A gyermekek frusztrációjáról
A frusztráció a
mindennapi szóhasználatban is elterjedt pszichológiai szakkifejezés. Az eredetét képező latin frustratio szó jelentése: „csalódás, hiedelemben,
várakozásban s több effélébe, ugy,hogy valaki hasztalan tett valamit,
hitegetés, biztatás, bolondítás s több efféle
Pszichoanalitikus meghatározás
A
frusztráció Freud szerint a csalódás élménye; ezt akkor
érezzük, amikor erőltetett módon mondunk le egy ösztönszükséglet kielégítéséről. Általánosabban: az az érzés,
amelyet egy célirányos cselekedet meghiúsulásakor, ill. valamely várt jutalom
elmaradásakor érzünk. Az ember személyiségfejlődése és szocializációja során
kisebb-nagyobb frusztrációk tapasztalatait megélve sajátítja el a szublimáció képességét. A súlyosabb, ismétlődő frusztráció
azonban depresszióhoz is vezethet.
Frusztráció–regresszió–agresszió
Kurt Lewin harminc, 2½–5 éves korú óvodáson
végezte el híres frusztrációs kísérletét. A kísérlet minden egyes gyerek
esetében három fázisból állt.
Először harminc percen keresztül
megfigyelték és regisztrálták a gyerek spontán
viselkedését adott játékszerek között, és egy 0–6 pontos skálán értékelték
tevékenységének nívóját.
A második, 15 perces szakaszban a gyereket ugyanabba a helyiségbe
vitték, amelynek méretét azonban (egy fal félretolásával) megnövelték. A
helyiségben ott volt valamennyi korábbi játéktárgy, de voltak újak is: sokkal
szebbek, csábítóbbak, mozgathatóak; a régi játékok is izgalmasabb környezetbe
kerültek (a babához pl. volt babaház is, a vízi állatokhoz kis tavacska stb.).
A kísérletvezető hagyta a gyereket szabadon játszani, de időnként felhívta a
figyelmét egy-egy új tárgyra; a cél az volt, hogy a gyerek lehetőség szerint
minden játékkal kapcsolatba kerüljön.
A harmadik – frusztrációs – szakaszban a kísérletvezető kiválasztotta
azokat a játékokat, amelyekkel a gyerek az első szakaszban játszott, átvitte
őket a szoba azon felébe, ahol eredetileg voltak. A szoba két része között egy
átlátszó dróthálót feszített ki, és egy jó nagy lakattal a gyerek szeme láttára
lelakatolta. A gyerek így láthatta – tőle elzárva – a szép, új játékokat,
játszani viszont csak a régiekkel játszhatott.
A
kísérlet levezetéseképpen 15 perc eltelte után a kísérletvezető felszólította a
gyereket, hogy hagyja abba a játékot, és közölte, hogy most mennek vissza az
óvodába. Kinyitotta a lakatot, elhúzta a dróthálót. Némely gyerek e fázisban
magától visszaszaladt a szép játékokhoz; ha ezt nem tette meg, a kísérletvezető
direkt módon felszólította erre. Ezt követően a gyerek korlátlan ideig,
szabadon játszhatott; e fázis célja a felgyülemlett feszültség feloldása volt.
„A kísérlet alapkérdése az volt, hogy a frusztrációs helyzetben mennyiben
változott a gyerek tevékenységi színvonala a kötetlen játékhelyzethez viszonyítva. Az eredmény: a frusztrációs helyzetben, a pontozóskála szerint,
jelentékenyen csökkent a gyerekek tevékenységi színvonala. A csökkenés értelmi
korban kifejezve átlagban 17 hónapnak felelt meg (a nagyobbaknál 21 hónapnak). Ez azt jelenti, hogy az
ötéves, normális körülmények között életkorának megfelelő színvonalon játszó
gyerek frusztrált helyzetben úgy játszott, mint egy hároméves.”
A frusztráció–agresszió
hipotézis [szerkesztés]
A pszichoanalitikus gyökerű frusztráció–agresszió hipotézis azt állítja,
hogy ha valakit megakadályoznak egy adott célra irányuló személyes
erőfeszítéseiben, minden esetben agresszív hajtóerő (’drive’) keletkezik benne,
amely arra motiválja az illetőt, hogy kárt tegyen a frusztrációt okozó
személyben vagy tárgyban. Ezen általános elmélettel szemben a
kutatások azt mutatják, hogy az agresszió nem az egyedüli lehetséges válasz a
frusztrációra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése