Mit csináljunk ha hisztizik a gyerek?
Mit csináljon a szülő, ha
gyermeke földön fekvős hisztit csap a boltban? Szerinte melyik megoldás a jó?
Menjen tovább és nézze meg a cipőket, mintha köze nem lenne a gyerekhez? Vagy
omoljon a kicsi mellé és nézzék együtt a közelgő biztonsági őrt? Esetleg
kezdjen el nevelő szándékkal üvölteni?
Az okos döntés
Ha tudományos
alapokra helyezzük a hiszti kezelését, azaz széles körben tájékozódunk, ha
lehet, szakemberek véleményét is figyelembe véve, rájövünk, a legcélszerűbb
megoldás a kiskorban hevesen jelentkező „rohamokra” a következő: türelem, szeretet és következetesség.
Ehhez szerintem
Teréz Anyának kell születni, de ez csak az én
gyengeségemet mutatja. Vannak ugyanis élő képviselői a hiszti tökéletes
kezelőinek. Ők azok, akik a leglilább fejű és leghangosabban üvöltő gyereket is
mosolyogva tudják ölelgetni, s van türelmük a legnagyobb nyüzsgésben is kivárni,
amíg elszáll a dühöngő gyerek gőze.
„Majd kinövi” – mondják
mosolyogva, miközben az őrjöngő gyerek lekarmolja a bőrük felső két
milliméterét. Hiába, az ilyen asszonyokból előbb vagy utóbb szent lesz. Ők
azok, akik a leghosszabb rohamot is kibírják várni, s képesek a szoba előtt
dekkolni, ahová beküldték lenyugodni a gyereket.
A következetlen típus
Gyarló emberek
vagyunk, ezért előfordul, hogy néha ellentmondásosan viselkedünk. Például képesek
vagyunk tényleg normálisan reagálni a hisztire az esetek többségében, van
azonban olyan, hogy belekeveredünk a hisztispirálba és lemegyünk a gyerek
szintjére.
-S hogy kiengedjük a gőzt végre, olyanokat
csinálunk, amit később megbánunk, például sakál módjára üvöltünk, hogy „Hagyd
már abba ezt az üvöltést, mert itt hagylak, aztán cirkuszolhatsz!” Ha ennél is
nagyobb ökörséget akarunk mondani, akkor nemhogy azzal fenyegetjük meg a
labilis állapotú gyereket, hogy magára hagyjuk (amitől nyilván csak még jobban
behergeli magát), hanem kilátásba helyezzük, hogy szólunk például a biztonsági
őrnek, aki amúgy is figyeli már. Ettől persze egyáltalán nem lesz a gyereknek
jobb, sőt, komoly frusztrációt építünk benne és még jobban fog félni, esetleg
még üvölteni is, de nekünk egy kicsit segít, mert kiengedtük magunkból az
állatot. Igaz, a szituáció megoldásához egy centivel sem kerültünk közelebb,
ráadásul rengeteg hülyeséget összehordtunk a gyereknek. Ha nagyon mélyre
megyünk, még a mumussal is megfenyegetjük.
A lekenyerező
A hiszti kezelésére
sokan használnak sikeresen különböző elterelő hadműveleteket. Ilyen például, a
„Nézz oda gyorsan, milyen helyes kiskutya!” felkiáltás, vagy egy kedves kis gyerekdal
elsütése. Más kategória azonban, a „Ha abbahagyod, megveszem a csokit” verzió, ami nem
csak a lekenyerezés műfajába tartozik, hanem pavlovi reflexként fixálja a
gyerekben, hogy hisztizni tulajdonképpen kifizetődő.
-Ha nem figyel a szülő, igen hamar belegabalyodhat ebbe az ördögi körbe, a gyerek ugyanis
nem hülye, nagyon hamar megtanulja, hogy ha nyilvános helyen hangoskodik, a
mami hamar rááll a dologra, amit kér, csak ne hozza őt kínos szituba.
-Rövid távon tehát
lehet, hogy megússzuk egy Túró Rudival, vagy matricával, hosszú távon
viszont betettük magunkat a vesztes pozícióba, hiszen minden közértes, bolti és
utcai hiszti elvesztésével azt bizonyítottuk, hogy félünk tőle, s mindent
megteszünk azért, hogy abba hagyja, azaz beismerjük, hogy ő az erősebb.
Az idegbeteg
Vannak, akik
következetesek a hisztivel kapcsolatban, nincs kecmec, bekattannak tőle. Ilyenkor mindkét
fél egy szintre kerül, üvölt a gyerek és üvölt a szülő. Külső szemlélőnek egy
idő után teljesen egyértelmű, hogy a gyerek nem másért üvölt, mint a szülő
viselkedése miatt, azaz a feszültség kezelésére soha nem látott még más
módszert, csak ezt. Hogy náluk hogyan ér véget egy-egy roham, nem tudni, a
legvalószínűbb, hogy aki előbb belefárad a harcba, az enged. Ez a hiszti
kezelési módszer pedig, mint egy domináns gén, jó eséllyel öröklődik tovább, s
a kisfiú, aki ma még a mamival üvölt, nem sokára a saját gyerekével fog, hiszen
neki ez a természetes.
A tettleges állat
„Nem hallgat a jó
szóra ez a kölyök, csak a pofon hozza vissza.” Ezzel érvelnek a legtöbben, miután
a hisztiző, toporzékoló gyereküknek lekevertek egyet. Persze egy jókor érkezett
anyai, apai pofon extrém esetekben elfogadható, vannak azonban olyanok, akiknél
hamar kinyílik a pofonláda.
- Mert “Egy kis
fenékre veréstől nem lesz semmi baja” – mondják ilyenkor, a szituáció megoldásától
azonban ők is olyan messze vannak, mint Makó Jeruzsálemtől. Közhely ugyan, de
mégis igaz, hogy az erőszak erőszakot szül, vagy csak pusztán félelmet. A gyerek, ha
azért hagyja abba a sírást, mert bántani fogják, továbbra sem kezeli
megfelelően a belső feszültségét, csak egy nagyobb valami veszi át az uralmat a
düh és a hiszti fölött: a félelem. S míg a legtöbb ember agyán csak átsuhan, hogy
de jó lenne egy pofonnal elcsendesíteni az üvöltő kölköt, addig néhányan komoly
terrorban tartják a gyereküket, amitől egyre labilisabb idegállapotba, ezzel
pedig további hisztikbe sodorják őket.
S persze mindenki úgy viselkedik a saját gyerekével, ahogy akar (tényleg?),
sokan a háziállatukat sem bántják, nemhogy a gyereküket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése