NAPLEMENTE

Naplemente (avagy: lemenő napnak hosszú az árnyéka) 

Az időskort néha második serdülőkornak tekintik, mivel az idősember az önállóság és a függőség között ingadozik és egész más szemmel nézi az életet, a körülötte lévő emberekkel.

A koros ember nem tud egykönnyen alkalmazkodni a társadalomhoz: ha az igazságérzete azt kívánja, nyíltan szembeszáll igazáért, és lazábban kezeli az ilyen-olyan regulákat. Meggyengült egészségével, feledékenységével, kedélyingadozásával az idős ember gyakran úgy érzi, hogy már nyűgöt jelent családja, gyermeke számára. Hazánkban évről évre nő a nyugdíjasok, az idősödő korúak száma. Ma lakosságunk legalább 25 százaléka nyugdíjas, s számuk növekszik. Öregszünk tehát, és ez a folyamat megfordíthatatlan. Remélhetőleg mindenkit utolér

Jó neked, öregem, holnaptól nincs rohanás, nincs idegeskedés, hajtani sem kell Így búcsúznak a nyugdíjastól a munkatársak, néhány szál virág, valami emlékeztető ajándék és puszik kíséretében. Ettől kezdve a nyugdíjas korhatárt elérő ember meglehetősen komoly problémával találja szembe magát: véglegesen lezárul előtte egy kor, az alkotó időszak. Ezt még az sem teszi elviselhetőbbé, ha tudja, hogy egészséges, s így inkább bízhat megérdemelt békés éveiben.

Ma az emberek többségének nem öröm a nyugdíjazás, bizonytalan, szorongó érzésekkel fogadja a valós tényt: a társadalom időskorúnak nyilvánította, vagy a munkahelye elbocsátotta. Minden átmenet nélkül megszűnik legfontosabb, tudatát meghatározó funkciója, a szervezetten végzett munka. Kikerül olyan kollektívák köréből, amelyek addig több szállal kapcsolódtak tevékenységéhez. A szervezett tevékenységben való részvételének megszűnése nemcsak pszichikailag, hanem fizikailag is károsan hat rá. Talán ezzel is magyarázható, különösen a férfiak esetében, hogy az, aki évtizedeken át táppénzes állományban alig volt, nyugdíjazása után egyszer csak betegeskedni kezd.

Legnehezebb azoknak, akik nagyvárosban laknak, mivel a vidéken élő nyugdíjasok kevésbé szakadnak el környezetüktől, megszokott tárgyaiktól és életmódjukon is kevesebbet kell változtatniuk. Közelebb vannak a természethez, és sokkal inkább szoros közösségben maradnak, pl. a lakótelepi polgárokhoz képest. Ez utóbbiaknak sokkal nehezebb a magány, a kirekesztettség elviselése. De az anyagi fedezet kérdése egyik esetben sem elhanyagolható probléma. Az marad sajnos továbbra is.

Az idős ember általában megértő, nyugodt és szerény, de csak akkor nyugodt, ha a munkából való kiesése nem vezet nála a tétlenséghez. Ha a volt munkahelyén nem pusztán látogatóként kezelik, hanem továbbra is óvják az új kapcsolatot, meghallgatják ötleteit, élesztgetik munkakedvét. Ha nem sajnálják alkalmanként az időt arra, hogy elmagyarázzák neki a munkahelyi újdonságokat, hiszen az ismeretek befogadásának nincsenek korszabta határai. Így a volt munkahelyhez fűződő szálak nem szakadhatnak el: a nyugdíjas kiegyensúlyozott marad, a feleslegesség gondolata fel sem merül benne. Úgy érzi, felfrissülő energiával, gazdag tapasztalatok birtokában, mint ambiciózus ember, még hasznos tagja lehet annak a közösségnek, melynek korábban maga is részese, alkotó tagja volt. Éppen ezért a meg-megújuló élet iránt még fogékony, munkára kész, alkotóképes nyugdíjasnak nem szabad nagyon visszalépni a társadalmi munkamegosztásban: nem szabad teljesen feladnia. Akarattal, némi leleményességgel még találhat  kiegészítő jövedelemként  munkát, amennyiben erre igény van. Nyújtsunk segítséget hozzá!

Kapjon az idős ember támogatást a családtól is, de nem úgy, hogy szeretet vagy féltés okán mindentől megkíméljük. Legyenek önálló feladatai. Azt amit szívesen végez, rendszeresen, következetesen csinálhassa. Gondjaival soha ne hagyjuk magára az idős embert. Legalább a család legyen az a kollektíva, amelyben érezheti, hogy szükség van rá. Tudatosodjon benne, hogy nemcsak fogyaszt, hanem hasznot is jelent tevékenysége valamilyen, pl. a családi közösségnek. Ne juttassunk családbéli idős embert olyan szociális helyzetbe, hogy abszolút elhagyatottnak érezze magát, mert ekkor már magára sem számíthat. Továbbra is tiszteletet érezzünk iránta.

Miután egyre több a nyugdíjas, az éltes ember, társadalmunknak még gondosabban és körültekintőbben kellene foglalkozni azokkal a kérdésekkel, problémákkal, amelyeket a statisztika is mutat. Például nagyobb gondossággal lehetne előkészíteni a nagyobb munkáltató szervezetnél a nyugdíjba vonuló dolgozókkal való foglalkozást, a munkáltató rájuk vonatkozó további terveit. Feltétlenül szükség volna a nyugdíjba lépő számára az elő- és utógondoskodás feltételeinek szervezett megteremtése. Annál is inkább, mivel egyes gazdasági ágazatokban, ipari szakmákban rövidesen gondot okoz nemcsak a tanulói utánpótlás, hanem az új munkaerő megszerzése, munkába állítása. Különösen vonatkozik ez a hagyományos építőipari munkára. Nagy igény lenne itt azokra a nyugdíjasokra, akik évtizedeken át mesteri, művészi színvonalon végezték tevékenységüket. Jó volna erre figyelemmel lenni a kényszernyugdíjazásoknál.

Jó lenne, ha a munkahelyi nyugdíjas találkozókat nem csupán a sztereotíp beszédek töltenék ki, hanem fel lehetne használni azokat az idősebb korosztály megnyerésére, hogy az egészséges, munkabíró és dolgozni kívánó emberek munkával, tanáccsal hasznosítsák magukat.

 Jó alkalma lehet az ifjú szakemberekkel való meghitt, tiszteletteljes, gyümölcsöző eredményt hozható találkozásnak. Úgy vélem, a fentiekből egyértelmű: egyelőre nem engedhető meg, hogy csupán a formalitás jegyében végleg búcsút vegyünk olyan emberektől, akik még gazdagíthatják tudásukkal, fizikai erőnlétükkel társadalmunk reményt keltő előrehaladását.  Nem feledhetjük el, hogy a nyugdíjasokkal, az idősebb korosztállyal való foglalkozás és törődés nemcsak az ő érdekükben, hanem valamennyiűnk javára is történik. A kevesebb gondban élő idős ember, az egészségügy javát is szolgálja.

Femina

#1 Dr.BauerBela

---