Felnőttekről felnőtteknek a családban
A családi élet köztudottan nagyrészt rutinszerű eseményekből áll, napi
életünk megszokott történéseinek láncolata. Ugyan azokat a régi dolgokat
ismételjük újra és újra: ettől érezzük otthon magunkat azzal együtt, hogy
vannak közöttük nem imponáló szokások is.
Nézzünk egyetlen gyakori esetet: amikor a férj hazatér fáradtan a munkából, s
majd leül a TV elé, megértésből elvárja, hogy a felesége behozza neki mondjuk - a vacsorát. Meglehet, hogy a
családfőnek helyénvaló ez a szokás, de lehet, hogy a feleségnek egy idő után
mégis elege lesz belőle, s szeretne valamiképp változtatni ezen az általa demonesztálónak
minősített helyzeten.
Számos családban a civakodás azáltal gyakori, hogy a házaspárok más
hullámhoszszon gondolkozva nem értenek valamiben (sokféle lehet) egyet. Ez olyan viselkedési
forma, amely bizonyos családok jellemzőjévé válhat, ezért már meglehetősen
nehéz megszabadulniuk tőle. Sokszor nem is könnyű
másnak különbséget tenni a jó és rossz szokás között. Ami rossznak tűnik
az egyik családban, az nem úgy a másikban.
Van, akit a szokás annyira
hatalmában tart, hogy élni sem képes nélküle, és van, aki csak
erőszakra épülő házasságban tud élni, akinek örökké bűnbakra van szüksége
ahhoz, hogy kisebbségi érzését, tévedéseit, gyűlölködését, depresszióját,
irigységét, illetve ezek valamelyikét leplezze, a következmények okait ő mint
kárörvendő a bűnbakban keresse Vannak olyan mindennapos, mélyen gyökerező
rutinok is, amelyek kínos következményeivel, kirobbanásaival, bűnbakképzésével,
emberi elnyomásával, a másik halálra szeretésével az őrületbe kergetéshez
vezethetnek.
Fura dolog a dühkitöréseket rutinszerű eseményeknek felfogni, hiszen derült
égből villámcsapásként jönnek elő. Hülye, buta vagy!
Milyen gyakran mondjuk ezt egymásra. Mivel ezt sokszor hallhatjuk, meg sem
érint bennünket legfeljebb nagyon
ritkán. Máskor viszont egy kisebb, nem túl kritikus megjegyzésre dührohammal
reagálunk. Ilyenkor valami rezonálni kezd bennünk, nem tudjuk mi az,
csak később vesszük észre magunkon, hogy felfokozott hangulatban
meggondolatlanul viselkedünk, s ha közben valaki a kényes (Achilles)-pontunkat
megérinti, nagy megrökönyödésre hisztérikusan kitörünk. A legtöbb ember aztán
gyorsan lehiggad, magában elítéli tettét, s bocsánatot kér a jelenetért. Ha
ilyen ritkán fordul elő, akkor egy-egy dühkitörés a gőz kiengedésének
egészséges módja, ha viszont gyakori eset, akkor ezen változtatni kell,
önuralommal vagy más módon...
A dühkitörések rendkívül változatosak. Vannak, akik meglepetésszerűen
elvörösödve ordítanak, sikoltoznak, s közben kiengedik a gőzt, majd pedig
váratlanul lecsillapodnak (szangvinista típus). Mások
az idegességtől remegnek, és sírva fakadnak, s tartósan zokognak. Az ilyen
érzések visszafojtása rendkívül bénító hatású lehet (krónikus depresszió).
Sokszor attól félünk, ha egyszer elengedjük magunkat, akkor nem leszünk képesek
újra visszanyerni önuralmunkat, mert annyira nyomasztanak a bajok. Ha valaki
számára ijesztő, hogy hangot adjon fontos érzéseinek, akkor nyugalomra van
szüksége.
Amennyiben olyan valakivel beszélünk, akiben megbízunk, őszintén hangot
adhatunk féltve őrzött, rossz érzéseinknek anélkül, hogy attól kellene
tartanunk, untatjuk az illetőt vele. Vannak azonban, akik nem bíznak senkiben, ezért
képtelenek másokkal kényes kérdéseikről beszélni, attól félve, hogy
elutasítják, gonosznak hiszik, kinevetik vagy pletykálnak róla. Lehet, hogy
csupán ezért keresnek ez utóbbi emberek pszichológust, akinek inkább fizetnek,
csak hogy meghallgassa gyötrelmeiket.
Sok esetben szóváltásra látszólag jelentéktelen dolgok miatt kerül sor,
máskor viszont komoly okok állnak a hátterében. A családok többségében vannak
bizonyos helyzetek, amikor majdnem lehetetlennek látszik nem vitatkozni.
Vitából kiinduló csatározások szinte minden családban előfordulnak. Örök téma szokott lenni a vitázók között, hogy ki kezdte a
vitát. Egymásra mutogatnak a balhé elvitelében. Ha valaki kilép a
vitából, azzal elveszti az utolsó szó lehetőségét. Pedig
majdnem mindenki azon van, hogy övé legyen az utolsó szó, mivel mindannyian azt
hisszük, hogy nekünk van igazunk, és nem a másiknak. Természetesen bárki
megteheti, hogy nem válaszol a másik utolsó szavára, de ez meghátrálásnak
látszhat.
Megrögzött szokás: minél inkább állít valaki
valamit, annál inkább állítja a másik annak az ellenkezőjét. Ennek
következtében bármilyen jelentéktelen témáról folyó vita felforrósodhat, s
olykor erőszakba torkollhat. Sok ember a vita során úgy tesz, mintha
süket vagy néma lenne, esetleg kombinálja a kettőt. Amikor valaki a vita
hevében kiviharzik, valószínűleg azt érzi: egyedül így kerülheti el, hogy a
felbőszült vitatárs megsértse, netán tettleg bántalmazhassa. Szerintem okosan
cselekszik. Nem oktalan meghátrálás.
Magától értetődő dolog, hogy bárki, aki vitában érintett, igazához
szövetségest, pártolót keres. A családtagok közötti ilyen alkalomszerű, ad hoc
szövetségek szinte természetes velejárói a családi életnek. Mikor azonban már többük rendszeresen egyesíti erőit egy
harmadik ellen, akkor klikkről beszélünk.
Az bizony sok bajt okozhat a
családban, ha néhány családtag sandaságból hosszasan támogatja egymást, hogy a
harmadik kirekesztve és támadva érezze magát. Ez
elkerülhetetlenül ellenségeskedéshez vezet. Az idősek nemritkán akaratukon
kívül, részeseivé válnak a szövetségnek. Nos, ebben a szövetségben olykor a
gyermek is hatásosan manőverezhet valamelyik családtag ellenében. Amikor
pl. a fiatalasszony azzal kritizálja az anyósát, hogy összekutyul dolgokat, az
unoka a nagymamája mellé áll. E jelenet (tovább) dühíti az anyát, aki azzal
bünteti mindkettőjüket, hogy nem engedi a nagyit találkozni a gyermekkel. A gyermek rendszerint nem magától teremt ilyen, s hasonló
helyeztet , belerángatja valaki.
Ha egyes családtagot csak néha tekintenek bűnösnek a családban, az nagyon
különbözik attól, aki mindig a bűnbak szerepét tölti be. Általában nincs szükség
családi bűnbakra(!), mert a családtagok belátják, hogy időről-időre bármelyikük
követhet el hibát. Szükségtelen tehát olyan személy,
aki a szó szoros értelmében mindenért megvádolható, aki rákfenéje lehet
bárminek.
Ugyanakkor, sajnos, vannak olyan családok is, ahol jóformán lehetetlen,
hogy közülük egy személy befolyására -
valakit ne tekintsenek állandó célpontnak. Az ilyen különleges
beállítottságú családnak valamilyen érdekből feltétlen szüksége van bűnbakra,
sőt, ha az kiválik, a család befolyásos alakja, aki lehet fúria, előbb-utóbb az
előzőhöz jellemben hasonlót szemel ki maguk közül.
Az olyan ember, akinek lehetetlen megválnia a rákényszerített bűnbak
szereptől, jobb változtatni családi helyzetén mintsem szenvedő alany maradjon
továbbra is saját otthonában. Ismeretem szerint az
ilyen családtag élete maga a pokol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése