ÉRDEMES ELOLVASNI.-!!

Erich Fromm: Szeretet a szülők és a gyermek közt

Nem olyan régen megjelent egy írás 'Anya csak egy van' címmel. A most elküldött írást ennek a cikknek a folyatatásaként küldöm. Tudom, terjedelmes de szerintem érdemes elolvasni. Az olvasásra szánt idő többszörösen megtérül. Gondoltam rá, hogy egy kicsit lerövidítsem de azt hiszem, talán szétesne az üzenete és pont a lényeg veszne el...

Születése pillanatában a csecsemő halálfélelmet érezne, ha a kegyes sors nem óvná meg őt mindannak a szorongató tudatától, ami együtt jár az anyától való elszakadással és a méhen kívüli létezéssel. Miután megszületett, a csecsemő még alig különbözik attól, ami a születése előtt volt; nem ismeri fel a tárgyakat, még nincs tudatában önmagának és a rajta kívüli világnak. Csak a melegség és a táplálék biztonságos ingerhatását érzi, és még nem különbözteti meg a meleget és az élelmet a forrásától: az anyától.

Az anya a meleg, az anya az élelem, az anya a kielégülés és a biztonság jóleső állapota. Ez az állapot, Freud kifejezésével élve, a nárcizmusé. A külső valóságnak, személyeknek és dolgoknak csak annyiban van jelentőségük, amennyiben kielégítik vagy gátolják a test belső állapotát. Csak az valóságos, ami belül van; ami kívül, az csak az én szükségletei szempontjából valóságos - nem pedig a saját tulajdonságai vagy szükségletei szempontjából.

Ahogy a gyerek nő és fejlődik, képessé válik a dolgokat olyanoknak észlelni, amilyenek; az elégedettség, hogy etetik, különválik a mellbimbótól, az emlő az anyától. A gyermek végül is megtapasztalja, hogy a szomjúság, a szomjúságát oltó tej, az emlő és az anya: különböző létezők. Sok egyéb dologról is megtanulja, hogy különböznek egymástól, hogy önállóan léteznek. Ekkor tanul meg nevet adni nekik. Egyszersmind megtanul bánni velük; megtanulja, hogy a tűz forró és fájdalmas, hogy az anyja teste meleg és jóleső, hogy a fa kemény és súlyos, a papír viszont könnyű és széttéphető.

Megtanul bánni az emberekkel; hogy mikor eszem, anya mosolyog; hogy a karjába vesz, mikor sírok; hogy meg fog dicsérni, ha rendben a székletem. Mindezek a tapasztalatok abban az élményben kristályosodnak ki és összpontosulnak, hogy szeretnek engem. Szeretnek, mert anyám gyereke vagyok. Szeretnek, mert védtelen vagyok. Szeretnek, mert szép vagyok, kedves vagyok. Szeretnek, mert anyámnak szüksége van rám. Általánosabb formulával kifejezve: azért szeretnek, ami vagyok, vagy talán pontosabban: szeretnek, mert vagyok.

Hogy anyám szeret, ez passzív élmény. Semmit se kell tennem annak érdekében, hogy szeressenek - az anyai szeretet feltétlen. Mindössze az a teendőm, hogy legyek - hogy az ő gyereke legyek. Az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni. De van az anyai szeretet feltétlenségének egy negatív oldala is. Nemcsak nem kell kiérdemelni - nem is lehet megszerezni, kicsikarni, irányítani. Ha van, az maga az üdvösség; ha nincs, akkor oda az élet minden szépsége - és nem tehetek semmit, amivel megteremthetném.

Abban egyetértek, hogy a szeretet tárgya (a gyermek) nem képes szeretetet "kicsikarni" a szeretet alanyából (az anyából), de a szeretet alanya (az anya) igenis képes lehet szeretni gyermekét akkor is, ha korábban nem szerette, vagy "nehéz volt" szeretnie. Persze ehhez "magába tekintésre", alázatra, s a "gondolkodás által serkentett érzelmi befolyásra" van szükség. Ezt kell magában elvégezze az anya, ha nem szereti gyermekét. Alapvetően igaz az, amit a szerző ír: valóban tragédia, ha egy anya nem szereti a gyermekét, s valóban ezt nem tudja kicsikarni belőle a gyermek; én csak azt tagadom, hogy ebbe bele kell törődjön. Mivel a szeretet művészet, s a művészet fáradságos munka eredménye, egyetlen gyermekét nem szerető anya sem törődhet bele állapotába. A legtöbb gyerek számára nyolc és fél-tízéves koráig a szeretet szinte kizárólag azt jelenti, hogy őt szeressék – szeretik azért, mert van. A gyerek eddig a korig még nem szeret; hálásan és vidáman elfogadja, hogy szeretik. A gyerek fejlődésének ezen a pontján egy új elem kerül a képbe: az az új érzés, hogy az ember a saját tevékenységével szeretetet tud létrehozni. A gyereknek először jut eszébe, hogy adjon valamit az anyjának (vagy az apjának), hogy produkáljon valamit - egy verset, egy rajzot, akármit. A szeretet eszméje, először a gyerek életében, átalakul abból, hogy szeretik, azzá, hogy szeret; hogy szeretetet teremt.

Évekbe telik, amíg ezekből a kezdetekből a szeretet megérlelődik. Végül is a gyerek, akkor talán már serdülő ifjú, úrrá lesz egocentrizmusán; a másik személy már nem elsősorban szükségletei kielégítésének eszköze. Attól függ mit értünk egocentrizmus alatt. Nyílván igaz, hogy a szó felszínes értelmében valóban úrrá lesz az önzés-központú beállítottságon (hiszen már nem kell etetni, tisztába tenni, mesét felolvasni neki), de a szó mély értelmében az önzés-centrikus életforma levetkőzése, s a szeretet-központú jellem felöltése egy élet munkája, s ez nem ér véget, (de legtöbbször el sem kezdődik) a serdülő korban. A másik személy szükségletei éppoly fontosak, mint a sajátjai - sőt voltaképpen már fontosabbak. Adni már nagyobb kielégülés, nagyobb öröm, mint kapni; szeretni még fontosabb, mint szeretve lenni. Azáltal, hogy szeret, elhagyta a magány és az elszigeteltség börtöncelláját, amelyet a nárcizmus és az énközpontúság állapota alakított ki. Új egyesülés, részvétel, összeforrottság érzése alakul ki benne. Mi több, érzi a képességet, hogy szeretetével szeretetet tud életre hívni; összeforrtság érzése alakul ki benne. Mi több, érzi a képességet, hogy szeretetével szeretetet tud életre hívni.

Megszűnt az a kiszolgáltatottság, hogy csak elfogadta a szeretetet - és ennek érdekében kicsinek, védtelennek, betegnek vagy "jónak" kellett lennie. A gyermeki szeretet logikája: "Szeretek, mert szeretnek." Az érett szeretet logikája: ,Szeretnek, mert szeretek." Az éretlen szeretet azt mondja: "Szeretlek, mert szükségen van rád" Az érett szeretet azt mondja: "Szükségem van rád, mert szeretlek."

A szeretet képességének fejlődésével szorosan összefügg a szeretet tárgyának fejlődése. Az első hónapokban és években a gyereket anyjához fűzi a legszorosabb kapcsolat. Ez a kapcsolat már a születés pillanata előtt elkezdődik, amikor anya és gyerek még egy, noha kettő. A szülés valamelyest megváltoztatja a helyzetet, de nem annyira, mint ahogy látszik. A gyerek, noha már az anyaméhen kívül él, még teljesen az anyjától függ. De napról napra függetlenebbé válik: megtanul járni, beszélni, tájékozódni a világban; az anyjával való kapcsolat veszít valamit életbevágó jelentőségéből, és helyette egyre fontosabb lesz a kapcsolat az apával.

Hogy megértsük ezt az átpártolást az anyától az apához, tekintetbe kell vennünk az anyai és az apai szeretet alapvető minőségi különbségeit. Az anyai szeretetről beszéltünk már. Az anyai szeretet természeténél fogva feltétlen. Az anya azért szereti újszülött csecsemőjét, mert az ő gyereke, és nem azért, mert eleget tesz valamilyen sajátos feltételnek vagy megfelel valamilyen sajátos várakozásnak.

A feltétlen szeretet nemcsak a gyerek, hanem minden emberi lény egyik legmélyebb igénye; mert az olyan szeretet, amit kiérdemeltem, amire rászolgáltam, az mindig kétséges; hátha nem nyertem meg a tetszését annak, akinek a szeretetére pályázom; így vagy úgy, de mindig ott a félelem, hogy a szeretet elillanhat.

Továbbá a "megérdemelt" szeretet könnyen együtt járhat azzal a keserű érzéssel, hogy az illető nem önmagamért szeret, hogy csak azért szeret, mert a kedvében járok, hogy - végső soron - nem is szeret, hanem kihasznál.

Nem csoda, hogy valamennyien áhítozzuk az anyai szeretetet, nemcsak gyerekként, hanem felnőttkorunkban is. A legtöbb gyerek szerencsére megkapja az anyai szeretetet (hogy milyen mértékben, arról később lesz szó). A felnőtteknek ugyanezt a vágyát már jóval nehezebb betölteni. A legkielégítőbb fejlemény, ha megmarad a normális szerelem egyik összetevőjének; gyakran azonban vallási, még gyakrabban neurotikus formákban fejeződik ki.
Egészen más az apához való viszony. Az anya az otthon, ahonnan származunk, ő a természet, a talaj, az óceán; az apa nem jelenít meg ilyen természeti otthont.

Élete első éveiben a gyereknek kevés kapcsolata van vele, számára az apa jelentősége ebben a korai szakaszban nem hasonlítható az anyáéhoz. Az apa nem képviseli a természeti világot, képviseli azonban az emberi lét másik pólusát: a gondolkodás, az ember készítette dolgok, a törvény és a rend, a fegyelem, az utazás és a kaland világát.

Az apa tanítja a gyereket, ő az, aki megmutatja neki az utat a világba.

Szorosan összefügg ezzel a szereppel egy másik, amely a társadalmi-gazdasági fejlődéssel kapcsolatos. Amikor létrejött a magánvagyon, és amikor a magánvagyont valamelyik fiú örökölhette, az apa elkezdte keresni azt a fiát, akire a vagyonát hagyja. Természetesen azt tekintette a legalkalmasabb örökösének, aki a legjobban hasonlított rá, és akit épp ezért a legjobban szeretett. Az apai szeretet feltételes szeretet. Elve ez: "Szeretlek, mert megfelelsz a várakozásaimnak, mert teljesíted a kötelességedet, mert olyan vagy, mint én."

A feltételekhez kötött apai szeretetnek éppúgy, mint a feltétlen anyai szeretetnek megvan a pozitív és a negatív oldala. A negatív oldala az a tény, hogy az apai szeretetet ki kell érdemelni, hogy el lehet veszíteni, ha az ember nem azt csinálja, amit várnak tőle. Az apai szeretet természetéhez hozzátartozik az a tény, hogy az engedelmesség a fő erény, és az engedetlenség a fő bűn - büntetése pedig az apai szeretet megvonása. A pozitív oldal ugyanilyen fontos. Mivel apám szeretete feltételes, tennem kell valamit, hogy megszerezzem, meg kell dolgoznom érte; a szeretete nem irányíthatatlan, mint az anyai szeretet.

Az iránta tanúsított anyai és apai magatartás megfelel a gyerek szükségleteinek. A csecsemőnek élettanilag és lélektanilag egyaránt az anya feltétlen szeretetére és gondoskodására van szüksége. Hatéves kora után a gyereknek kezd szüksége lenni az apa szeretetére, tekintélyére és irányítására. Az anyának az a szerepe, hogy biztonságérzetet adjon neki, az apának meg az, hogy tanítsa, rávezesse, hogyan birkózzon meg azokkal a problémákkal, amelyekkel az adott társadalomban a gyermek szembesül. Ideális esetben az anyai szeretet nem igyekszik meggátolni, hogy a gyermek felnőjön, nem buzdítja gyámoltalanságra.

Az anyának hinnie kell az életben, nem szabad túl aggályosnak lennie és megfertőznie a gyereket a szorongásával. Életéhez tartozzon hozzá a kívánság, hogy a gyerek váljon függetlenné és végül is szakadjon el tőle. Az apai szeretetet vezéreljék elvek és igények; de legyen türelmes és toleráns, nem pedig fenyegető és tekintélyelvű. A növekvő gyereknek adja meg a rátermettség egyre erősebb érzetét, és végül tegye lehetővé a számára, hogy kialakuljon a saját tekintélye, és nélkülözni tudja az apjáét.

Végül is az érett embernek el kell jutnia odáig, hogy ő maga legyen a tulajdon anyja és apja. Hogy meglegyen, mondhatni, az anyai és az apai lelkiismerete.

Az anyai lelkiismeret azt mondja: "Nincs az a vétek, nincs az a bűn, ami megfoszthatna a szeretetemtől; a te életed és boldogságod a mindenem." Az apai lelkiismeret így szól: "Rosszat cselekedtél; a vétked nem maradhat következmények nélkül, és mindenekelőtt meg kell változnod, ha azt akarod, hogy szeresselek." Az érett ember nem függ többé a külső anya- és apafigurától, hanem belül építette fel őket. Freud felettes-én elméletével ellentétben azonban nem úgy építette be őket, hogy magába olvasztotta az anyát és az apát, hanem úgy, hogy tulajdon szeretni tudására anyai lelkiismeretet épített, értelmére és igazságérzetére pedig apai lelkiismeretet. Az érett ember egyaránt szeret az anyai és az apai lelkiismeretével, hiába látszik ellentmondani egymásnak a kettő. Ha csak az apai lelkiismeretére hagyatkozna, kíméletlenné és embertelenné válna. Ha viszont csak az anyai lelkiismeretére hagyatkozna, könnyen elvesztené az ítélőképességét, és gátolná önmagát és másokat a fejlődésben.

Az anyaközpontú ragaszkodás átalakulása apaközpontúvá, majd a kettő végső szintézise: ez az alapja a lelki egyensúlynak és az érettség megvalósulásának. Ennek a fejlődésnek a kudarca az alapvető oka a neurózisoknak. Noha ennek a gondolatmenetnek a bővebb kifejtése kívül esik e könyv keretein, néhány rövid megjegyzés talán segít megvilágítani ezt a kijelentést.

Neurózist okozhat, ha egy fiúnak szerető, de túlságosan elnéző vagy zsarnoki anyja és gyenge vagy közönyös apja van. Ebben az esetben megrekedhet az anyához kötődés egy korai állapotában, és olyan személyiséggé válhat, aki az anyjától függ, gyámoltalannak érzi magát, és a befogadó típusra jellemzően arra törekszik, hogy kapjon, hogy oltalmazzák, hogy gondoskodjanak róla, és hiányoznak belőle az apai tulajdonságok: a fegyelem, a függetlenség, a képesség, hogy életét önmaga irányítsa. Lehet, hogy megpróbál mindenkiben "anyát" találni, olyan nőkben és férfiakban, akik tekintéllyel és hatalommal rendelkeznek. Ha viszont az anya rideg, érzéketlen és zsarnoki, a fiú vagy átviszi az anyai oltalom iránti szükségletét az apára, majd további apafigurákra - amely esetben a végeredmény hasonló az előbbihez -, vagy egyoldalúan apaorientált személyiséggé fejlődik, teljesen átadja magát a törvény, a rend és a tekintély elveinek, és nem tudja se elvárni, se elfogadni a feltétlen szeretetet. Ezt a fejlődést elmélyíti, ha az apa tekintélyelvű és egyúttal erősen kötődik a fiához. Közös jellegzetessége ezeknek a neurotikus fejleményeknek hogy valamelyik princípium, az apai vagy az anyai, nem fejlődik ki, vagy - és ez a súlyosabb eset - hogy az anya- és az apaszerep összezavarodik mind külső személyek vonatkozásában, mind pedig e szerepek vonatkozásában az illető személyen belül.

További vizsgálat kimutatná, hogy a neurózis bizonyos típusai, mint a kényszerneurózis, inkább az egyoldalú apához kötődés alapján fejlődnek ki, mások pedig, mint a hisztéria, az alkoholizmus, az önérvényesítésre és az élettel való igaz szembenézésre képtelen személyiség kialakulása és a depresszió az anyaközpontúság eredményei.

Hozzászólásom:

Ez a szövegrész arról tesz bizonyságot, hogy az ember, - függetlenül a nemétől - a valódi szeretetre, testi születésénél fogva nem képes. Mert miről olvasunk itt? Arról, hogy az emberben kétféle lelkiismeret van, egy anyai, és egy apai. Más szóval rendelkezünk egy "anyából kapott" és egy "apából kapott" lelkiismerettel. Az anyából kapott lelkiismeret az anyai szeretet jegyeivel felruházott, az apából kapott, pedig az apai szeretet jegyeivel felruházott.

Nézzük, hogyan jellemzi Erich Fromm az anyai és apai szeretetet: Az anyai szeretetről azt írja: "Nincs az a vétek, nincs az a bűn, ami megfoszthatna a szeretetemtől; a te életed és boldogságod a mindenem." A mondat első fele nagyon szép, a valódi szeretetről szól! De az a hiány, hogy nincs benne igazságosság, hanem inkább "bármit tehetsz, nekem akkor is te vagy a mindenem", közelebb van az önzéshez, mint a szeretethez.
Ez a fajta szeretet (az anyai) szemet huny az igazságtalanság, az önzés és minden gonoszság felett! Azt mondja "nincs az a bűn amit ha elkövetsz is, elválasztana tőlem" És ez szép! De az a hiány már nem szép, hogy szó sincs arról, hogy fontos lenne egy anyának igaz emberré nevelnie gyermekét. (Ezt inkább átengedik az apának.) Ebből viszont az következik, hogy az anyai szeretetben nem szerepel központi helyen az igazságosság, hanem inkább az érzelmek.

Nagyon jól ismerjük az anyai szeretetnek azt a megnyilatkozását, hogy "te vagy az én untyuli-puntyuli kis csemetém". Ebben a szeretetben inkább az anyai önzés dominál és nem a szeretet! Az anyai prüntyörgés (érzelmek) elsősorban azért olyan amilyen, mert ez az állapot inkább az anyának jó.

Tehát nem azért szeret feltétlenül, mert ez egy elvi elhatározás és belátás a lelkében, hogy a "szeretet nem függ semmitől, hanem mindennek alapja, s ezért a valódi szeretet soha nem merül ki", hanem prüntyörög, óvja, dajkálja csemetéjét, mert neki az anyának ez olyan kellem érzés! Ezért ez egy nagyon csonka és önzés által lerongált szeretet!

Az apai szeretet pedig így szól:
"Rosszat cselekedtél; a vétked nem maradhat következmények nélkül, és mindenekelőtt meg kell változnod, ha azt akarod, hogy szeresselek."

Itt is hasonlóan gyönge szeretettel találkozunk. Mert itt pont az van meg ami az anyáéból hiányzott, és pont az nincs meg ami ott meg volt. Ugyanis itt van "morális tükör", van igazságos emberré nevelés. Létezik annak az ideálja is, hogy az embernek változnia kell, mert az ember nem lehet tespedt állóvíz! Az egyén, jellemben fejlődőképes , s fejlődnie is kell erényben! (A rosszat azért nem tűrhetjük meg életünkben, mert hiszen ez éppen a szeretet rovására megy! Minden vétek más személy ellen, vagy önmagunk testi-lelki épsége ellen irányul! Pontosan a szeretet parancsolja meg, hogy nem maradhatunk vétekben, ebből változnunk kell.)

Az apai szeretet tehát igazságos szeretet lenne, ha nem fejeződne be a mondat második felével úgy, ahogy; ami mindent elront. "... meg kell változnod, ha azt akarod, hogy szeresselek." Azzal, hogy az apai szeretet feltételekhez szabja szeretetét, elront mindent. Ezzel pontosan ugyanolyan önzéssel fertőzötté teszi szeretetét, mint az anya! Mert szeretni nem akkor és addig kell, amíg a másik helyesen cselekszik, (igazságos ember) hanem minél nagyobb gazember ( a példa kedvéért sarkítok) annál jobban kell szeretni őt, no nem elvtelen szeretettel, hanem a vétekből menteni szándékozó, cselekvő szeretettel!

Tehát az apai szeretet tulajdonképpen azért önzés, mert feltételei vannak, az anyai pedig azért, mert leginkább csak érzelem, igazság nélkül.

Erich Fromm nyilvánvalóan komoly tapasztalatokkal rendelkező pszichológus, ezért bizonyára megalapozott az amit leír. A férfi és a nő (az anya és az apa) szeretete valóban ilyen. Önző, csonka, sérült, hiányos, önzéssel fertőzött szeretet. A valódi szeretet viszont :
- nem függ a nemektől.
- nem választható el az igazságtól és mindig az élet mindenekfelett valóságát szolgálja
- nem csupán érzelem, hanem életelv, életművészet, cselekvő életgyakorlat.
- nincs függvénye amitől függene, hanem csak saját magától, éppen ezért nincs feltétele, sem felső határa, sem korlátja, sem ideje. A szeretet mindennek alapja, ősprincípiuma, eleje és vége.

***
Magát az egész írást (Erich Fromm: Szeretet a szülők és a gyermek között) jónak tartom, de úgy gondoltam, fontos volt ezt a hozzászólást megtennem.
{Forrás: zsolo}

#1 Dr.BauerBela

---