A gyermeki akarat
A
gyermeknevelés és gondozás örömökben gazdag hétköznapjai korántsem mentesek a
gondoktól. Különösen sok szülő értetlenül áll gyermeke előtt, amikor az
akaratoskodik, mi több, hirtelen kinyilvánítja önálló akaratát. Ilyenkor a
szülők többsége sajnos igyekszik ennek ellene tenni. Megfeledkezik
arról, hogy a gyermek az idegrendszerének fejletlensége miatt még nem tud az
akaratán uralkodni. Megnyilvánulása kifejezetten ösztönös. Akkor nevelünk
okosan, ha a gyermek akaratossági igényéből olyanokat, melyek önállósodási
törekvésre utalnak, nem tiltunk el. Belátásunk szerint bizonyos dolgokra pedig
nem adunk neki engedélyt.
Feltétlen hibának tekinthető, ha a szülők mindenképpen azt szeretnék, ha
gyermekük már az első szóra ugrana. A gyermek viszont
szeretné befejezni azt a tevékenységét, amit éppen csinál. Ilyenkor célszerűbb
egyezségre jutni, mintsem terrorizálni.
Tiltás nélkül, természetesen egyetlen gyermek sem nőhet fel. Nyilván nem tudunk olyan körülményeket teremteni a gyermeknek, hogy mindent
megtehessen. Ez nem is szükséges, hiszen az életben sem azt teheti majd, amit
akar, vagy amihez kedve van.
Mindenképpen kellenek tehát korlátok, mert bizonyos szokások elsajátítása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a
felnövekvő ifjú eligazodjon környezetében. Elsajátításukhoz
azonban szoros szülői kapcsolatra van szükség, amely főleg az anyához fűződik,
aztán az apához, a testvérekhez, aztán a rokonsághoz. Kicsi korban nem azért
teszi a gyermek a megszokásokat magáévá, mert értelmét látja, hanem mert akitől
tanulta, az a szülő vagy a közeli hozzátartozó.
Magától értetődő dolgokon nincs mit vitatkozni, nem lehet kétséges a szülői tiltás ön-
és közveszélyes dolgok esetében. A probléma akkor kezdődik, amikor a gyermek
környezetében túl sok a tilalomfa, a nem szabad! kifejezés.
A tiltásokra a gyermek olykor agresszióval válaszol, melyet leginkább olyasmi helyzetek váltanak
ki, amikor valamilyen problémánk adódott, valamilyen cselekvésben éppen
akadályoztatva vagyunk. Természetesen ez
történik a kicsikénél is, de az ő agressziója szorosan kötődik az éntudattal.
Vannak olyan agresszív formák, amiket a gyermek kiélhet: pl. sírásba kezd.
Ilyenkor többen elkövetik azt a hibát, hogy engednek a gyermeknek, csupán
azért, hogy hallgasson el.
Márpedig következetesnek kell lennünk a megalapozott tiltásban. Nyugodtan engedhetünk az agressziónak a játékban, de azt
hogy a gyermek a felnőttet eközben dühében megüsse, durván megsértse, azt már
nem teheti meg. Ha ilyet szó nélkül hagyunk, netán nevetünk az eseten, súlyos
hibát követünk el, mert megerősítjük a gyermekben, hogy az, amit tett, azt
tulajdonképpen szabad.
Nevelési szokásainkban sajnos még
meglehetősen gyakori a verés, márpedig támadó magatartásra ugyanazzal
válaszolni, hibás cselekedet.
Ugyanis a veréssel a tehetetlenségünket nyilvánítjuk ki, és arra okítjuk
vele gyermekünket, hogy agresszióra majd ő is megtorlással válaszoljon. Ne tegyük. Amire a szülő nem tanít meg
valakit, megtanítja később az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése