Személyiségtípusok
A személyiségalakulás
lényeges tényezőinek vagy a személyiségnek definiálásában nem minden
pszichológus ért egyet.
-Valamennyi
tudományos személyiségelmélet megegyezik azonban abban, hogy a személyiség körülhatárolt egység, mely minden más
személyiségtől különbözik.
-Ennek ellenére különböző tudományágak képviselői
már hosszú idővel ezelőtt megállapították, hogy egyes emberek, illetve
embercsoportok - főbb személyiségjegyeik alapján - hasonlítanak egymásra, és
így néhány feltételezett csomópont valamelyike köré tömörülve, egy adott típus
reprezentánsai.
- A
személyiségtípusok kérdésével ma a pszichológia egyik ága, a típustan
(tipológia) foglalkozik.
A legelső tipológiai rendszert Hippokratész görög orvos alkotta
meg mintegy 2400 évvel ezelőtt. Hippokratész alapvető szempontja a
típusok felállításánál, illetve a személyiségek osztályozásánál a vérmérséklet, görög szóval: temperamentum
volt.
- Elmélete
szerint az emberi test négyféle nedvből tevődik össze: a vérből (sanguis), a sárga epéből (chole), a
fekete epéből (melaina chole) és a nyálkából
(phlegma).
-Attól függően, hogy a személyiség felépítésében a
négy nedv közül melyik a domináns, négyfélé - szangvinikus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus - vérmérsékleti
típust írt le.
Rubinstein megállapítása
szerint:
„A temperamentum az egyén pszichikus tevékenységének
dinamikus karakterisztikája”, amelynek két jellemző vonása a fogékonyság és az impulzivitás.
-A
fogékonyság „... a benyomást követő
emocionális reakció erejében, gyorsaságában és szilárdságában nyilvánul meg”,
- míg az impulzivitás a benyomás
mozgásos lereagálására irányuló ösztönzések erejét és sebességét fejezi ki.
- Ennek
alapján Hippokratész vérmérsékleti típusait a következőképpen
jellemezhetjük:
Szangvinikus típus. Gyenge fogékonyság, de nagyfokú impulzivitás. (Lobbanékony, érzelmei
gyorsan keletkeznek, a viselkedésre intenzíven hatnak, de nem tartósak.)
Kolerikus típus. Erős fogékonyság és nagyfokú impulzivitás. (Érzelmei erősek és tartósak,
a személyiséget cselekvésre ösztönzik.)
Melankolikus típus. Erős
fogékonyság, de kisfokú impulzivitás. (Lassan keletkező, de erős érzelmek, a
cselekvésre azonban nincsenek ösztönző hatással.)
Flegmatikus típus. Gyenge fogékonyság és kisfokú impulzivitás. (Érzelmei lassan keletkeznek,
nem túl erősek, a viselkedést nem befolyásolják.)
Hippokratész típustana - annak ellenére, hogy „fiziológiai”
magyarázata ma már gyermekdednek tűnik - ragyogó megfigyeléseken alapul, a
későbbi tipológiai rendszerekre gyakorolt igen nagy hatása éppen ezzel a
ténnyel indokolható.”.
A XX. században három
nagy hatású tipológiai rendszer születik: Kretschmer,
Jung és Jaenschtípustana.
Kretschmer rendszerének
megalkotásában a testalkat és az elmebetegségek összefüggéséből indult ki. Összehasonlító vizsgálatai alapján megállapította, hogy az emberek a
legtöbb esetben három fő testalkati típus valamelyikébe sorolhatóak:
Aszténiás (leptoszom)
alkat. Jellemzői: sovány, nyúlánk test, a bordák előredomborodnak, a mellkas
lapos, hosszú. A kezek keskenyek, finomak, a bőr vékony, fakó, a koponya
hosszúkás, keskeny vagy rövid és alacsony. A haj általában sűrű, a szemöldök
dús.
Piknikus alkat. Széles irányú testfejlődés jellemzi. Közepes, zömök test, széles arc,
rövid nyak és végtagok. Gyakori a hízásra, kopaszodásra való hajlam.
Atlétikus alkat. Jellemzői: erős
izomzat és csontváz. Vastag bőr, fejlett orr, áll, kezek.
A
továbbiakban Kretschmer leírta az elmebetegségek három fő formáját
(szkizofrénia, cirkuláris pszichózis, epilepszia), és kimutatta, hogy a
testalkat típusa és az elmebetegség formája között szoros összefüggés van: a
szkizofrén elmebeteg az esetek többségében leptoszom alkatú, a cirkuláris
pszichotikus (felhangolt és nyomott fázisok állandó váltakozása) piknikus, az
epilepsziás pedig atlétikus.
Kretschmer tipológiája
- főként könnyű kezelhetősége következtében - igen divatossá vált. Hibája, hogy a lelki sajátosságokra a test alkatából következtet, ezáltal
az örökletes tényezőket előtérbe helyezi a szerzett tulajdonságokkal szemben.
Vitatható az az álláspontja is, mely szerint az elmebeteg és az egészséges
elméjű ember között semmiféle minőségi különbség nem mutatható ki.
C. G. Jung svájci
orvos kezdetben Freud tanítványa volt, később
azonban szakított mesterével, revízió alá vette a freudi tanításokat, és a régire
támaszkodó, de lényegében új analitikus elméletet dolgozott ki. Tipológiai
koncepciójának fő kérdésfeltevése: vajon a személyiség belső ösztönző ereje
(analitikus terminológiával: libidója) önmaga vagy a külvilág felé
irányul-e? E kérdés megválaszolása alapján az embereket introvertált (befelé
forduló) vagy extrovertált (a külvilág felé irányuló) típusba
sorolja.
-Az
introvertált megfontolt, érzelmileg nehezen
kapcsolódó, töprengésre, szorongásra hajlamos,
-míg
az extrovertált vidám, tetterős, gyorsan
reagáló, emberi kapcsolatokat szívesen teremtő személyiség. (Jung az
intro-extra verzión belül további alcsoportokat is megkülönböztetett.)
Jung tipológiai rendszerének
- Krerschmeréhez viszonyítva - pozitív vonása, hogy kiindulópontja az
ember és a külvilág viszonya. E valóban igen lényeges személyiségjegy szelekciós
szempontként való felhasználása eredményezi, hogy sok modern tipológiai kutatás
ma is a jungi koncepció alapján folyik. (A kérdéssel a továbbiakban még
foglalkozunk. Jung azonban elkövette azt a hibát, hogy rendszerében általános
törvényszerűséget látott, amellyel bizonyos művelődéstörténeti és történelmi
folyamatok is magyarázhatók. E szellemes, jó alapkoncepciójú tipológiai
rendszernek ilyen egyetemes mozgató elvként való alkalmazása természetesen nem
fogadható el.
E. Jaensch német
kutató - említett kortársaival ellentétben - konkrét kísérletek segítségével
igyekezett megismerni a személyiség típusbeli sajátosságait. Érzékelés-, emlékezet-
és gondolkodás-lélektani kísérleteinek eredményeként úgy találta, az emberek
főként abban különböznek egymástól, hogy lelki jelenségeik egységesen,
összehangoltan vagy pedig egymástól elszigetelten működnek. Ennek alapján a
személyiségnek két típusát különböztette meg:
Integrált típus. Lelki jelenségeik harmonikus egységben működnek, ennek
következtében a külvilághoz kitűnően alkalmazkodnak, könnyen teremtenek emberi
kapcsolatokat. Figyelmük ingadozó, felfogásuk az összefüggések meglátására
irányul. Jaensch ide sorolja az ún.eidetikus típust is. Ennél a
típusnál a vizualitás olyan erős, hogy a tárgyakat, tárgyi konstellációkat
hosszú ideig teljes pontossággal maga előtt látja akkor is, amikor azoknak
érzékelése már régen megszűnt. Kimutatja, hogy ez semmi esetre sem kóros
jelenség, gyermekeknél és integrált típusú felnőtteknél elég gyakran előfordul.
Dezintegrált típus. Lelki jelenségeik elszigetelten működnek, így
alkalmazkodó képességük rossz, zárkózottak, idegenül mozognak az emberek
között. Egész egyéniségükből hiányzik a rugalmasság, figyelmük tapadó, látókörük
beszűkült, gondolkodásuk a részekre irányul.
Láthatjuk tehát,
hogy az eddigiekben ismertetett kutatók valamennyien a személyiségnek egy-egy
jelentős tulajdonságát - vérmérsékletét, testalkatát, beállítottságát stb. -
emelték ki, és ennek általánosítása alapján következtettek a személyiség
típusára..
Pavlov fiziológiai
kísérletei során megállapította, hogy az élő állati és emberi organizmus
idegtevékenységének két legfontosabb folyamata az ingerület és a gátlás.
Rámutatott arra, hogy a viselkedésformák hátterében az
idegrendszer típus-sajátosságai húzódnak meg, melyek az idegműködés ingerületi
és gátlásfolyamatokra épülő három alaptulajdonsága - erősség,
mozgékonyság, kiegyensúlyozottság -, illetve ezeknek viszonya által
meghatározottak. Ennek alapján Pavlov az idegrendszernek négy típusát
különbözteti meg:
Erős - gyors - kiegyensúlyozott;
Erős - gyors -
kiegyensúlyozatlan;
Gyenge - lassú -
kiegyensúlyozatlan;
Erős - lassú - kiegyensúlyozott.
Az idegrendszer e négy alaptípusa vele született. (Részben öröklött,
részben a méhen belüli életben kialakult.) Pavlov - bár rámutatott
a genotípus (öröklött típus) és a fenotípus (szerzett
típus) különbözőségére, az idegrendszer e négy típusának túl nagy jelentőséget
tulajdonított a viselkedésben.
A speciálisan emberi
típusokat Pavlov az I. vagy II. jelzőrendszer dominanciája alapján
határozta meg. Így megkülönböztetett:
művésztípust (a gondolkodás
elsődlegesen nem fogalmakban, hanem képekben, képzetekben megy végbe, fő
jellemzője az egészben való megragadás, a szintézis);
gondolkodó típust (a gondolkodás elvontan, absztrakt fogalmakban folyik,
jellemzője a szintézist megelőző, boncoló, részekre bontó analízis);
középtípust (a mindennapi
ember gondolkodásmódja', a képszerű és fogalmi gondolkodás szabályos elrendeződése).
:Mind az erős, mind
a gyenge idegrendszerű személyek között lehetnek az ingerület dominanciájával,
a gátlás dominanciájával és kiegyensúlyozott idegfolyamatokkal jellemezhető
személyek. Ez az idegrendszeri sajátosságok tanulmányozása során megállapította
legfontosabb tények egyike.”
Forrás: Pszichológiai fogalmak kis enciklopédiája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése