Gyakoribbak-e a
pszichiátriai betegségek a kivételes tehetségekben?
“A zsenit az
elmebetegtől csak egy hajszál választja el”, “A pszichopátia a legjobb
belépőjegy a Parnasszusra, a halhatatlanok közé” – régóta hangoztatott mondások.
- A közhelyeknek mindig van valami reális magjuk.
Ugyanakkor azonban alapjául szolgálhatnak olyan felületes és ezért félrevezető
axiómák elfogadásának is, amelyek meggyökeresedése a közgondolkodásban
feltétlenül hátrányos. Vizsgáljuk meg ezért a “zseni és őrült” összefüggés valóságtartalmát,
mai ismereteink szintjén.
Mi az elmebetegség
(pszichózis) és kik nevezhetők elmebetegnek? Lechner
Károly régebbi keletű, de tudományos igényű meghatározása szerint “elmebeteg
az, akinek kóros észrevevései vannak, és ezeknek az észrevevéseknek a
kórosságát felismerni nem tudja”.
Lange-Eichbaum pedig
híres “Genie, Irrsinn und Ruhm” című könyvében (1928) arra a következtetésre
jut: “az abnormis könnyebben lesz híres és ezáltal válik zsenivé”, vagyis a pszichopátia mintegy kovásza a
kiemelkedő teljesítményeknek. Szerinte
kultúrtörténetünk legnagyobb alakjainak több mint 40%-a nem volt normális…
Mindezek alapján nemcsak a közgondolkodásban, de még a szakkönyvekben is
elfogadottá vált, hogy elmebetegségek összgyakorisága a kiváló tehetségeknél
számottevően magasabb a szokásosnál.
A későbbi tudományos
igényű vizsgálatok ezt a nézetet általában nem támasztották alá. Csak három vizsgálatot
emelek ki. Terman, az USA Stanford Egyetemének professzora 1922-ben érdekes
vizsgálatot kezdeményezett. Kalifornia negyedmillió iskolása közül pedagógusok
segítségével kiválasztották a legtehetségesebbnek tartott diákokat.
Meghatározták az intelligenciaszintjüket és a 130 IQ feletti 14 éven aluliak
kerület be a végső mintába. A 643 gyermek döntő
többsége a 135 és 200 IQ közötti értékű volt. A fiúk átlagos értékét 151,5-nek,
a leányokét 150,4-nek találták. E
legtehetségesebb fiatalok között a fizikai és mentális egészség szintje
meghaladta a kontrollként szolgáló átlagosokét. Ezzel összefüggésben a betegségek előfordulása is
ritkább volt. Tehát a kivételes
tehetségű fiatalok szokásos: gyenge testi felépítésű, rövidlátó, elhanyagolt
külsejű, sőt, “ütődött” megjelenítése megalapozatlan. S ami számunkra most itt a
legfontosabb: a kivételes
szellemi képességű fiatalok mentális egészsége nem rosszabb, hanem jobb volt az
átlagosnál. Persze, a pszichiátriai betegségek a későbbi életkorokban alakulnak ki.
Így más megközelítésű vizsgálatokra is szükség volt.
Juda, Rüdin és Fischer
vizsgálata a legismertebb. 294 kivételes tehetségű német művészt, írót és tudóst
értékeltek és adataikat kiváló, illetve dicstelen egyetemi felvételi vizsgát
tett hasonló korú személyekhez hasonlították. A skizofrénia (tudathasadás)
előfordulása a kiváló tehetségek között 1% (viszont ez mind a művészek között
fordult elő), a jól és rosszul felvételizőkben
pedig 1,2% és 1,3% volt. (A népességbeli szokásos gyakoriságot
0,8–1,2%-nak adják meg.)
A másik gyakori
elmebetegség-csoport: a mániás depresszió és depresszió gyakorisága 2,5% volt a
kiváló tehetségekben (csaknem mind a tudósok között jelentkezett), míg a jól és
rosszul felvételizőkben előfordulásuk 2,4%-, illetve 0,5%-nak bizonyult. (A
népességbeli gyakoriságot 0,4–3,0%-ra becsülték.)
A kivételes tehetségekben viszont a szenilis és arterioszklerotikus
(érelmeszesedéses) elmebántalmakmagas jelentkezésére (9%) derült fény, ezek a
két kontrollcsoportban alig fordultak elő.
-Ezen túl a neurózisok és a deviáns
magatartások is a kiváló tehetségekben fordultak elő gyakrabban. (E
kórképekre a következő fejezetben térek vissza.) A tanulságok önként adódnak:
A kivételes
tehetségekben a két leggyakrabban előforduló elmebetegség-csoport: a
skizofrénia és a mániás-depresszió, illetve depresszió nem gyakoribb (pedig “őrült”-nek
első sorban az ezekben szenvedőket tartják). Ez persze nem azt jelenti, hogy közöttük nem
fordulhat elő elmebaj, mivel a különleges szellemi tehetség nem
jelenthet védelmet az elmebetegséggel szemben. A kivételes tehetségekben is a
pszichiátriai betegségek szokásos gyakorisága várható.
Bizonyos tehát, hogy az elmebaj senkit sem
tesz kivételes tehetséggé és a kiemelkedő tehetség nem predesztinál
elmebetegségre.
Az időskori
elmebántalmak előfordulása a kivételes tehetségekben magasabb a szokásosnál. Ennek az agyi
túlerőltetés lehet az egyik oka. Hiszen a szellemi foglalkozások legjellemzőbb
sajátossága: nincs kötött munkaidő.
A megszállott kivételes tehetségek csaknem mindig készek az alkotásra,
illetve az ezt segítő lázas szellemi előkészítésre. Így legtöbbjük előtt nem
ismert a hétvégi pihenő vagy az esti nyugalom sem. Ehhez járulhat hozzá
feszült, konfliktussal teli, sokszor önpusztító életmódjuk. Az újabb kutatások
szerint viszont az értelmes folyamatos és intenzív szellemi tevékenység segít
jó karban tartani az agyat, még a késői öregkorra is.
. Ahogy
Mérei is megállapítja: “Ellene mondanak továbbá ezek az adatok
minden olyan feltevésnek, amely a nagy teljesítménnyel járó asszociatív
gazdagságot, meghökkentő gondolati ugrást, a megszokottól erősen eltérő
szemléletet azonosítja a patológiás történések paradox és bizarr fordulataival.
A nagy teljesítménnyel járó originalitás a képzetáramlású minták szerint
minőségileg más, mint a patológiás folyamatok originalitása.”
A lényeg tehát: elmebetegségek nem gyakoribbak a kiváló
tehetségekben. Ebből következően a kivételes tehetség és az elmebetegség, tehát
a zseni és az őrültség között nincs közvetlen ok-okozati kapcsolat sem. Ez
elméletileg is valószínűtlen, mivel a szellemi adottságokért és az elmebetegség-hajlamért
felelős génrendszerek nem azonosak, vagyis az egyik milyensége nem
befolyásolhatja a másik manifesztációját. Jelenleg csak egy feltételezés
fogadható el további kutatásokra érdemesnek: nincs-e kapcsolat a neuro-hormonok
fokozott elválasztása révén az értelmi adottság és bizonyos mentális betegségek
között?
Forrás-Dr.Czeizel Endre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése