Szülők iskolája
Ha probléma a szülőé, hogyan
beszéljünk, hogy a gyermekünk ránk figyeljen? - kérdezhetjük.
A szülőknek is
vannak igényeik, és tény, hogy nem minden viselkedés, amit a gyerek produkál, elfogatható
a számukra.
Mit tehet a szülő, amikor nem tudja őszintén
elfogadni a gyerek viselkedését? Hogyan tud úgy
beszélni, hogy a gyerek meghallja a szülő érzéseit és tekintettel legyen az ő
igényeire? Mit tehet, hogy ne kelljen "százszor megmondania"?
Gordon egészen
másfajta kommunikációs készségek kialakítását ajánlja, amikor a gyerek
viselkedése a szülőnek okoz gondot, vagyis a szülő a problémagazda, mint mikor
a probléma a gyereké.
Amikor a probléma a
szülőé, a beszélgetést a szülő kezdeményezi, ő az, aki az üzenetet küldi és
önmagának akar segíteni, a saját hangját hallatja, és neki kell saját megoldást
találnia. Már nem passzív szerepet játszik, hanem ellenkezőleg, aktívan lép fel. Háromféle megoldás áll a rendelkezésére,
hogy problémáját megoldja:
A) megpróbálja közvetlenül a
gyereket megváltoztatni
B) megpróbálja a környezetet
megváltoztatni
C) megpróbálja önmagát
megváltoztatni
A) Hogyan „mondjuk
meg” a gyereknek, hogy az változtasson a viselkedésén?
Gordon szerint az
olyan kész szülői megoldásokat közvetítő és lekezelő üzenetek, melyeket
te-üzenetnek nevez, nem hatékonyak. Ilyenek az:
1. Utasítás, parancsolás
• "Rakd el a
ruháidat!"
• "Azonnal húzd lentebb a
zenét"
2. Figyelmeztetés, fenyegetés
• "Ha nem hagyod abba,
üvöltök!"
• "Ha nem fejezed be, a
haragudni fogok!"
• "Ha nem eszel rendesen,
kapsz a fenekedre!"
3. Prédikálás, moralizálás
• "Ne zavarj, mikor
sietek!"
• "Mindig rakj rendet
magad után!"
4. Tanács, megoldási javaslat
• "Miért nem játszol
máshol?"
• "Hadd javasoljak valami
mást neked!"
5. Kioktatás
• "Rendes gyerek ilyet nem
csinál!"
• "Mi ilyet nem
teszünk!"
6. Ítélkezés, kritizálás,
hibáztatás
• "Ezt igazán
tudhatnád."
• "Ilyen szívtelen
gyereket még nem láttam!"
• "Sírba viszel."
7. Kifigurázás, megbélyegzés
• "Szégyelld magad!"
• "Jó várok, dr.
Fontoska!"
8. Értelmezés, elemzés,
diagnosztizálás
• "Nem bírod ki, hogy ne
figyeljek rád!"
• "Ki akarsz hozni a
sodromból?"
• "Mindig féltékeny vagy a
testvéredre!"
A te-üzenetek egy
része (az első 4) a szülő megoldását közvetítik. A szülő: előír,
fenyeget, prédikál, tanácsot ad, mindezek védekezést, ellenállást váltanak ki a
gyerekből. A te-üzenetek második csoportja (utolsó 4), azonban lekezelik a
gyereket, nevetségesé teszik, elítélik. A gyereket rossz színben tüntetik fel,
azt az érzést keltik a gyerekben, hogy a szülő nem tartja elég okosnak őt,
bűntudatot ébresztenek, rombolják a gyerek alakuló énképét és mély nyomokat
hagyva rombolják a gyermek érzelmeit. A te-üzenetek olyan felnőttek
megnyilvánulásai, akik szerint a gyerekek "rosszalkodnak".
Gordon a te-üzenetek
küldése helyett a sokkal hatékonyabbkonfrontáló én-üzenetek használatát
javasolja.
Az ilyen én–üzenetek hatására a gyermek szívesebben változtatja meg a szülő
számára elfogadhatatlan viselkedést. Az én-üzenetek nem károsak a szülő-gyerek
viszony szempontjából sem, kevésbé váltanak ki ellenállást, kevésbé
fenyegetőek, hiszen a gyerek azt hallja, hogy viselkedése hogyan érint minket,
nem pedig azt, hogy vele van baj, amikor ilyen viselkedést produkál. Képzeljük
el, hogyan reagálna a gyerek erre a két üzenetre, miután megharapta az anyját :
- "Jaj! Ez rettenetesen fáj! Utálom, ha megharapnak!" (én-üzenet)
illetve
- "Rossz kislány vagy! Nem szabad senkit megharapni!" (te-üzenet)
Az én-üzenet pusztán
annyit mond el a gyereknek, hogy milyen érzést okozott és
ezzel aligha vitatkozhat, ugyanakkor a gyerekre bízza a döntést, hogy mit is
tegyen. Ugyanakkor azt is közli vele, hogy nem vesszük át a felelősséget és
bízunk abban, hogy a helyzettel elboldogul, hogy igényeinket tiszteletben fogja
tartani és maga talál majd olyan viselkedésformát, ami mindkettőnk számára
elfogadható. Az én-üzenet elősegíti tehát
a gyerek fejlődését.
Az én-üzenetek
őszintesége arra indítja a gyereket, hogy a szülőhöz hasonlóan őszinték
legyenek, bármit is éreznek. Ha a szülő én-üzenetekben közli érzéseit, a gyerekben
is ezt a fajta közlésformát erősíti. Ugyanez természetesen a te-üzenetekre is
igaz, ha te-üzeneteket közvetítünk a gyerek felé, ő is ezeket fogja használni
kommunikációs kapcsolataiban problémái kezelésére.
Ha a gyerek túl kicsi,
hogy megértse a szülő szóbeli én-üzenetét, a szülőknek nonverbálisan kell
én-üzenetet küldeniük. Például, ha egy kisgyerek megüt, amikor a karunkban
tartjuk, egyszerűen letesszük, megdörzsöljük, ahol megütött és továbbmegyünk.
Vagy, ha sietünk, és a gyerek nem akar beszállni az autóba, finoman a fenekére
tesszük a kezünket és az ülésre irányítjuk.
Ezeket az
én-üzeneteket úgy is hívhatjuk, hogy felelősség-üzenetek,
hiszen az üzenetet küldő felnőtt vállalja a felelősséget saját belső
állapotáért, és vállalja a felelősséget, hogy ezt nyíltan meg is osztja a
gyerekkel, ugyanakkor a gyereknek is meghagyja a felelősséget, hogy változtat-e
el nemfogadható viselkedésén. Rendelkezik a hatékony konfrontáció három
lényeges ismérvével:
1. Valószínű, hogy előidézi a
változásra való hajlandóságot.
2. Nem tartalmaz negatív
ítéleteket.
3. Nem rombolja a kapcsolatot.
Mire kell figyelnünk a
konfrontáló én-üzenetek használatakor?
Sok szülő az én-üzenettel való első találkozás után vulkánként önti
gyerekére felgyűlt indulatait. Ez arra késztette Gordont, hogy átvizsgálja a
düh szerepét a szülő-gyerek kapcsolatban és átfogalmazza, miért eresztik ki a
haragjukat a szülők, miért árt ez a gyereknek, és hogyan lehet segíteni ennek
elkerülése érdekében. Gordon felhívja figyelmet arra, hogy a düh mindig
valamilyen megelőző érzés nyomán alakul ki, tulajdonképpen a szülő termeli ki
magából, és vigyáznunk kell, hogy ne ezt a dühöt közvetítsük gyermekeink felé,
hanem próbáljuk megtalálni az elsődleges érzést!
Íme egy példa: az áruházban eltűnik
mellőlünk a két éves gyerekünk. Elsődleges érzés: a félelem. Attól tartunk, valami
rossz történt vele, halálra vagyunk rémülve. Ellenben, ha megkerül a gyerek, és
azt mondjuk neki: "Haragszom rád! Hogy tehettél ilyent! Nem megmondtam, ne
menj el mellőlem!", és kettőt rásózunk a fenekére, nem teszünk mást, mint kimutatjuk a dühünket, hogy megbüntessük a
gyereket, hogy félelmet okozott nekünk. Ha az elsődleges érzést akarjuk
megragadni, valahogy így kellene fogalmaznunk: "Halálra rémültem, mikor
azt láttam, nem vagy sehol! Még csak a gondolattól is rosszul lettem, hogy
esetleg bajod esett!" Ha megértettük az elsődleges és a másodlagos érzés (ami
minden esetben a düh) közötti különbséget, fokozatosan megtanulhatjuk
tudatosítani az elsődleges érzéseket a mindennapi helyzetekben, majd
megtanulhatjuk megüzenni ezeket. Ha így teszünk, fölöslegesé válik a
düh lejátszása. Ha túlságosan gyakran érzünk késztetést, hogy dühös
én-üzeneteket küldjünk, ajánlatos elővenni egy képzeletbeli tükröt és
megkérdezni magunktól: "Mi zajlik bennem? Milyen igényemet veszélyezteti
most a gyerek viselkedése?" Pl. dühös vagyok,
mivel a fiam nem akar délután elaludni. Ha egy kicsit befelé
fordulok és válaszolok a fenti kérdésekre, rájöhetek, hogy tulajdonképpen az a
problémám, hogy az a két óra, amikor ő alszik, és amikor jut egy kis idő, hogy
csak magammal foglalkozzam, veszélybe került. Emiatt csalódott vagyok, mert
tudom, hogy nekem is szükségem van arra a két órára a magam számára, ahhoz,
hogy a nap következő 22 órájában anyai kötelességeimnek eleget tudjak tenni. Ha
sikerült megtalálni az elsődleges érzést, máris közvetíthetem a gyerek felé.
A én–üzenetek
nemegyszer megdöbbentő hatásúak. Ne értékeljük alá
gyerekeinket, adjuk meg nekik a lehetőséget, hogy bebizonyítsák, tudnak
változni és bátran közöljük velük igényeinket: ha őszintén beszélünk velük,
tisztességesen és nyíltan megmondjuk, mit tesz velünk viselkedésük,
meglepődhetünk, hogy többnyire milyen szívesen vannak tekintettel igényeinkre.
Még egy személyes példával élnék: miközben ezeket a sorokat írtam, a szomszéd öt éves kislány
folyamatosan beszélt, történeteket mesélt, kérdezgetett. Viselkedése nagyon
zavart, mivel sem a munkámra, sem rá nem tudtam
figyelni, ugyanakkor azon ritka percek teltek, amikor a gyerekeim
aludtak, és ki akartam használni maximálisan az alkalmat. A következőket
mondtam neki: "Nagyon szeretek veled beszélgetni, de nagyon fontos, hogy
most csak erre figyeljek. Ha félbeszakítasz,
ideges leszek, ugyanis sietek. Be szeretném fejezni, mielőtt felkelnek a
kicsik, hogy utána nyugodtan tudjunk mindannyian játszani." Erre ő
megkérdezte, maradhat-e mellettem, és adok-e egy darab papírt, hogy rajzoljon. Többet nem zavart, én írtam, ő
rajzolt.
Azonban ellenállásba
is ütközünk, mikor én-üzeneteket küldünk, vagy a gyerek egész egyszerűen
figyelmen kívül hagyhatja igényünket. Ilyenkor újabb készségek "bevetése"
szükséges. Ha a gyerek egyszerűen elereszti a füle mellett az én-üzenetünket
vagy megrántja a vállát és odébbáll, mintha azt mondaná: "Na, és?!",
érdemes egy második, "erősebb" én–üzenetet megfogalmazni, megüzenni,
hogy valóban komolyan gondoltuk, amit mondtunk. Valahogy így: "Te, hát és
elmondtam neked, mit érzek! Nekem ez fontos! Nem szeretem, ha figyelmen kívül
hagynak! Ki nem állhatom, amikor csak úgy odébbállsz, anélkül, hogy
meghallgatnál. Úgy gondolom, nem igazságos, mikor tényleg valami probléma
van!"
Az sem ritka, ha a gyerek az én-üzenetre én-üzenettel felel, azt szeretné,
hogy a szülő megtudja, mit érez ő, mielőtt változtatna valamit a viselkedésén.
Például:
ANYA: Úgy utálom, ha szépen kitakarítom a konyhát és te otthagyod a mosatlant!
Úgy érzem, semmibe veszed a munkám!
GYEREK: Egész nap csak mosogatsz, ez a mániád.
Az ilyen és hasonló esetekben helytelen megsértődni ("Nem érdekel mit
gondolsz!", "Semmi közöd hozzá!"), ellenben eszünkbe kell
jusson, ha a gyerekben egy érzés vagy probléma felmerül, reagáljunk értő
figyelemmel, tehát váltás következik, a gyerekkel és az ő érzéseivel foglalkozunk.
Vigyázzunk arra is, hogy az én-üzeneteink valóban azok legyenek és ne
rejtett te-üzenetek! Példa rejtett te-üzenetre: "Úgy érzem, trehányul
látod el a feladataidat!", "Olyan csalódott voltam, mikor a tegnap
eltűntél itthonról, anélkül, hogy kiporszívóztál volna". Ezek valójában
te-üzenetek, "úgy érzem..." álarcba öltöztetve. Hogy világosabb
legyen, az "Úgy érzem, te egy
disznó vagy!" semmivel sem kevésbé te-üzenet, mintha csak annyit mondunk,
hogy "Disznó vagy!". Ügyeljünk arra is, hogy ne a negatívumot
hangsúlyozzuk, illetve kerüljük a bagatellizálást, amikor is az üzenet
lekicsinyíti a tényleges érzés erejét. Ha a nagyobbik gyerekünk teniszütővel
veri fejbe csecsemő kisöccsét, nem elég annyit mondani, hogy "Pistike, nem
szeretem, ha megütöd a
testvéredet!", hiszen ennél jóval többet érzünk. Hatásosabb a következő,
amely valóban valódi érzéseinknek ad hangot: "Pistike, én halálra rémülök,
ha a baba fejét ütöd!"
És végül, ha a legvilágosabb én-üzenet is süket fülekre talál, valószínű az
igények ütközéséről van szó. És Gordon állítja, ilyenkor éli a kapcsolat a
legigazibb pillanatát. Az ilyen helyzetekre a konfliktusmegoldás versengésmentes
módszerét ajánlja (erről a következő részben lesz szó).
B) Az elfogadhatatlan
viselkedés megváltoztatása a környezet módosításával
Számtalan gyerekviselkedést lehet befolyásolni egyszerűen a környezet
módosításával. Bármely életkorban beválik, különösen
csecsmőknél és pici gyerekeknél. Általában nagyon egyszerű és rendkívül
hatékony, sokszor könnyebb, mint "megbeszélni" a problémát. Minél
többször élünk a környezetbefolyásolás eszközeivel, annál örömtelibbé tehetjük
életünket és annál ritkábban kell szembesítenünk gyerekünket
elégedetlenségünkkel. Vigyázat: nem a gyereket korlátozzuk, hanem a
környezetet!
A környezet
gazdagítása
• kínáljunk lehetőséget sok
érdekes tennivalóra, ne unatkozzon a gyerek
• jelölünk ki egy sarkot, ahol
a gyerek kedvére fúrhat-túrhat, maszatolhat, alkothat, ahol nem tesz kárt
semmiben
• utazás esetén gondoskodjunk
valami érdekes, szokatlanabb játékról
• hívhassa meg 1-2 barátját
stb.
A környezeti ingerek tompítása
• lefekvés előtt a gyereknek
ingerszegény környezetre van szüksége, csökkentsük a gyereket érő ingereket
(pl. sötétítsük el, kapcsoljuk ki a rádiót stb.)
• lefekvés elött kerüljük, hogy
a gyereket túlingereljük, inkább olyan játékot játszunk, ami megnyugtató, olvassunk mesét, hallgassunk
megnyugtató zeneműveket stb.
A környezet egyszerűsítése
Sok gyerek azért
nyaggatja szüleit segítségért, hagyja abba, amibe belekezdett, válik
agresszívvá, mert a környezete túlságosan bonyolult. Ha leegyszerűsítjük, sok
bosszúságtól kíméljük meg magunkat.
Ha nem sajnáljuk az időt, hogy meghozzuk a szükséges módosításokat, a
gyerek képessé válik, hogy egyedül elboldoguljon, nem érheti veszély, nem éri
kudarcélmény.
Hogyan
egyszerűsíthetjük a környezetet? Pl. a fogasokat szereljük alacsonyra, műanyag csészét és
poharat vegyünk, lemosható felület kialakítása a gyerekszobában, vegyünk olyan
cipőt, ruhát, mellyel egyedül is elboldogul stb.
A gyermek
mozgásterének korlátozása
A térkorlátozásokat a gyerekek könnyen elfogadják, ha ésszerűek és még elég
szabadságot hagynak a gyerekigények kielégítésére.
Néhány példa:
• bekerített udvarok és kertek
megelőzik, hogy a gyerek az úttestre szaladjon,
• kijelölhetünk bizonyos
térségeket a lakásban maszatolós tevékenységek számára: papírvágáshoz,
ragasztáshoz, gyurmázáshoz, mázoláshoz
• találjunk helyet a
zajongáshoz, sarazáshoz is
A "gyerekbiztos" környezet kialakítása
Minden családnak magának kell kialakítania saját "gyerekbiztos környezetét", sokféle megoldás létezik,
hogy pusztán a környezet ilyenfajta módosításával számos zavaró és veszélyes
viselkedést megelőzzünk. Például:
• gyógyszerek, veszélyes
szerszámok, vegyszerek gondos elpakolása
• lábasfogók befele fordítása a
tűzhelyen
• gyufásdobozok, gyújtók
elrakása
• pince-, padlás, műhelyajtók
zárva tartása
• drága és törékeny tárgyak
elrakása
• nejlonzacskók elrakása
• ablakok biztonságos nyitva
tartása stb.
A tevékenység átváltása: jó lesz kicsit másképp?
• éles kés helyett adjunk
életlent a kezébe
• ha a kozmetikumok közt
kotorászik, adjunk néhány üres tégelyt
• kapjon régi újságokat a frissek
helyett, amiket nyugodtan tönkretehet
• úgy vegyük el a gyerek
"kincsét", hogy mindig adjunk neki valami cseretárgyat, melyet
csendes és nyugodt hangon kínáljunk
• kössünk üzletet!
Készítsük fel a
gyermeket a környezet várható változásaira
Ezzel is számtalan elfogadhatatlan viselkedést előzhetünk meg. Például már
hetekkel a kirándulás előtt beszéljünk a gyereknek róla, mondjuk el, hogy
idegen helyen fog aludni, új emberekkel fog találkozni, nem lesz ott a
biciklije, mire kell vigyáznia stb. Ugyanígy felkészíthetjük, ha kellemetlen
orvosi vizsgálatra megyünk, vagy ha új bébiszitter, vendégek jönnek, repülővel
fog utazni stb.
Tervezés nagyobbakkal
Kamaszokkal is sok konfliktust elkerülhetünk, ha gondosan rendezzük be a
környezetet. Pl. legyen saját ébresztőórája, szekrénye, legyen üzenethagyásra
alkalmas hely a lakásban, mielőbb szóljunk, ha váratlan munkát kérünk tőle stb.
________________________________________
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése