerülés után nyilvánul meg élesen.

Ahogy nő egy gyermek, egyre jobban megtanul tájé­kozódni a körülötte lévő világban. Megismeri és megtanulja a térbeli viszonyokat, el tudja helyezni a dolgokat egymás­hoz és saját magához viszonyítva. Megismeri saját testét, kialakul testtudata, testrészeinek, és azok funkciójának isme­rete. Eldől, melyik az erősebb, a domináns oldala, s lassan­ként azt a kezét, lábát használja célirányos mozgásoknál (pl. abba a kezébe fogja a kanalat, azzal a lábával rúgja a lab­dát…). Ahogy változik körülötte az időjárás, megismeri az évszakokat, megtanulja azok neveit. A napok, hónapok szá­mára egyelőre még csak üres fikciók, az idő fogalma még sokára töltődik meg valós tartalommal.

A számolási készség sem velünk született, hiszen az elvonatkoztatás képessége kell hozzá – spontán tanulási fo­lyamat eredménye. A negyedik életév az, amikor megjelenik ez a képesség a gondolkodásban. Mire iskolába megy egy kisgyerek, ismeri és megfelelően használja a több-kevesebb fogalmát, hatos számkörben tud számolni, egyszerűbb mű­veleteket végezni.

Az emlékezet és a figyelem összpontosításának ké­pessége folyamatosan fejlődik, s óvodába kerülés után még inkább, hiszen attól kezdve, hogy közösségbe kerül, kitágul körülötte a világ, egyre több élményt, információt kell befo­gadnia, értelmeznie, s feldolgoznia.

Az óvodáskor vége

A gyermek képességeinek fejlődésénél írtunk arról, hogy mi az, amit tud, amire képes már, amikorra iskolába kerül. Lényeges azonban kitérni a szociális készségekre is, arra, hogy mi várható el attól a kisgyerektől, aki megkezdi az iskolai tanulmányait. Arról a szociális viselkedésről, érettségről van szó, ami épp olyan fontos, mint az értelmi fejlettség. 

Az iskola hirtelen túl nagy követelményeket támaszt­hat, de a szociálisan érett gyermek jól veszi ezeket az aka­dályokat. Az óvodát elhagyva a kisgyerek képessé válik fi­gyelmét, akár hosszabb időn át, adott feladatra koncentrálni; betartani szokásrendszereket, szabályokat; alkalmazkodni a társakhoz, az adott helyzetekhez. Kudarctűrő képessége már bizonyos fejlettséggel bír, el tudja fogadni, ha esetleg nem győz mindig a játékban, tud olykor veszíteni is, anélkül, hogy ettől extrém módon kiborulna (gondolunk itt látványos dühkitörésekre). Képes irányított feladathelyzetben megma­radni, elfogadni, hogy olykor a játék csak a második lehet. Lazul szoros kapcsolata szüleivel, akik nem lehetnek vele az iskolában (ez azoknál a gyerekeknél lehet probléma, akik érzelmileg nem érzik magukat teljes biztonságban, esetleg nem jártak rendszeresen óvodába). Egyre önállóbbá válik, bizonyos területeken képes már az önellátásra (egyedül öl­tözni, tisztálkodni, vécére járni...).

*

Amit végül szükséges elmondani: a különböző ké­pességek fejlődése során minden gyermek ugyanazt az utat járja végig, de ezek begyakorlása, érése gyermeken­ként különböző lehet. Átlagos gyerek a valóságban nincs, az egyik gyerek minden funkciójában gyorsabban fejlődik, a másik mindegyikben lassabban, a harmadik egyik funkció­ban gyors, míg a másikban lemarad, stb., és többnyire ennek semmi jelentősége nincs, nem „jelzi” előre a későbbi értelmi fejlettséget.

A gyermek fejlődését legjobban a szabad mozgás és a spontán játék segíti. Nagyon fontos, hogy elegendő lehe­tőséget, teret biztosítsunk számára a megfelelő mennyiségű mozgásgyakorlásra. Ne késztessük, kényszerítsük arra, hogy túl korán asztalhoz üljön, helyhez kötött legyen! Ne akarjuk beszabályozni mozgását! Hadd futkosson, játsszon szaba­don, úgy, ahogy ő akar!

Pszichés problémák az óvodáskorban

Az óvodai beilleszkedés zavarai

A korábbiakban leírtuk, hogy a hároméves gyerek éretté válik az anyáról való leválásra, az óvodába menésre. Ez azonban nem feltétlenül következik be pont hároméves korban, gyakran előfordul, hogy a gyerek csak három és fél- négy évesen válik óvodaéretté. Ezek a gyerekek hároméve­sen hosszabb beszoktatás után sem tudnak leválni az anyjuk­ról. Ha mégis ott kell maradniuk az óvodában, a nap nagy részében sírnak, vagy ha nem is sírnak, nem vesznek részt semmilyen tevékenységben, esetleg enni, vécére menni sem hajlandóak. Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy ha megold­ható, maradjon-e otthon, engedjünk-e a gyerek vágyának, vagy ezzel csak későbbre halasztjuk a leválás nehézségeit, és arra tanítjuk, hogy „hisztivel” sikert érhet el? Vajon be fog-e később szokni, vagy négyévesen ugyanez fog megismét­lődni? A tapasztalat azt mutatja, hogy ha éretlenség állt a probléma hátterében, akkor később sokkal könnyebben és zökkenőmentesebben zajlik a beszoktatás, és örömmel fog óvodába járni. Természetesen előfordulhat, – és ez esetleg csak utólag derül ki – hogy komolyabb elszakadási képtelen­ség, súlyos szorongás okozza a beilleszkedés nehézségét, ilyenkor szakszerű segítségre van szükség.

A beilleszkedés zavarának tekinthetjük a különböző magatartászavarokat is. Vannak visszahúzódó, csendes gyerekek, akiknek a viselkedése nem feltűnő, nem zavarnak senkit, csak nekik maguknak rossz. Négyéves koruk után is olyan tüneteket mutatnak, mint az óvodaéretlen gyerekek: nem játszanak, nagyon visszahúzódóak, gyakran sírnak, esetleg nem is be­szélnek senkivel az óvodában. Sokszor nehéz megkülön­böztetni a csendes, visszahúzódó, inkább szemlélődő, de ebben az állapotában nyugodt és a maga módján kiegyensú­lyozott gyereket a túlzottan magába forduló, magányos, gátlásos gyerektől, aki folyamatosan rosszul érzi magát a bőrében, és segítségre van szüksége. Fontos, hogy ezek a gyerekek ne maradjanak észrevétlenek csak azért, mert a környezetnek nem okoznak problémát.

Jóval szembetűnőbb az agresszív, nyugtalan, ros­szul alkalmazkodó gyerek, aki nehezen tanulja meg a visel­kedési szabályokat, és gyakran áthágja azokat. Ezek a gye­rekek nem tudnak néhány percnél hosszabb ideig nyugton ülni, kalimpálnak a lábukkal, hintáznak a széken, stb. Sok­szor a játékok sem tudják lekötni őket, csaponganak közöt­tük. Társaikkal gyakran kerülnek konfliktusba, indulatosak, esetleg agresszívek, könnyen odacsapnak a másiknak. Az óvodába értük menő szülő kétségbeesetten hallgatja a pa­naszáradatot, mit művelt aznap a gyermek, holott esetleg otthon, ha egyedül van, semmilyen probléma sincs vele. Az ilyen gyerek könnyen megkapja a hiperaktív diagnózist, bár az esetek nagy részében inkább ugyanúgy temperamentum­ból fakadó nehézségről van szó, mint a visszahúzódó gye­reknél, csak ez sokkal feltűnőbb és nehezebben kezelhető. Tudnunk kell, hogy az otthoni, a „tett” elkövetését órákkal követő büntetésnek semmilyen hatása sincs a másnapi visel­kedésre, ezeket a helyzetek csak ott, az óvodában lehet meg­oldani. Az agresszív, nyugtalan gyerekek sokszor érzelmi bizonytalanságukra, szorongásukra reagálnak nyugtalan viselkedésükkel, a büntetés és az elutasítás csak fokozza rossz közérzetüket, magatartási zavaraikat. (Természete­sen nem gondolunk arra, hogy jutalmazzuk meg, ha belerúg a társába, arról van szó, hogy ne ítéljük el őt magát, mint „rossz” gyereket, csak az aktuális cselekedetét utasítsuk ha­tározottan vissza.) Fontos, hogy a gyerek érezze, hogy szülei feltétel nélkül elfogadják, érzelmileg mellette állnak, akkor is, ha az óvodában rosszul viselkedik, és „szégyent hoz” rájuk – csak így remélhető, hogy érezve a biztos háttért, ké­pes lesz lemondani indulatai szabad kiéléséről, megpróbálni szabályozni pillanatnyi késztetéseit.

A valódi hiperaktivitás megállapítását és kezelését bízzuk szakemberre.

A szobatisztaság zavarai

A kényelmes papírpelenkák jóvoltából (hiszen nem kell már a pelenka mosásával bajlódni) türelmesebbé váltak a szülők a bepisiléssel-bekakilással szemben. Így kitolódott a szobatisztaság elérésének ideje két és fél-három éves korra – ami fejlődéslélektani szempontból megfelel a gyerek aka­rati érésének és önszabályozó képessége kialakulásának. Ily módon magától, különösebb szoktatás, erőltetés nélkül, az utánzás és szülői elvárásoknak való megfelelni vágyás révén jön létre ez az új képesség. Előfordul azonban, hogy hároméves korra sem alakul ki a biztos szobatisztaság, erős szorongást  keltve a szülőkben, hiszen lejár a gyes, vissza kell menni dolgozni, az óvoda pedig csak szobatiszta gyereket vesz fel. Ilyenkor egy rossz „kör” jöhet létre: a szülő aggódva eről­tetné a bilit, a gyerekben pedig a nyomás hatására egyre nő az ellenállás… Tudnunk kell, hogy minden egészséges gye­rek nagyjából háromévesen nappalra szobatiszta lesz.  A kisgyerek­nek ehhez a külvilág elvárásai kedvéért le kell mondania saját kényelméről, részéről ez az első, önszabályozó akarati megnyilvánulás. Együttműködése nélkül, erőszakkal nem érhetünk célt.   A túlzott erőltetésnek nem csak az a veszé­lye, hogy nehezebben alakul ki a szobatisztaság és gyako­ribb a visszaesés, valamint szorongás kapcsolódhat ezekhez a funkciókhoz, hanem széklet visszatartáshoz (obstipáció) is vezethet, ami egy nagyon makacs (olykor hosszú évekre, évtizedekre szóló székrekedéshez vezető), nehezen kezel­hető tünet. Az ilyen gyerekeknek napokig, néha több mint egy hétig nincs székletük. Ha a kakilási inger rájuk jön, minden egyéb tevékenységükkel felhagyva teljes figyelmü­ket összpontosítva keservesen küzdenek, hogy ellenálljanak neki, és sírva tiltakoznak minden felajánlott megoldás ellen. (Ilyenkor általában még leginkább a pelenkába vagy a bu­gyijukba képesek kiengedni székletüket.)

Többnyire a bekakilás (enkoprézis) is hasonló me­chanizmussal jön létre: a székletvisszatartó gyerek már nem bírja tovább visszatartani, és a nadrágjába engedi a székletét. Az is előfordul, hogy a nagymennyiségű visszatartott széklet kitágítja a végbelet, ami aztán székletcsorgást eredményez.

Más esetben a bekakilás nem a túl erős akarat (vis­szatartás) talaján áll elő, hanem ellenkezőleg, egyfajta önfel­adásként, valamilyen veszélyeztető helyzetbe való kétség­beesett beletörődést jelezve.

Mindezeknél a tüneteknél sokkal gyakoribb azonban a nappali-, és főleg az éjszakai bepisilés (enurézis). Az óvo­dákban midennaposak a kisebb „balesetek” akár napközben, akár a délutáni alvásnál, különösen a kiscsoportban. A leg­több helyen ezt természetesnek tekintik, és szégyenkeltés nélkül átsegítik a gyereket a kínos helyzeten. Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen életkortól tekinthető kóros­nak az ágybavizelés: a mai álláspont szerint ötéves korig normálisnak tekintjük. Az is kérdéses, hogy – amennyiben orvosi ok nem áll a háttérben – mennyiben tekinthető pszi­chés tünetnek. A kutatások szerint – különösen az úgyneve­zett primér enurézisnél: amikor a gyerek soha nem volt hosszabb ideig ágytiszta – igen nagy a szerepe az öröklés­nek. (A bepisilős gyerekek jelentős százalékának valamelyik – esetleg mindkét – szülője is ágyba vizelő volt.) Míg a primer bepisilősöknél ritkábban, a visszaesőknél (sze­kunder enurézis) majdnem mindig található valamilyen pszi­chés ok (kistestvér születése, elszakadás valamelyik szülőtől, haláleset, stb.), így kezelésük is gyakrabban vezet ered­ményre.

#1 Dr.BauerBela

---