Megadható-e mindig minden a gyermeknek?
Mindenkor
magától értetődő vágy, ha azt szeretnék a szülők, hogy boldogabb gyermekkora
legyen csemetéiknek, mint saját maguknak volt.
Ennek kapcsán ötlik fel bennük, hogy valaha ők is
vágyódtak egy-egy ajándékra, használati tárgyra, pl. olyanra, amely ma már
szinte természetes realitás az ifjú nemzedéknél. Azonban annak idején az ilyen
irányú kívánságok többsége a kispénzű családok nagy rétegében, sajnos, meddő
maradt, mivel azt a szülők, bár nehezen, de elhessentették: Gyermekem, jelenleg
másra kell a pénz indokkal.
Hogy ne érezze a mi gyermekünk a
hasztalan vágy kínjait, arra törekszünk, hogy anyagi lehetőségeink szerint
megadjunk neki mindent, hadd járjon ízlése szerinti ruhában, legyen kerékpárja,
magnója, walkmanja, mobilja stb., és jusson pénze saját kiadásaira,
szórakozásra is.
-Ezt ma már annyira természetesnek veszi a gyermek, hogy
sokukban szinte fel sem merül köszönetet, esetenként hálát nyilvánítani érte.
Alig hatja meg a gyermeket ez a pozitív szülői magatartás, hiszen a régmúlt
ismerete nélkül nem tudhat különbséget tenni az akkori és a mostani megélhetési
viszonyok között: ő már a jelenlegi, felfogásában is más korba született bele.
A kevésbé módos szülők (ők vannak többségben) ahhoz,
hogy kielégíthessék a családi elvárás szerinti igényeket, lótnak-futnak
reggeltől estig, hogy legyen meg gyermeküknek is az, amit mások megkapnak,
netán valamelyest több is.
Eközben akaratlanul bekövetkezik valami: a (jobb) megélhetésért folyó
hajszában nem marad elég idő a gyermek nevelésére. Mialatt valamennyi kívánsága
teljesül a gyermeknek, az mégis egyre inkább magára marad. Így aztán nem képes
kialakulni a szülő és gyermeke között szoros érzelmi kötődés, a sokszálú emberi
kapcsolat. Nos, ilyenkor kaphatják majd a szülők a gyermeki szemrehányást:
Ki kérte, hogy napestig dolgozzanak rám? Inkább ne vettek volna meg
számomra mindent, csak lettek volna velem többet. A kettős igazságnak ez olyan
klasszikus példája, amelyen talán érdemes elgondolkozni, mindkét részről.
Nemritkán előforduló nevelési jelenség, amikor
a szülők ajándékozástól, jutalmazástól várják a gyermekük tanulmányi
eredményének javulását, magatartásbeli problémájának megváltozását.
Szerintem egyáltalán nem biztos, hogy a gyermek mindenfélével való elhalmozása
sokkal jobb belátásra bírná, szorgalmasabbá tenné őt a tanulásban és a
viselkedésben.
Annál is inkább, mert az ilyen ún. ösztönző jellegű szülői jutalmazást már
nem annyira a szeretet, mint inkább a változtatási kényszer indukálja, melyet
az illető gyermek is észrevesz.
Ahhoz, hogy ez a körülmény családi konfliktushoz ne vezessen, időben
tudatosítani kell a gyermekkel azt, hogy a részére nyújtott (külön)
kedvezményezés egyáltalán nem magától értetődő szülői járandóság, de nem is
kegy. Annak
reményében történik, hogy szülői ösztönzésre a gyermek méginkább megtegyen
mindent, magaviseletének és tanulmányi előmenetelének javítása érdekében. Tudomására kell
hozni a gyermeknek, hogy egyébként neki a
jó magaviselet és a szorgalmas tanulás különös jutalmazás nélkül is ugyanúgy
kötelesség, akárcsak a felnőttnél a becsületes munkavégzésre való törekvés külön elismerés nélkül.
Nagyon vigyázzunk arra, hogy semmiképp se vigyük túlzásba gyermekünk
kívánságának tárgyi kielégítését, mert a
bőség zavarában könnyelműségre szoktathatjuk, öntelt, pazarló emberré
nevelődhet, csökkent ambícióval megfeledkezvén arról, hogy az életben mindenért
tenni, fizetni kell. Ezek a negatív jellembeli tulajdonságok, ha
meggyökeresednek a gyermekben, teret adhatnak az amorális, a könnyelmű élethez.
Az agyon-ajnározott gyermek vágyai túlzott kielégítésének következménye , a
csömör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése