Dívik a trágárság már serdülőkorban
is.
Előrebocsátom, nem tekintem magam mimóza lelkületű embernek, hiszen életem
során nemegyszer kényszerültem olyan környezetbe, ahol az esetenként elhangzó
faragatlan, durva szóváltásnak fültanúja voltam. Mivel az akkori trágárság nem volt gyakori jelensége az emberi
érintkezésnek (néha magam is megtettem), az csaknem bocsánatos bűnnek
számított. Többnyire a finomabb modorú, érzékenyebb lelkületű emberekben
keltett nyílt visszatetszést, ha valaki pl. hirtelen dühében, tehetetlenségében
elordította magát, vagy műveletlensége folytán, avagy hóbortból használt ízléstelen
kifejezést, uram bocsá rácsördített, s elkáromkodta magát.
Ma viszont már ott tartunk, hogy szinte úton-útfélen korra, foglalkozásra,
nemre való tekintet nélkül nem kellő magatartással viszonyulnak egymáshoz az
emberek.Vonatkoztatom ezt elsősorban a serdülőkor
arcpirongató beszédmodorára. Minden bizonnyal azért,
mert egyre kevesebb emberben lép reakcióba az a bizonyos inger (jelzőrendszer),
amely korábban még gátat vethetett a gusztustalan, durva beszédnek. Mintha
elhidegültek volna az emberek egymástól, olyan érdektelenül járnak-kelnek
egymás között. Úgy tűnik, mintha meggyengült volna az összetartó erő, az a
kohézió, amely valaha a társadalom nagy többségét egybe tartotta (nemzeti
tudat, szociális helyzet, erkölcs).
Jelenleg, amikor országunk lakosságának nagyobb része egzisztenciális
problémákkal küzd, túlfeszített tempóban, erős stresszhatás alatt él(degél),
nem botránkozhatunk meg azon, ha sokat közülük a társadalmi érintkezés mai
színvonala, az ízléstelen kifejezésekkel tűzdelt kommunikáció, a bárdolatlan
dialógus nem irritál. Akarva-akaratlanul
együtt élünk a modortalansággal és az ún. zaftos beszéddel. Ilyet hallunk a
köznapi társalgásban, a televízióban, a moziban, olvashatjuk egyes lapokban,
vagyis környezetünkben, a médiában szinte mindenütt. Sokszor nagyokat nevetünk
egy-egy sikamlós tréfán, bizarr történet hallatán, holott inkább
nemtetszésünket kellene kifejezni.
Felfogás kérdése sok esetben , hogy hol a trágárság határa,
hiszen a túlzott szalonképesség legalább annyira zavaróan hat az emberre, akár
a kínos rend. Tehát ezek a végletek nem jók, így
aztán aligha lehet a beszéd modorára vonatkozóan is egységes képletet
felállítani, hiszen az emberi viselkedést számos szubjektív és objektív
körülmény befolyásolja.
Következésképpen, véleményem szerint, nem követ el megbocsáthatatlan bűnt
az, aki olykor-olykor megfeledkezve magáról, nyers fogalmazásban fejezi ki
pillanatnyi érzését, kedélyállapotát. Ám, ha valaki
disztingváció nélkül, egyre-másra használ szemérmet sértő, alpári
kifejezéseket, az bizony önmaga gondolat- és lelkivilágáról, szókincsének
silány, primitív voltáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Az ilyen ember
bizalmat nem élvezhet, faragatlan valaki.
Mindent összevetve: mivel a trágárság nem természetes magatartása az
embernek, le tud róla szokni, sőt rá sem szokhat, ha valaki úgy él, hogy érzelmein, indulatain uralkodni képes, s
felindultságának pillanatában sem feledkezik meg önmagáról és szűk
környezetéről. Így sohasem fog magatartásával megbotránkoztatni másokat. Az
ilyen viselkedéssel az életet boldogabbá tesszük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése