Keresés: gyermekek orvosi cikkekben - Children medical articles: Search box

2014. február 11., kedd

A SZÜLŐK ISKOLÁJA

Szülők iskolája
Ha probléma a szülőé, hogyan beszéljünk, hogy a gyermekünk ránk figyeljen? - kérdezhetjük.
A szülőknek is vannak igényeik, és tény, hogy nem minden viselkedés, amit a gyerek produkál, elfogatható a számukra.
 Mit tehet a szülő, amikor nem tudja őszintén elfogadni a gyerek viselkedését? Hogyan tud úgy beszélni, hogy a gyerek meghallja a szülő érzéseit és tekintettel legyen az ő igényeire? Mit tehet, hogy ne kelljen "százszor megmondania"?
Gordon egészen másfajta kommunikációs készségek kialakítását ajánlja, amikor a gyerek viselkedése a szülőnek okoz gondot, vagyis a szülő a problémagazda, mint mikor a probléma a gyereké.

Amikor a probléma a szülőé, a beszélgetést a szülő kezdeményezi, ő az, aki az üzenetet küldi és önmagának akar segíteni, a saját hangját hallatja, és neki kell saját megoldást találnia. Már nem passzív szerepet játszik, hanem ellenkezőleg, aktívan lép fel. Háromféle megoldás áll a rendelkezésére, hogy problémáját megoldja:
A) megpróbálja közvetlenül a gyereket megváltoztatni
B) megpróbálja a környezetet megváltoztatni
C) megpróbálja önmagát megváltoztatni

A) Hogyan „mondjuk meg” a gyereknek, hogy az változtasson a viselkedésén?
Gordon szerint az olyan kész szülői megoldásokat közvetítő és lekezelő üzenetek, melyeket te-üzenetnek nevez, nem hatékonyak. Ilyenek az:
1. Utasítás, parancsolás
•        "Rakd el a ruháidat!"
•        "Azonnal húzd lentebb a zenét"
2. Figyelmeztetés, fenyegetés
•        "Ha nem hagyod abba, üvöltök!"
•        "Ha nem fejezed be, a haragudni fogok!"
•        "Ha nem eszel rendesen, kapsz a fenekedre!"
3. Prédikálás, moralizálás
•        "Ne zavarj, mikor sietek!"
•        "Mindig rakj rendet magad után!"
4. Tanács, megoldási javaslat
•        "Miért nem játszol máshol?"
•        "Hadd javasoljak valami mást neked!"
5. Kioktatás
•        "Rendes gyerek ilyet nem csinál!"
•        "Mi ilyet nem teszünk!"
6. Ítélkezés, kritizálás, hibáztatás
•        "Ezt igazán tudhatnád."
•        "Ilyen szívtelen gyereket még nem láttam!"
•        "Sírba viszel."
7. Kifigurázás, megbélyegzés
•        "Szégyelld magad!"
•        "Jó várok, dr. Fontoska!"
8. Értelmezés, elemzés, diagnosztizálás
•        "Nem bírod ki, hogy ne figyeljek rád!"
•        "Ki akarsz hozni a sodromból?"
•        "Mindig féltékeny vagy a testvéredre!"
A te-üzenetek egy része (az első 4) a szülő megoldását közvetítik. A szülő: előír, fenyeget, prédikál, tanácsot ad, mindezek védekezést, ellenállást váltanak ki a gyerekből. A te-üzenetek második csoportja (utolsó 4), azonban lekezelik a gyereket, nevetségesé teszik, elítélik. A gyereket rossz színben tüntetik fel, azt az érzést keltik a gyerekben, hogy a szülő nem tartja elég okosnak őt, bűntudatot ébresztenek, rombolják a gyerek alakuló énképét és mély nyomokat hagyva rombolják a gyermek érzelmeit. A te-üzenetek olyan felnőttek megnyilvánulásai, akik szerint a gyerekek "rosszalkodnak".
Gordon a te-üzenetek küldése helyett a sokkal hatékonyabbkonfrontáló én-üzenetek használatát javasolja
Az ilyen én–üzenetek hatására a gyermek szívesebben változtatja meg a szülő számára elfogadhatatlan viselkedést. Az én-üzenetek nem károsak a szülő-gyerek viszony szempontjából sem, kevésbé váltanak ki ellenállást, kevésbé fenyegetőek, hiszen a gyerek azt hallja, hogy viselkedése hogyan érint minket, nem pedig azt, hogy vele van baj, amikor ilyen viselkedést produkál. Képzeljük el, hogyan reagálna a gyerek erre a két üzenetre, miután  megharapta az anyját :
- "Jaj! Ez rettenetesen fáj! Utálom, ha megharapnak!" (én-üzenet) illetve
- "Rossz kislány vagy! Nem szabad senkit megharapni!" (te-üzenet)
Az én-üzenet pusztán annyit mond el a gyereknek, hogy milyen érzést okozott és ezzel aligha vitatkozhat, ugyanakkor a gyerekre bízza a döntést, hogy mit is tegyen. Ugyanakkor azt is közli vele, hogy nem vesszük át a felelősséget és bízunk abban, hogy a helyzettel elboldogul, hogy igényeinket tiszteletben fogja tartani és maga talál majd olyan viselkedésformát, ami mindkettőnk számára elfogadható. Az én-üzenet elősegíti tehát  a gyerek fejlődését.
Az én-üzenetek őszintesége arra indítja a gyereket, hogy a szülőhöz hasonlóan őszinték legyenek, bármit is éreznek. Ha a szülő én-üzenetekben közli érzéseit, a gyerekben is ezt a fajta közlésformát erősíti. Ugyanez természetesen a te-üzenetekre is igaz, ha te-üzeneteket közvetítünk a gyerek felé, ő is ezeket fogja használni kommunikációs kapcsolataiban problémái kezelésére.
Ha a gyerek túl kicsi, hogy megértse a szülő szóbeli én-üzenetét, a szülőknek nonverbálisan kell én-üzenetet küldeniük. Például, ha egy kisgyerek megüt, amikor a karunkban tartjuk, egyszerűen letesszük, megdörzsöljük, ahol megütött és továbbmegyünk. Vagy, ha sietünk, és a gyerek nem akar beszállni az autóba, finoman a fenekére tesszük a kezünket és az ülésre irányítjuk.
Ezeket az én-üzeneteket úgy is hívhatjuk, hogy felelősség-üzenetek, hiszen az üzenetet küldő felnőtt vállalja a felelősséget saját belső állapotáért, és vállalja a felelősséget, hogy ezt nyíltan meg is osztja a gyerekkel, ugyanakkor a gyereknek is meghagyja a felelősséget, hogy változtat-e el nemfogadható viselkedésén. Rendelkezik a hatékony konfrontáció három lényeges ismérvével:
1.       Valószínű, hogy előidézi a változásra való hajlandóságot.
2.       Nem tartalmaz negatív ítéleteket.
3.       Nem rombolja a kapcsolatot.

Mire kell figyelnünk a konfrontáló én-üzenetek használatakor?
Sok szülő az én-üzenettel való első találkozás után vulkánként önti gyerekére felgyűlt indulatait. Ez arra késztette Gordont, hogy átvizsgálja a düh szerepét a szülő-gyerek kapcsolatban és átfogalmazza, miért eresztik ki a haragjukat a szülők, miért árt ez a gyereknek, és hogyan lehet segíteni ennek elkerülése érdekében. Gordon felhívja figyelmet arra, hogy a düh mindig valamilyen megelőző érzés nyomán alakul ki, tulajdonképpen a szülő termeli ki magából, és vigyáznunk kell, hogy ne ezt a dühöt közvetítsük gyermekeink felé, hanem próbáljuk megtalálni az elsődleges érzést!
Íme egy példa: az áruházban eltűnik mellőlünk a két éves gyerekünk. Elsődleges érzés: a félelem. Attól tartunk, valami rossz történt vele, halálra vagyunk rémülve. Ellenben, ha megkerül a gyerek, és azt mondjuk neki: "Haragszom rád! Hogy tehettél ilyent! Nem megmondtam, ne menj el mellőlem!", és kettőt rásózunk a fenekére, nem teszünk mást, mint  kimutatjuk a dühünket, hogy megbüntessük a gyereket, hogy félelmet okozott nekünk. Ha az elsődleges érzést akarjuk megragadni, valahogy így kellene fogalmaznunk: "Halálra rémültem, mikor azt láttam, nem vagy sehol! Még csak a gondolattól is rosszul lettem, hogy esetleg bajod esett!" Ha megértettük az elsődleges és a másodlagos érzés (ami minden esetben a düh) közötti különbséget, fokozatosan megtanulhatjuk tudatosítani az elsődleges érzéseket a mindennapi helyzetekben, majd megtanulhatjuk megüzenni ezeket. Ha így teszünk, fölöslegesé válik a düh lejátszása. Ha túlságosan gyakran érzünk késztetést, hogy dühös én-üzeneteket küldjünk, ajánlatos elővenni egy képzeletbeli tükröt és megkérdezni magunktól: "Mi zajlik bennem? Milyen igényemet veszélyezteti most a gyerek viselkedése?" Pl. dühös vagyok,  mivel a fiam nem akar délután elaludni. Ha egy kicsit befelé fordulok és válaszolok a fenti kérdésekre, rájöhetek, hogy tulajdonképpen az a problémám, hogy az a két óra, amikor ő alszik, és amikor jut egy kis idő, hogy csak magammal foglalkozzam, veszélybe került. Emiatt csalódott vagyok, mert tudom, hogy nekem is szükségem van arra a két órára a magam számára, ahhoz, hogy a nap következő 22 órájában anyai kötelességeimnek eleget tudjak tenni. Ha sikerült megtalálni az elsődleges érzést, máris közvetíthetem a gyerek felé.
A én–üzenetek nemegyszer megdöbbentő hatásúak. Ne értékeljük alá gyerekeinket, adjuk meg nekik a lehetőséget, hogy bebizonyítsák, tudnak változni és bátran közöljük velük igényeinket: ha őszintén beszélünk velük, tisztességesen és nyíltan megmondjuk, mit tesz velünk viselkedésük, meglepődhetünk, hogy többnyire milyen szívesen vannak tekintettel igényeinkre. Még egy személyes példával élnék: miközben ezeket  a sorokat írtam, a szomszéd öt éves kislány folyamatosan beszélt, történeteket mesélt, kérdezgetett. Viselkedése nagyon zavart, mivel sem a munkámra, sem rá nem tudtam  figyelni, ugyanakkor azon ritka percek teltek, amikor a gyerekeim aludtak, és ki akartam használni maximálisan az alkalmat. A következőket mondtam neki: "Nagyon szeretek veled beszélgetni, de nagyon fontos, hogy most csak erre figyeljek. Ha félbeszakítasz,  ideges leszek, ugyanis sietek. Be szeretném fejezni, mielőtt felkelnek a kicsik, hogy utána nyugodtan tudjunk mindannyian játszani." Erre ő megkérdezte, maradhat-e mellettem, és adok-e egy darab papírt, hogy  rajzoljon. Többet nem zavart, én írtam, ő rajzolt.
Azonban ellenállásba is ütközünk, mikor én-üzeneteket küldünk, vagy a gyerek egész egyszerűen figyelmen kívül hagyhatja igényünket. Ilyenkor újabb készségek "bevetése" szükséges. Ha a gyerek egyszerűen elereszti a füle mellett az én-üzenetünket vagy megrántja a vállát és odébbáll, mintha azt mondaná: "Na, és?!", érdemes egy második, "erősebb" én–üzenetet megfogalmazni, megüzenni, hogy valóban komolyan gondoltuk, amit mondtunk. Valahogy így: "Te, hát és elmondtam neked, mit érzek! Nekem ez fontos! Nem szeretem, ha figyelmen kívül hagynak! Ki nem állhatom, amikor csak úgy odébbállsz, anélkül, hogy meghallgatnál. Úgy gondolom, nem igazságos, mikor tényleg valami probléma van!"
Az sem ritka, ha a gyerek az én-üzenetre én-üzenettel felel, azt szeretné, hogy a szülő megtudja, mit érez ő, mielőtt változtatna valamit a viselkedésén.
Például:
ANYA: Úgy utálom, ha szépen kitakarítom a konyhát és te otthagyod a mosatlant! Úgy érzem, semmibe veszed a munkám!
GYEREK: Egész nap csak mosogatsz, ez a mániád.

Az ilyen és hasonló esetekben helytelen megsértődni ("Nem érdekel mit gondolsz!", "Semmi közöd hozzá!"), ellenben eszünkbe kell jusson, ha a gyerekben egy érzés vagy probléma felmerül, reagáljunk értő figyelemmel, tehát váltás következik, a gyerekkel  és az ő érzéseivel foglalkozunk.

Vigyázzunk arra is, hogy az én-üzeneteink valóban azok legyenek és ne rejtett te-üzenetek! Példa rejtett te-üzenetre: "Úgy érzem, trehányul látod el a feladataidat!", "Olyan csalódott voltam, mikor a tegnap eltűntél itthonról, anélkül, hogy kiporszívóztál volna". Ezek valójában te-üzenetek, "úgy érzem..." álarcba öltöztetve. Hogy világosabb legyen, az  "Úgy érzem, te egy disznó vagy!" semmivel sem kevésbé te-üzenet, mintha csak annyit mondunk, hogy "Disznó vagy!". Ügyeljünk arra is, hogy ne a negatívumot hangsúlyozzuk, illetve kerüljük a bagatellizálást, amikor is az üzenet lekicsinyíti a tényleges érzés erejét. Ha a nagyobbik gyerekünk teniszütővel veri fejbe csecsemő kisöccsét, nem elég annyit mondani, hogy "Pistike, nem szeretem, ha megütöd  a testvéredet!", hiszen ennél jóval többet érzünk. Hatásosabb a következő, amely valóban valódi érzéseinknek ad hangot: "Pistike, én halálra rémülök, ha a baba fejét ütöd!"
És végül, ha a legvilágosabb én-üzenet is süket fülekre talál, valószínű az igények ütközéséről van szó. És Gordon állítja, ilyenkor éli a kapcsolat a legigazibb pillanatát. Az ilyen helyzetekre a konfliktusmegoldás versengésmentes módszerét ajánlja (erről a következő részben lesz szó).

B) Az elfogadhatatlan viselkedés megváltoztatása a környezet módosításával
Számtalan gyerekviselkedést lehet befolyásolni egyszerűen a környezet módosításával. Bármely életkorban beválik, különösen  csecsmőknél és pici gyerekeknél. Általában nagyon egyszerű és rendkívül hatékony, sokszor könnyebb, mint "megbeszélni" a problémát. Minél többször élünk a környezetbefolyásolás eszközeivel, annál örömtelibbé tehetjük életünket és annál ritkábban kell szembesítenünk gyerekünket elégedetlenségünkkel. Vigyázat: nem a gyereket korlátozzuk, hanem a környezetet!
A környezet gazdagítása
•        kínáljunk lehetőséget sok érdekes tennivalóra, ne unatkozzon a gyerek
•        jelölünk ki egy sarkot, ahol a gyerek kedvére fúrhat-túrhat, maszatolhat, alkothat, ahol nem tesz kárt semmiben
•        utazás esetén gondoskodjunk valami érdekes, szokatlanabb játékról  
•        hívhassa meg 1-2 barátját stb.
A környezeti ingerek tompítása
•        lefekvés előtt a gyereknek ingerszegény környezetre van szüksége, csökkentsük a gyereket érő ingereket (pl. sötétítsük el, kapcsoljuk ki a rádiót stb.)
•        lefekvés elött kerüljük, hogy a gyereket túlingereljük, inkább olyan játékot játszunk,  ami megnyugtató, olvassunk mesét, hallgassunk megnyugtató zeneműveket stb.
A környezet egyszerűsítése

Sok gyerek azért nyaggatja szüleit segítségért, hagyja abba, amibe belekezdett, válik agresszívvá, mert a környezete túlságosan bonyolult. Ha leegyszerűsítjük, sok bosszúságtól kíméljük meg magunkat.
Ha nem sajnáljuk az időt, hogy meghozzuk a szükséges módosításokat, a gyerek képessé válik, hogy egyedül elboldoguljon, nem érheti veszély, nem éri kudarcélmény.
Hogyan egyszerűsíthetjük a környezetet? Pl. a fogasokat szereljük alacsonyra, műanyag csészét és poharat vegyünk, lemosható felület kialakítása a gyerekszobában, vegyünk olyan cipőt, ruhát, mellyel egyedül is elboldogul stb.

A gyermek mozgásterének korlátozása

A térkorlátozásokat a gyerekek könnyen elfogadják, ha ésszerűek és még elég szabadságot hagynak a gyerekigények kielégítésére.
Néhány példa:
•        bekerített udvarok és kertek megelőzik, hogy a gyerek az úttestre szaladjon,
•        kijelölhetünk bizonyos térségeket a lakásban maszatolós tevékenységek számára: papírvágáshoz, ragasztáshoz, gyurmázáshoz, mázoláshoz
•        találjunk helyet a zajongáshoz, sarazáshoz is
A "gyerekbiztos" környezet kialakítása

Minden családnak magának kell kialakítania saját "gyerekbiztos környezetét", sokféle megoldás létezik, hogy pusztán a környezet ilyenfajta módosításával számos zavaró és veszélyes viselkedést megelőzzünk. Például:
•        gyógyszerek, veszélyes szerszámok, vegyszerek gondos elpakolása
•        lábasfogók befele fordítása a tűzhelyen
•        gyufásdobozok, gyújtók elrakása
•        pince-, padlás, műhelyajtók zárva tartása
•        drága és törékeny tárgyak elrakása
•        nejlonzacskók elrakása
•        ablakok biztonságos nyitva tartása stb.
A tevékenység átváltása: jó lesz kicsit másképp?
•        éles kés helyett adjunk életlent a kezébe
•        ha a kozmetikumok közt kotorászik, adjunk néhány üres tégelyt
•        kapjon régi újságokat a frissek helyett, amiket nyugodtan tönkretehet
•        úgy vegyük el a gyerek "kincsét", hogy mindig adjunk neki valami cseretárgyat, melyet csendes és nyugodt hangon kínáljunk
•        kössünk üzletet!

Készítsük fel a gyermeket a környezet várható változásaira

Ezzel is számtalan elfogadhatatlan viselkedést előzhetünk meg. Például már hetekkel a kirándulás előtt beszéljünk a gyereknek róla, mondjuk el, hogy idegen helyen fog aludni, új emberekkel fog találkozni, nem lesz ott a biciklije, mire kell vigyáznia stb. Ugyanígy felkészíthetjük, ha kellemetlen orvosi vizsgálatra megyünk, vagy ha új bébiszitter, vendégek jönnek, repülővel fog utazni stb.

Tervezés nagyobbakkal

Kamaszokkal is sok konfliktust elkerülhetünk, ha gondosan rendezzük be a környezetet. Pl. legyen saját ébresztőórája, szekrénye, legyen üzenethagyásra alkalmas hely a lakásban, mielőbb szóljunk, ha váratlan munkát kérünk tőle stb.

________________________________________


                                                     
#1 Dr.BauerBela

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése