A családi nevelés és
az iskolázás
Azt, hogy egy gyermek
mennyire sikeres az iskolában (például hogy mennyire érzi ott jól magát, milyen
szívesen jár oda, milyen jó eredményeket ér el, hogyan halad előre az
iskolarendszerben, milyen végzettséget ér el végül, stb.) igen erősen
befolyásolja mindaz, amit a családjában lát, tanul, tapasztal.
Hogy a családi nevelés milyensége és az
iskolázás sikeressége erősen összefügg, ma már
minden tanár által jól ismert és köztudott tény. Mindjárt az elején jegyezzük
meg: akár azt is mondhatnánk, hogy túl jól ismert is lett ez a tény időközben,
s ennek hatására egyes tanárok
hajlamosak túl nagy jelentőséget tulajdonítani a gyermek családi körülményeinek,
akár teljes egészében is felelőssé tenni mindazért, amit a gyermek az iskolában
elér vagy produkál.
- Noha a családi nevelés jelentőségét nem lehet eléggé
hangsúlyozni, arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindaz, ami az iskolában
történik a gyerekkel, szintén döntő hatással van a
teljesítményére, eredményeire, a sorsára.
- Ha tanárként nem így
gondolkodnánk, aligha hihetnénk abban, hogy a
nehezebb sorsú, „zűrösebb” családi hátterű gyerek érdekében is megéri dolgozni,
mert ő is viheti olyan sokra, mint a szerencsésebbek, ha megfelelő segítséget
kap hozzá.
Nézzük ezek után,
hol van tehát ebben a rendszerben a család helye.
A családról azt szoktuk mondani,
hogy az a megszületett gyermek számára az elsődleges
szocializációs színtér (fogalomtár). A gyermek a családban tanul meg egy
sor olyan dolgot, amelyek alkalmassá teszik őt arra, hogy a többi emberrel
együtt, társas környezetben, tágabb értelemben: a társadalomban éljen,
kapcsolatokat tudjon létrehozni és fenntartani a többi emberrel.
- Gyermeklélektani,
fejlődéslélektani vizsgálatokból tudjuk, hogy a gyermek
nevelésében a korai szakasznak (ember esetében szűken véve az első, tágabban az
első három életévnek) milyen döntő jelentősége van; az első élmények, a
korai környezet sokféle módon hat az egyed későbbi életére.
Hogy milyen
hatásokról van szó? A család szocializációs funkcióit, feladatait így
foglalhatjuk össze:
1. GONDOZÁS – az embergyerek köztudottan rendkívül esendően születik.
Sok faj kölykei igen „életrevalóan” jönnek a világra, pl. sok alacsonyabb rendű
gerinces állat utóda megszületése pillanatától képes gondoskodni magáról, vagy
pl. a patás állatok csikói születésük után igen hamar felállnak, és, ugyan
rászorulnak anyjuk gondoskodására, de képesek önerejükből a csorda vagy a
szülők követésére.
-Azonban a
fejlett emlősök, pl. a majmok
kölykei is, kifejezetten hosszú ideig szorulnak a szülők gondoskodására,
intenzív anyai gondozás hiányában ezek a kölykök – és az embergyerekek is –
elpusztulnak, nem képesek az életben maradásra. A gondozás minősége (pl. milyen
táplálékot kap a kicsi, milyen egészségi állapotban van, stb.) kihat az egyed
egész további életére.
2. A BIZTONSÁGÉRZET
MEGTEREMTÉSE. Az egészséges
személyiségfejlődés alapja, hogy a csecsemőt születésétől fogva (sőt, újabb
megfigyelések szerint már előtte) biztonságos,
szeretetteljes, bátorító környezet vegye körül. Az ember életében az egy
bizonyos személyhez kötődő szoros szeretetkapcsolat elengedhetetlen ahhoz, hogy
a kisgyermek maga is szeretetteljes kapcsolatokra, örömre képes felnőtté
váljon. A kutatások eredményei azt mutatják, nem túlzás azt állítani, hogy a
csecsemő számára a szoros és gyakori testi kapcsolat (ölelés, karba vétel,
simogatás, stb.) legalább ugyanolyan elemi szükséglet, mint a megfelelő
mennyiségű és minőségű táplálék.
3. A BESZÉD
MEGTANÍTÁSA. A legtöbb esetben a gyermek környezete élénk érdeklődéssel követi a
kicsi fejlődését, nagy figyelemmel veszik körül, sokat beszélnek hozzá. A fejlődés egyik
kiemelt „mutatója” a beszédtanulás, és ez a nevelés egyik
legfontosabb feladata is. Csecsemőkkel, kisgyermekekkel általában másképp
beszélünk, mint más szituációkban. A gyermekkel szembeni sajátos beszéd,
amelyre a legtöbben ösztönösen „átkapcsolunk”, ha csecsemővel, kisgyermekkel
beszélünk (például a szavak gyakori ismétlése, mindennapi cselekvések beszéddel
követése, vagy a sajátos hanghordozás, a „gügyögés” a gyermekkel való
beszélgetésben) mind azt szolgálja, hogy a kicsi könnyebben tanuljon beszélni. Bizony nem
mindenki azonos szinten tanulja meg végül a beszédet, még a saját
anyanyelvét sem.
-Vannak,
akik könnyedén, árnyaltan, választékosan fejezik ki magukat, nem esik
nehezükre, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben megtalálják a „megfelelő hangot”,
így sikeresen intézzék ügyeiket.
-Mások
gyakran érzik úgy, hogy nem tudják jól kifejezni magukat, keresik a
szavakat, nem mindig a megfelelő kifejezéseke használják, vagy nem találják meg
minden helyzetben a helyzet követelte beszédmódot.
-A beszédük
alapján meg is ítéljük, „osztályozzuk” az embereket. Ami pedig az iskolát illeti, nos ott, talán
a testnevelést meg a rajzot kivéve, minden a nyelvben történik, a tanulás
oroszlánrésze verbális tanulás, a tananyag legnagyobb hányada szövegek
formájában kerül elénk. Ebből következik, hogy az iskolai tevékenységben döntő
az, hogy milyen szinten beszéli a gyermek a saját anyanyelvét. Ha egy gyermek
azzal van elfoglalva, hogy az éppen olvasott szöveg kifejezéseit próbálja
megérteni, természetesen nehezebben fog menni neki, hogy a szöveg értelmére
koncentráljon. De akár még az is nehézséget jelenthet, hogy a gyermek egyszerű
utasításokat vagy közléseket megértsen.
4. AZ ELSŐ INTERAKCIÓS
TÉR.
A család az az első
közeg, ahol a gyermek óhatatlanul kapcsolatba kerül a többi emberrel.
-Tudjuk, hogy már a néhány órás
csecsemő is nagyon erősen követi azt a „programot”, amely a szociális
kapcsolatok felvételére, tanulására ösztönzi őt. A csecsemőkről korábban azt
gondolták, hogy néhány hetes korukig nem is látnak, alig érzékelik az őket
körülvevő világot, csak esznek, alszanak.
- Ma már
tudjuk, hogy a kisbaba a születése utáni néhány órában már elkezdi
felvenni a kapcsolatot a környezetével, és elsősorban a társas környezetével,
mondhatni, hogy elkezd dolgozni a saját szocializációján. Jó példa erre, hogy a
sokáig „vaknak” hitt kisbabák igenis komoly figyelemmel vizsgálják azokat a
képeket, amelyek a látómezőjükbe kerülnek, ha tekintetüket egyelőre nem is
képesek még tudatosan irányítani. Minél színesebb, differenciáltabb egy ábra,
annál jobban felkelti az újszülött érdeklődését, és annál hosszabb ideig
„legelteti a szemét” egy képen a baba, minél inkább hasonlít a kép egy emberi
archoz. Sőt, a rajzolt arcon látható érzelmek is korai életkorban hatni
kezdenek az újszülöttekre, a morcos arcot ábrázoló rajztól pl. könnyen sírva
fakadnak, a jókedvűtől mosolyognak, azaz elkezdik utánozni és tanulni az emberi
érzelmeket, ezek kifejezését, a viselkedéseket. A gyermek különböző személyekkel kerül
kapcsolatba, érintkezésbe, interakcióba, s ennek során tanulja meg az
együttélés, együttműködés egyszerűbb és bonyolultabb játékszabályait, a
szobatisztaságtól az érzelmek és kívánságok kifejezésén keresztül a mások
befolyásolásának „tudományáig”.
5. MODELLEK, IDENTITÁS.
-A gyermek
nem kész személyiségként születik. A személyiség fokozatosan fejlődik, az
öröklött, „hozott” tényezők és a környezeti ingerek kölcsönhatásában.
-Nemcsak a követhető viselkedési
mintákat, reagálásmódokat tanuljuk a családban, hanem az alapvető, életünk
során elénk kerülő szerepekhez is modelleket kapunk (például a nemi
szerepekhez, társas, életkori szerepekhez). Ideális esetben a gyermeket olyan
családi környezet veszi körül, amelyben alkalma van több, különböző nemű,
különböző életkorú, különböző státusú, egészséges, kiegyensúlyozott felnőttel
(és gyermekkel) interakcióba kerülni, így sokféle helyzetben folyhat a korai
tanulás.
A korai szocializáció
elégtelen, hiányos volta súlyos következményekkel járhat.
-A családszerkezet megváltozásával
(a hagyományos nagycsalád megszűnése, együtt élő családtagok számának
csökkenése, válás, egyszülős családok, csökkenő gyermekszám a családon belül,
stb.) szűkülnek a gyermek interakciós lehetőségei.
-De teljes szerkezetű családon belül
is előfordulhatnak olyan személyiségzavarok, vagy a szülők kapcsolatának
zavarai, amelyek a gyermek egészséges lelki és értelmi fejlődését
veszélyeztetik (pl. az anyák nem adják meg a szükséges testi kontaktust a
gyermekeknek, vagy ellentmondásosan viselkednek velük szemben, gyakran élnek
meg a gyerekek a családon belül konfliktusos, érzelmileg feszült helyzeteket.
Továbblépve,
azt is megállapíthatjuk, hogy a család a (már korábban tárgyalt) kulturális
tőke átadásának rejtett (nehezen vizsgálható), de nagyon is hatékony színtere.
Azt gondolhatnák, hogy a kulturális tőke
megszerzése, gyarapítása elsősorban az iskola által történik, de ez nem ilyen
egyszerű. Mire a gyermek hat-hétévesen iskolába kerül, már egy sor tudással,
tapasztalattal, kialakult képességgel rendelkezik, amelyek nagyon különbözőek a
gyerekeknél. Például nem minden családban egyforma a beszéd, az anyanyelv
használatának módja, és így a nyelvelsajátítás szintje.
Az iskolába kerüléskor ugyanakkor többnyire adottnak veszik,
hogy az azonos anyanyelvű gyerekek mindegyike nehézség nélkül megérti és
használja az iskolában használt nyelvezetet. Noha az ezzel kapcsolatos felismerés meglehetősen régi keletű, legalább
a 60-as évek óta komoly kutatások erősítik meg a jelenség létezését, nálunk még
mindig csak kevés iskola fordít tudatosan figyelmet erre a különbségre, a
hiányosságok pótlására.
De a családi
kulturális tőke része magán a nyelven kívül tulajdonképpen minden más is,
amivel a gyermek a családban találkozik. Mintát ad az, pl. hogy milyen témákról társalognak a szülők, milyen
vendégek jönnek a családba, vannak-e otthon könyvek, és hogyan használják őket
(kialakul-e a gyermeknek az iskolába kerülés idejére valamilyen pozitív viszonya
a könyvekhez, az olvasáshoz), vagy pl. hogy hogyan töltik a szülők a
szabadidejüket.
Akiknek van alkalmuk
kisgyermeket nevelő szülők, családok mindennapjait megfigyelni, saját
tapasztalataikból tudhatják, hogy a családok nem ugyanúgy bánnak gyermekeikkel,
nem ugyanazokat az értékeket tartják fontosnak, nem ugyanarra nevelik a
gyermekeket, azonban a hétköznapokban általában kevés családdal találkozunk.
- Egy vizsgálat (Klaus Mollenhauer),
amely kifejezetten arra irányult, hogy a különböző családokban milyen értékeket
tartanak fontosnak, arra a következtetésre jutott, hogy a családi nevelési
gyakorlat meghatározott formái előre jelzik a várható, átlagos vagy attól
eltérő iskolai eredményt.
Mollenhauer két
alapvetően eltérő nevelési „értékhorizontot” vett észre: a szülők egyik része elsősorban társas értékeket tart szem előtt,
gyermekét főleg az alkalmazkodásra neveli, a „jó gyerek” ebben az esetben szófogadó, engedelmes, udvarias, a szabályoknak
megfelelően viselkedik.
A másik beállítottság az ún. teljesítményre orientált magatartás. Ilyenkor szülők számára fontosabb a gyermek kezdeményezőkészsége,
aktivitása, egyéniségének kifejezése, mint az alkalmazkodás, bátorítják a
gyermek egyéni megnyilatkozásait, amelyek az előző esetben inkább
„rosszalkodásnak” minősülnének. A nevelésben megnyilatkozó különbségek
érvényesek az iskolával kapcsolatos elvárásokra is: az utóbbi nevelési
értékeket követő szülők számára rendszerint az iskolai teljesítmény is
fontosabb: azt tartják szem előtt, hogy a gyermek „vigye valamire”, semmint
hogy „jól viselkedjen”. Az oktatás
és a társadalmi felemelkedés, feltörekvés motivációinak (az aspiráció
szintjének, fogalomtár) vizsgálata rétegspecifikus különbségeket mutatott ki,
amelyek összefüggnek az iskolai teljesítménnyel. A középrétegekből származó
gyermekeknél a jobb teljesítmények és az aspiráció magasabb szintje egy
„aktivista”, „jövőre orientált”, „individualista” nevelési értékhorizonttal
függ össze.
Tehát a
teljesítménykülönbségek okát a gyerekek társadalmi helyzetével összefüggő nevelési
és tapasztalatrendszerben találta meg a kutató.
A társadalom alsó rétegeiben
viszont ezek az értékek csak minimális szerepet játszanak. Ők nem rendelkeznek
azzal, amit korábban a „késleltetett jutalom sémájának” neveztünk, vagyis nem függesztik fel valamely vágyuk közvetlen
kielégítését később teljesíthető elvárások kedvéért. (Márpedig az iskolázás csakis hosszú távon megtérülő befektetésnek
fogható fel.) Mollenhauer szerint „az értékorientáció, a célul kitűzött
oktatási szint és a teljesítmény mindig összefügg.” Sajátos módon az anya
aspirációs szintje rendszerint meghatározóbb, mint az apáké.
Hasonló jelenség, hogy
a szülők a legtöbb esetben a magukéhoz hasonló életpályát képzelnek el
gyermekeik számára, s ez is azt segíti elő, hogy a
legmeghatározóbb tendencia a társadalom hosszú távú folyamataiban a szülők
társadalmi helyzetének továbbörökítése, s ezáltal a meglévő társadalmi
szerkezet (s vele együtt az egyenlőtlenségek) újratermelése. A következő ábrát
megfigyelve láthatjuk például hogy a szülők leginkább a saját magukéhoz hasonló
pályát képzelnek el gyermekeik számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése