BŰNÖZŐ GYERMEK A CSALÁDBAN
Ha megfigyeled az élet forgatagát, úton-útfélen találhatsz olyan családokat, ahol a gyermek bűnözővé vált. Van, aki már egészen kisgyermekkorától meglopja a szüleit, van, aki kamaszkorban keveredik olyan társaságba, ahol a bűn az erkölcsi érték. Egy-egy ilyen közösség akkor fogad be valakit, ha olyan jellegű bűnt követ el a gyermek, amely menőnek számít a közösségben. A társadalom ilyenkor többnyire a gyermeket ítéli el, helytelenül...
Amikor sok szülő megtudja, hogy gyermeke a bűn emberévé lett, igen nagy fájdalommal éli meg ezt az információt, és ez a fájdalom a legkülönösebb tetteket hozza elő a szülőből.
Van, aki nem cselekszik, csak lerendezi néhány szóval az esetet, van, aki leordítja a gyermek fejét,
Van, aki erőszakhoz fordul, így próbálj a meg a gyermeket visszatéríteni az erkölcs útjára. Mivel a bűnöző gyermekek is a lelkileg sérült szülőktől származnak igen ritka az, amikor ezt a szituációt egy szülő tudatosan –a helyes megoldást szem előtt tartva- képes kezelni.
Sok szülő egyszerűen ki is tagadja gyermekét (ha nem hiszed, nézd meg a szembesítő show-kat). Mindegy melyik utat választja a szülő a felsoroltak közül, közte és a gyermek között olyan mértékű szakadék alakul ki, amely mérgezi a család egységét.
Ha a gyermeket sok év után mégis megkérdezi valaki, hogy miért cselekedte a bűnt, szinte kivétel nélkül a szülőkre vezetik vissza az okokat: Mert nem szerették, mert erőszakosak voltak vele, mert kivételeztek a testvérével, mert megbántották önérzetét, mert a gyermeket csak rabszolgának tartották, mert a gyermek nem bírta elviselni a szülők veszekedéseit egymással, vagy... Sorolhatnám az indokokat egész oldalon keresztül, de mindegyiknek egy a lényege: a szülők olyan mostoha körülményeket biztosítottak a gyermeknek, amelyből ki akart törni, és meg akarta élni a saját vágyait.
Amikor a szülőket szembesítik sok év után saját tetteikkel, akkor hárításként azt hozzák fel mentségként, hogy: persze, mert veled nem lehetett bírni, vagy hogy: mert nem úgy viselkedtél, ahogy kellett volna, esetleg: mert nem akartad megérteni, hogy…
A szülői érveknek is hosszú a lajstroma, ami a legérdekesebb, hogy az indokok között szinte mindig szerepel, hogy a gyermek velük szemben is követetett el bűnt, pl.: lopott.
Amilyen a fa, olyan a gyümölcse is. Képmutató dolog a gyermeket hibáztatni bármiért is, hiszen minden, ami Ő, azt a szülőktől tanulta.
Az állítás megfordítva is igaz: minden, amivé lehetett volna, de nem lett, azt a szülő mulasztotta el a nevelésével.
Sokszor hozzák fel a szegénységet az emberek, ami miatt a gyermekben vágy alakul ki a bűn általi haszonszerzésre. El ne hidd az ilyen ostobaságot, ha a gyermeknek a szülő megtanítja, és példát mutat, hogyan kell a szegénységgel fájdalom nélkül együtt élni, illetve tisztelni a tulajdont, a gyermek soha nem lesz rabló, vagy tolvaj.
Ha pedig a gyermek rabló lesz, akkor az előző aspektusok a szülőben is megvannak, legfeljebb azért nem lett bűnöző, mert nem volt mersze hozzá. Az ilyen ember örökké elégedetlenkedik az anyagi helyzetével, igazságtalannak tartja, hogy az élet másoknak többet ad. Ha a gyermek ezt a példát látja, miért kell csodálkozni, ha a szülő lázadásával szemben, ő meg is szerzi, amit akar.
A másik igen gyakran felhozott érv, hogy a gyermek és szülő kapcsolata megromlott és a gyermek nem tiszteli a szülőt.
Amilyen a vetés, olyan az aratás. Ha az ilyen képmutató szülőt megkérdem, hogy ő tiszteli a szüleit, akkor legtöbbször természetesen „igen” a válasz. Aztán, amikor a részletekbe is betekintünk, kiderül, hogy bár fenntartanak valamilyen látszólagos kapcsolatot a nagyszülőkkel, de valójában tele vannak ítéletekkel irántuk. Ha a gyermek ilyen erkölcsi életet lát, mitől kellene megtanulnia, hogyan kell tisztelni a szüleit, hiszen a szülőkben is a tisztelet szó, egy tartalom nélküli, üres szállóige, amit képmutatóan a gyermek orra alá lehet dörgölni.
Az ember felelősségtől való félelme, a nem tudása hárítja a gyermekre azt a terhet, hogy ő a felelős tetteiért. Ez azonban soha nem igaz. A gyermek bűnét a társadalom ugyan hasonló mércével ítéli meg, mint a felnőttek bűnét, azonban a gyermek bűne a szülőké. Minden esetben.
A legtöbb ember nem köteles gyermeket nemzeni, azonban, ha ezt megtette, nem csak a gyermek etetéséért, iskoláztatásáért, hanem lelki fejlődéséért is felelős. A világ legkönnyebb dolga a gyermek szemére hányni, hogy ”etettelek-itattalak, ruháztalak, iskoláztattalak, és mi a hála?” Az ilyen ember inkább ne tette volna, mert ez mind semmi. A valami az lett volna, ha gyermeket önbizalomra tanítja, hitre, erkölcsre, szeretetre. Aki viszont a lelki életre tanítja a gyermeket, az nem rója fel az anyagi dolgokat, amelyeket adott neki.
Ha már egy gyermek a bűn útjára lépett, igen nagy áldozat kell, hogy onnan képes legyen visszatérni. Ezt az áldozatot a szülőnek kell meghozni. Ha a gyermek nem ismerte fel, hogy helytelen úton jár, és ő maga nem kért segítséget a változáshoz, csak egyetlen dolog segíthet: ha szülő megvallja bűneit a gyermeknek, és ő maga tiszta szívvel megtér az igazság útjára. Ezzel a gyermeknek olyan példát mutat, amely felébreszti a szunnyadó szellemet és a bizalmat a gyermekben és erőt ad neki a változáshoz. A képmutató bűnbánat nem segít!
Nem harcolhat senki a gonosz ellen, mert aki ellene küzd, az ő maga is gonosszá válik. A gyermeknek sem helyes, ha a szülei elfojtott, de sötét eszközeivel lázad a törvény ellen. Ha a családban ennek ellenére a sötétség az úr, az nem oszlatható el újabb sötétséggel. Sem a tiltás, sem az érzelmi zsarolás, sem az erőszak nem alkalmas, hogy megoldja az ilyen helyzetet.
Az ősi törvény nem változott: csak az igaz bűnbánat, a felelősség elismerése és a megbocsátás visz be az életre.
Aki fényesség erejét hívja segítségül, aki megoldást keres, hibás helyett, aki azért küzd, hogy növekedjék lélekben, annak a fény eloszlatja a sötétséget, akkor is, ha nem a sötétség ellen harcol.
#1 Dr.BauerBela
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése